Az FN a múlt héten közölt egy riportot a berettyóújfalusi Igazgyöngy Művészeti Intézményről. A számos nemzetközi és hazai díjat besöprő művészeti iskola diákjainak kétharmada hátrányos helyzetű, közöttük sok a cigány származású gyerek. Az iskola sikere nem utolsó sorban azon áll, hogy pedagógusai a tanítás mellett egyfajta szociális munkát is felvállalnak, például gyakran mennek ki családlátogatásra a környék reménytelen helyzetű falvaiba, adományokat gyűjtenek és juttatnak el a legrászorultabbaknak. Amikor az iskolában jártunk, megkérdeztük az igazgatót, L. Ritók Nórát, hogy mi a véleménye a magyarországi cigány-magyar együttélésről, az arról folyó egyre aggasztóbb diskurzusról.
L. Ritók Nóra: az integrált oktatás elkötelezett híve vagyok (fotó: Horváth Balázs)
A magyar közélet legforróbb témája a cigány-magyar együttélés. Ön ezt közelről látja, átéli, hiszen tanítványain keresztül nap mint nap kapcsolatba kerül cigány családokkal. Mi a véleménye az e témában feszülő indulatokról?
Hisztéria van a téma körül. Egyrészt van egy olyan cigány vezető réteg, amely gyakran meggondolatlanul és tájékozatlanul, anélkül hogy a problémát pontosan ismerné, egyből ugrik és áll a romák mellé, bizonygatva az ártatlanságukat. Sokszor még úgy is, hogy később bebizonyosodik annak ellenkezője. Létezik egy olyan vélemény is a roma értelmiség között, amely azt próbálja kommunikálni, hogy a cigányság egy misztikus, különleges kultúra, ami mindig is ilyen volt, és amit hagyni kellene úgy működni, ahogy van, a társadalomnak pedig ezt el kell fogadni. És ott vannak a szélsőséges nézetek, a rasszista megjegyzések, a szegregáló törekvések. Egyik nézet sem jó. Szerintem indulatmentesen ki kell tárgyalni a valós problémákat, csak ezután lehet megoldásokat keresni.
Nem hiszek a mindenhol működő modellekben. Helyre és egyénre szabott megoldásokat kell keresni. Én például merevnek tartom azt az elképzelést is, amely pontosan megszabja, hogy a település egyik iskolájában nem lehet a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek aránya 25 százalékkal nagyobb, mint a másikban. Egyáltalán nem biztos, hogy csak ez a számadat különbözteti meg a jó és a rossz iskolát. Tudom, sok helyen ez az arány problémákat tükröz, de olyan hely is sok van, ahol nem, és itt a jó helyzeteken ronthat a merev rendelkezés. Nincsenek olyan minták, amik mindenütt alkalmazhatók. A csenyétei programot nem lehetne egy az egyben Hencidán alkalmazni, a Hencidán kifejlesztett cigány oktatási program sem működne, mondjuk Körösszakálban. Minden településnek más az értékrendszere, a tűrőképessége, a konfliktuskezelő képessége, és az ott élő romák mindegyike másképp épül be a helyi közösségbe. Én az integrált oktatás elkötelezett híve vagyok, mi mindent megteszünk a „gyerekeinkért”. Tudom, hogy segítséget igényelnek, és azt is tudom, hogy semmiféle szegregáció nem képzelhető el a nevelésük során. Ugyanakkor azt is érzékelem, hogy a felnőtt cigány lakosság is tehet arról, hogy a gyerekeik milyen körülmények, értékrend között nőnek fel. Arról is tehet, hogy sokan a legális munka helyett a segélyezésre számítanak csupán.
Elhatárolódok mindenkitől, aki genetikai meghatározottságot emleget és attól is, aki általánosít ezzel kapcsolatban. De azt gondolom, hogy az utóbbi évtizedek társadalmi folyamatai kialakítottak bennük egy sajátos szokásrendszert, amit el kell hogy ismerjünk, és ki kell hogy mondjunk. Amíg ezeket nem mondjuk ki és nem beszélünk róla őszintén, amíg megpróbáljuk eltorzítani, vagy elkendőzni a dolgokat, amíg az emberi megoldásokat mellőzzük, addig nem fognak a problémák megoldódni.
Ma sokan cigánybűnözésről beszélnek…
Még egyszer hangsúlyozom: nem gondolom, hogy a cigányok genetikailag magukban hordoznak bármilyen, akár a bűnözésre való hajlamot. Ilyen értelemben nincs cigánybűnözés, az egy hülyeség. Világosan el tudom különíteni a szegénységből adódó problémákat, nem mosom össze a kettőt. De szerintem szembe kellene nézni azokkal a gondokkal, amelyek kiváltották az olyan típusú mondásokat, hogy „úgy élsz, mint a cigány.” Azt mondják, a szólásokban igazságtartalom van, ezeket a szólásokat nemzedékről nemzedékre örökíti a társadalom. Amíg nem tudunk őszintén beszélni, nem tudunk valóságos megoldásokat találni a problémára.
Mit gondol a „munkáért segélyt”-típusú programokról?
Kulcskérdés a cigányok életében a munkához való visszaszoktatás. Mert elszoktak attól. Hozzászoktak a segélyezési rendszerhez, az alkalmi feketemunkához. Innen a visszaszoktatás a legális munka világába nagyon nehéz folyamat. Azt tapasztaljuk, hogy a tanítványainknál is az hagyományozódik tovább, hogy nem fontos a tanulás és nem fontos a munka. És ezt az oktatás önmagában nem képes visszafordítani. A minap beszéltem az egyik cigány anyukával, aki azt mondta, hogy „nekem is három osztályom van, nem üthetem agyon, ha megbukik, hát megbukik”. Ha valaki ezt mondja nap mint nap a gyerekének, és ráadásul az a gyerek nem látta fölkelni és dolgozni menni sem a szüleit, sem a nagyszüleit, akkor abban a gyerekben kialakul egy olyan értékrend, hogy így is meg lehet élni. Tragikus, amikor egy 13 éves kislány azt mondja, hogy „majd élek a szociálisból, mint anyuék, nem kell továbbtanulni”. Vagy az is, amikor egy cigány kislány megkérdezi a kolléganőmet, hogy van-e gyereke, aki azt mondja, hogy nincs, mire a kicsi visszakérdez, hogy „jó, de akkor miből élsz”. Én nem azt mondom, hogy minden cigány ilyen, de azt mondani, hogy egy sem ilyen, az éppen olyan hibás megközelítés, mint a másik. Indulatosan, hisztérikusan, túlzó végletekbe és általánosításokba esve nem szabad beszélni erről.
“Tisztában kellene lenni mit várunk el a cigányoktól”(képgaléria: Horváth Balázs)
Volt a pedagógus-pályafutása alatt valami problémája a cigány szülőkkel?
Soha nem volt komoly konfliktusom, veszekedésem, netán verekedésem cigány szülőkkel. Mindig képes voltam higgadtan, de nem elkendőzve a problémákat, őszintén, a másikat is meghallgatva kompromisszumot találni velük. Ez a lényeg, a kompromisszumkészség. El kell fogadnunk, hogy segítségre szorulnak, mert azoknak a családoknak, akikkel mi is kapcsolatban vagyunk nincsenek megfelelő érdekérvényesítési képességeik, nem képesek arra sem, hogy önállóan éljenek a lehetőségeikkel. E miatt alakultak ki sok helyen a szegregált iskolák, e miatt van jelen a diszkrimináció. Úgy lehet őket segíteni, ha az ember a szabályokat tudatosítja bennük. Azokat a szabályokat, amik a beilleszkedéshez, a többségi társadalomban való boldoguláshoz segítik őket. Nagyon fontos lenne, hogy mindenki tisztában legyen azzal, mit vár el a cigányoktól. A legtöbben asszimilálni akarják őket, hogy úgy éljenek, mint a többségi társadalom, nem pedig elfogadni azt, hogy igenis mások, és ezzel a mássággal kell beintegrálódniuk a társadalomba. Szerintem ezzel a két fogalommal a szakemberek sincsenek sokszor tisztában, vagy legalábbis tudatosan nem ezt kommunikálják. Én nem asszimilálni szeretném őket, hanem integrálni. Az előbbi egy beolvadás, az utóbbi pedig egy önazonosság melletti beépülés a társadalomba. Beépülni, de alkalmazkodva annak a szabályaihoz. Tudom, ez rettenetesen nehéz, mindkét félnek, de én csak ezt látom elfogadható útnak.
A “magunk között vagyunk” emberekről
Mostanában egyre többen mondják, hogy érdemes lenne néhány, a pécsi Gandhi Gimnáziumhoz hasonló intézményt létrehozni, ami kitermelhetne egy roma értelmiségi réteget. Az elképzelés ellenzői azt mondják, hogy szegregáltan nem lehet felkészülni a társadalmi integrációra. Önnek mi erről a véleménye?
Én mindig örülök, ha egy gyerekkel történik valami, de ilyenkor felteszem a kérdést, hogy mi lesz azzal a több százzal, akivel nem történik semmi. Elfogadható az a törekvés, hogy termeljünk ki egy értelmiségi réteget a cigányságból. Erre a szegregált, de jól működő intézmények nyilván jók. Persze ezek is azzal szembesülnek, hogy úgy képesek eredményt felmutatni, ha kiszakítják az egyes, jó képességű gyerekeket a közegükből. De nagyon sok gyerek ottmarad, és félelmetesen gyorsan nő azok száma, akik otthon maradnak. A Gandhi Gimnázium számomra egy lassú folyamatot képvisel. Ha kialakítunk még egy pár ilyet, az sem oldja meg a problémát. Itt ennél gyorsabb, tűzoltó munka kell. Másrészt a cigányság problémáját nem csak a cigányságnak kell megoldania. Hanem például sok felkészült pedagógusnak. Én nem vagyok cigány, de soha nem éreztem gátját, hogy szót értsek a cigány családokkal, fejlesszem, motiváljam a cigány gyerekeket. Együtt élünk, ez egy társadalom. Egyébként én nem a cigány vezetők hiányát érzem, hanem az együttgondolkodásét, az őszinte problémafeltárásét. Nem hiszem, hogy ha kialakul egy cigány értelmiség, akkor az majd megoldja a szociális problémákat. Nem a cigányvezetőktől függ, hogy munkahelyteremtések legyenek vidéken, és az sem, hogy a többségi szemléletet formálják. Nem érzem kulcsfogalomnak a cigány elit kérdését. Én egyébként a mostani cigány értelmiségnek a hatását a Berettyóújfalu környékén kilátástalan léthelyzetben élő cigány emberekre nem igazán érzékelem.
“Csak a szociálisból élünk” (képgaléria: Horváth Balázs)
És mit tesz a többségi társadalom értelmisége? Rengeteg roma program indul, amelynek hatásai enyhén szólva is kétségesek.
Ezzel egyetértek, én is nagyobb eredményeket vártam volna. Sokszor úgy érzem, az elméleti megoldásokra, kidolgozásokra tevődik a hangsúly, és nem a terepi megvalósulásokra. Baj szerintem az is, hogy az ilyen kezdeményezések körül rengeteg a „magunk között vagyunk” típusú szakember. Ők azok, akik munkájuk vagy pozíciójuk révén nem vállalják fel nyíltan a véleményüket, de ha nincs cigány a csapatban, ahol beszélnek, előjönnek ezzel a „magunk között vagyunk” szöveggel. Ennek az a lényege, hogy most – ha nincs ott érintett, csak a „szakemberek” – nem kell mismásolni, nyíltan meg lehet mondani, hogy „ezekkel” nem lehet mit tenni, nem is érdemes, és mondjuk csak a drasztikus születésszabályozás lehet a megoldás, hogy egyebet most ne is említsek. Tudja, hány beszélgetésen, konferencián, gyűlésen voltam jelen, ahol ez így volt? És ha szóvá teszi az ember, nem is értik, hogy mi a baja. Azt nem bírom bennük, hogy a nyílt színen persze empatikusak, mondják, hogy meg kell oldani a cigánykérdést humánusan, emberi módon. Nagyon fontosnak tartom épp ezért, hogy a nálunk szervezett esélyegyenlőségi műhelyeken mindig jelen van cigány is, valamelyik település Cigány Kisebbségi Önkormányzat vezetője, munkatársa. Akkor lehet őszintén beszélni, ha ott van a másik fél is. A cigány felnőttek csak legfeljebb nem olyan tanultak, de azért nem hülyék. És nekik is meg kell mondani, ha valami a többségi társadalom normájától olyan mértékben tér el, hogy az már gátja az együttélésnek. De nem úgy, mint a hülye gyereknek, hanem úgy, mint egy felnőttnek, aki esetleg más értékrend szerint él.
Sokat gondolkodom azon, mennyire van jogunk beleszólni az életükbe, a döntéseikbe. De pedagógusként muszáj, ha a gyerek integrációjának, beilleszkedésének gátja az életmód, az értékrend, például az ápolatlanság, akkor kell, hogy konszenzusra jussunk. Kell, hogy emberi módon, a másikat tisztelve, de meggyőzzük őket arról, hogy a többségi társadalom szabályait nekik is el kell fogadniuk. A mi munkánk ezen az úton halad, és sikereket tudunk felmutatni. Kicsiket, de sikereket, apró lépéseket, de mindenképpen előremutatóakat.
