1925-ben született és 1931-ben már szerepelt édesapja bábelőadásán. Ez azt jelenti, hogy előbb tanult meg bábozni, mint írni-olvasni?
Még nem jártunk iskolába, de az öcskössel (Kemény Mátyás- a szerk.) minden előadáson a papa (Korngut Henrik, később id. Kemény Henrik- a szerk.) mellett voltunk. Kézhez kellett adni a kellékeket, bábokat. Emellett persze mi, gyerekek egymásnak is báboztunk a figurákkal, akár előadás közben is. Ha elragadott bennünket a hév, és hangosak voltunk, akkor a papa – mivel nem szólhatott ránk, hisz azt a közönség is meghallotta volna – odabökött a bunkóval vagy a palacsintasütővel, hogy ne zavarjuk a produkciót.
Az ördög és Vitéz László az alkotójukkal (fotó:mti)
Később kaptunk egy Miki egér figurát a papától, amit én – ahogy azt ellestem tőle – felspárgáztam és így próbáltam mozgatni. Amikor már valamennyire ment a dolog, fölzsinóroztuk a színpadi méretre és beállítottuk az előadásba. A papa táncjátékot mutatott be az ő Miki egerével, én pedig csetlettem-botlottam az enyémmel. Ekkor hatéves voltam. Aztán, mikor elkezdtünk iskolába járni, akkor a papa írt egy darabot kifejezetten kisiskolásoknak, az volt a címe, hogy Pótvizsga. Másodikos voltam, amikor előadtuk, én játszottam Vitéz Lászlót, papa a tanító bácsit, Matyi öcsém pedig Frici pajtást. Nekünk ez jobb játék volt, mint iskolába járni. Így kezdtük a bábozást, így nőttünk föl.
Milyen tanuló volt?
Háááát! Elsős koromban karácsonykor nem tudtam leírni még az „a” betűt sem. Sokat rajzolgattam viszont, s amikor a tanító néni lerajzolta nagyban a betűket, én telerajzoltam bábfejekkel. Az is egy jó játék volt nekem. Később arra emlékszem, hogy negyedikes elemista koromban, karácsonykor bemutattuk Mark Twain Koldus és királyfiját. Elég gyorsan meg kellett tanulnom a szerepemet, bebújtattam hát a szövegkönyvet a füzetekbe, tankönyvekbe, és az iskolában, a pad alatt olvasgattam. Egyszer csak lefülelt a tanító, elvette az írógépelt papírt és jól ledorombolt, hogy miért olvasok órán „piff-puff” regényt. Hiába magyaráztam neki, hogy ezt nekem meg kell tanulni, nem adta vissza.
Másnap bement az iskolába a papa és megkérdezte a tanítót, megnézte-e, mit olvasott a fia. Próbálta elmagyarázni neki, hogy nekem dolgozni kell, és ez a munkám. Nem nagyon értette meg a tanító, meg is buktatott a félév végén. Pedig a karácsonyi szünet után nagyon sokat tanultam, egyfolytában jelentkeztem, de nem szólított fel. Viszont karácsonyra összeállt a műsor, és olyan siker volt, hogy mindenért kárpótolt. A következő évben átkerültem egy másik tanítóhoz, és nála egyből kitűnő lettem. (Pont most került elő a napokban a bizonyítványom.)
Sok más nép meséjében, vásári bábművészetében feltűnik egy Vitéz Lászlóhoz hasonló figura. Ki ez a Vitéz László?
Ő a magyar népi bábhős, ugyanúgy, mint az angol Punch, vagy a német Kasperl, a francia Guignol vagy az orosz Petruska. Nagyapám (eredeti szakmáját tekintve cipészmester, Korngut Salamon – a szerk.), több mint száz évvel ezelőtt még a saját cirkuszával járta az országot. Az 1897-ben kelt hivatalos papírján egyébként „dal, testgyakorlatok és bűvészeti előadások” megtartására kapott engedélyt. Valamilyen artista produkció hirtelen kimaradt a műsorból, gyorsan pótolni kellett. A környező országokból már jártak erre bábosok, és nagyapa látta, hogy ezeknek nagy sikerük van. Gondolt egy nagyot, s azt a bizonyos elmaradt produkciót elbábozta. Lassan rájött arra, hogy a bábok nem kérnek kenyeret, és átalakította cirkuszát utazó bábszínházzá, amelynek műsorán már feltűnt Vitéz László figurája is. A papa közben kiment Amerikába, a Metro-Goldwin Mayernél dolgozott. Küldött nagyapámnak és nagyanyámnak hajójegyet, hogy menjenek utána, de ők nem akarták itthagyni az országot. Megírták a fiuknak, hogy jöjjön inkább ő haza, és akkor átírják a nevére a bábszínházat. A papa végül 1912-ben visszajött. Kolumbia Magyar Mechanikai Színháznak nevezte el a bábszínházat, mivel akkor még az marionettszínház volt.
1. Trónfoglalás a törpék birodalmában, vagy Egy haldokló titka. Mese négy képben, írta Korngut Henrik.
2. Rózsa Sándor életéből. Érdekes történeti dráma. Színpadunk részére átdolgozta K. H.
3. Orosz-japán háború (tengeren). Mechanikai mutatvány.
4. Egy város életéből. Mechanikai látványosság.
Helyárak: I. hely 40 fillér; II. hely 20 fillér. Katonák és gyermekek a felét fizetik.
(forrás: Színháztörténeti lexikon)
1914-ben viszont kitört az első világháború. Apámnak be kellett vonulni, nagyapa tönkrement. A világégés után kezdhettek mindent elölről. A hűvösvölgyi nagyréten épített fel a papa egy bódét, ott kezdett el játszani. De az csak egy vasárnapi kirándulóhely volt. Abban az időben kezdett kialakulni viszont a népligeti vurstli, ahol minden nap sokan megfordultak. A papa 1926-ban áttelepítette oda a bódét, ami a mai napig is a régi tervek alapján ott áll. A Soros Alapítvány támogatásával, az öcskössel a rendszerváltás környékén újjáépítettük. De minek?
Miért nem játszik ott azóta sem?
Egyre züllik minden, a Népliget teljesen elgazosodott, a közbiztonság vacak, többször betörtek a színházba. Még akkor is, amikor már nem is tudtak semmit elvinni. Nem tudtam ott játszani. Nem tudom mi lesz belőle.
2.rész
Hakapeszi Makitól Süsüig
Az első világháború tönkretette egyszer a családi bábszínházat. Hogyan tudta túlélni a második világháborút?
Nagyon nehéz volt. Édesapámat a németek vagonokba rakták és elvitték munkaszolgálatra, ahonnan nem is jött vissza. Engem fegyver nélküli szolgálatra vittek be, de szerencsésen megszöktem a front közeledtével a katonaságtól. A háború után Matyit vitték el az oroszok malenykij robotra először Budapestre, majd Ceglédre, ahová a vélt fasiszták kerültek. Írtam a Honvédelmi Minisztériumnak, hogy édesapánkat a németek hurcolták el, hogyan lehetne a testvérem fasiszta. Nagy szerencsénkre még mielőtt a Szovjetunióba vitték a ceglédieket, az utolsó pillanatban Matyit elengedték.
Az 50-es években nem volt időszerű (fotó:mti)
Amíg azonban nem jött az öcskös haza, én egyedül voltam. A színpadot tönkretették a harcok, be kellett stoppolni a kulisszákat, újrafesteni a háttereket, és ki kellett nyitnom. Tudtam több műsort is, úgy raktam le a kellékeket, hogy kéznél legyenek, és a húgom, Pipike és a mama is segített. Aztán, amikor Matyi megjött, fölváltva játszottunk, hiszen ő is tudta a Vitéz László történeteket és a marionett játékokat. Amíg ő volt színpadon, én pihentem, és fordítva. Egész nap, megállás nélkül játszottunk.
Aztán jöttek az 50-es évek, az államosítások. Igaz, hogy a Rákosi-korban Traktor Ferkére akarták keresztelni Vitéz Lászlót?
Az ötvenes években mindenre engedélyt kellett kérni. Vitéz Lászlóra egyszer csak nem adták meg, mondván, hogy „nem időszerű”. Azt mondták, hogy játsszak inkább Traktor Ferkét vagy Okos Katát. Na, azt azért nem. Mondtam, hogy jó, akkor nem játszom Vitéz Lászlót, ki sem nyitom a számat, csak artista, mutatványos, táncos számokat fogok játszani zenére. Ott nincs szöveg, nem kell leírni semmit a cenzúra számára.
Aztán 1952-ben ávósokkal körbevették az egész Népligetet. Se ki, se be. És kezdték az egész ligetet szétverni. Én már akkor a Bábszínházban is dolgoztam, telefonált az öcskös, hogy menjek, mert áll a bál. Éjszaka egy barátom megjelent mindenféle táskákkal, hátizsákokkal, hogy pakoljunk össze a bódéból mindent, még a leltár előtt. Kiloptuk a saját dolgainkat, és biztonságba helyeztük.
A Népliget szétverésének az volt az előzménye, hogy amikor az Angol Parkot államosították (és Vidám Parkra keresztelték), hirtelen visszaesett a látogatók száma. Ez persze természetes volt, hiszen körbekerítették, s az addigi ingyen látogatható parkba belépőt szedtek. Az igazgató viszont azzal védekezett, hogy azért lett kevesebb ember, mert a „népligeti kizsákmányoló kapitalisták” elvonják a közönséget. Abban az időben ennyi vád elég is volt.
Tehát harmadszor is szétverték a Népligeti bódét. Vitéz László pedig elhallgattatásra ítéltetett. Azért itt-ott feltűnt később is…
1950-től dolgoztam az Állami Bábszínházban. Az akkori igazgató, Bod László tudta, hogy én minden bábot, bábmechanikát a saját kezemmel készítek, s ezért meghívott a bábműhelybe. Később már játszottam is, méghozzá a tiltások ellenére Vitéz Lászlót. Nem volt ugyan kiírva a plakátra, de Tersánszki Józsi Jenő írt hat jelenetet két bohócról, akik azon versengenek, melyikük tudja jobban megnevettetni a közönséget. Ennek az előadásnak a végén pedig jött Vitéz László. Óriási siker volt, olyan tapssal ment, hogy csuda. Amikor pedig három évre Győrbe szerződtem, az volt a feltételem, hogy a színház kasszájára, a vidéket járva játszhassam Vitéz Lászlót. Ekkoriban vettem egy Trabantot, amellyel aztán – főleg miután ötvenévesen végleg otthagytam a Bábszínházat és szabadúszó lettem – az öcskössel jártuk az országot. Akkor ő már nem bábozott.
Amíg élek játszani akarok (fotó:mti)
Szabadúszóként akkoriban, a hetvenes években? Hogy engedték ezt?
Hát, elvoltunk. Jöttek sorra a felkérések. Mindig a művelődési házak kérték meg az engedélyt az előadásra, természetesen nem nevesítve Vitéz Lászlóra, ezt megbeszéltük, hanem csak úgy általában „bábelőadás gyerekeknek” címmel.
Közben a televízióban is fel-feltűntek a különböző bábfigurái, a Zsebtévében Hakapeszi Maki és Furfangos Frigyes. Aztán maga Vitéz László is: néhány műsorát rögzítették. És kevesen tudják, hogy Süsü bábfigurája és annak mozgatása is az Ön munkája. Melyik a kedvence?
Mindig a legújabb, amit éppen csinálok. Ha nem szereti az ember azt, amit csinál, megette a fene.
Tulajdonképpen végigbábozta majd’ az egész 20. századot. Legalább négy generáció láthatta Vitéz László különböző kalandjait. Milyen változást érzékelt a közönségen, a gyerekeken az eltelt közel 80 év alatt?
Mit látott itt a Bárkában ma? A gyerekek tiszta szívből kacagtak, és belekapcsolódtak a műsorba. Ezt kell, ezt kellett mindig is elérni. Annyi változást azért érzékelek, hogy a gyerekek egyre nyíltabbak, bátrabbak lettek. Az első öt perc után már belekiabálnak az előadásba. Erre nekem oda kell figyelni. Ha mond valamit az egyik kissrác, Vitéz László odafordul hozzá és rögtön reagál rá. Ezen a kissrác persze meglepődik, hiszen közvetlen hozzá beszél a főhős, de nagyon élvezi a helyzetet.
Ön a nagyapja, édesapja örökségét vitte tovább. De ki veszi át Öntől a stafétát? Vannak tanítványai?
Ahogy a papa a nagyapától, és én tőle átvettem a bábozást, abban a formában már nem viszi tovább senki ezt az örökséget. Családom sajnos nincs. Tanítványok vannak ugyan, de – nem akarok kritizálni senkit – ők a saját képükre alakítanák dolgokat. Három éve megkaptam a Kossuth-díjat. Az ehhez járó összegből létrehoztam egy alapítványt, amelynek célja egy élő bábmúzeum megvalósítása. Amíg élek, addig játszani akarok. Utána már csak a múzeum lesz.
