Bekövetkezett az elmúlt hét végén Magyarországon az, amire a közvélemény-kutató intézetek előzetes mérései alapján nemigen lehetett számítani: a választások első fordulójában győzött a baloldal és vereséget szenvedett a Fidesz-MPP vezette jobboldali tömörülés.#<# Minden várakozás ellenére, ismét befutni látszik a "varsói gyors", vagyis úgy tűnik, Magyarország megint követi a lengyel fordulatot.
A Magyar Szocialista Párt, valamint a Fidesz-MPP vezette csoportosulás (amelybe a Fideszen kívül beletartozik az MDF, a Kereszténydemokrata Szövetség és a Lungo Drom) éles harcot vívott a második forduló előtt lélektanilag döntő fontosságú első helyezés megszerzéséért. Ez végül az MSZP-nek sikerült, amely 42 százalékos eredményével egyetlen szűk százalékponttal előzte meg a jobboldali pártszövetséget. A leendő kormány összetételének szempontjából ennél is fontosabb azonban, hogy nemcsak a nagy pártok versenyében maradt alul a jobboldal, hanem a kis pártok küzdelmében is: a szociálliberális SZDSZ 5,5 százalékkal épphogy átlépte az 5 százalékos küszöböt, míg a szélsőjobboldali MIÉP elbukott.
LÁTSZÓLAGOS HASONLÓSÁG. A jelenlegi helyzet látszólag hasonlít az 1998-as választások első fordulójára, ahol szintén az MSZP szerezte meg a szavazatok többségét, majd elveszítette a választást. De a látszólagos hasonlóság ellenére a mostani helyzet alapvetően különbözik az akkoritól. Négy évvel ezelőtt ugyanis a Fidesz-MPP mögött ott állt a Kisgazdapárt – amely a második fordulóban jelöltjei visszaléptetésével hozzásegítette a győzelemhez -, most viszont a jobboldal tartalékai lényegesen szűkösebbek. A kisgazdák eltűntek, a MIÉP szavazói kevesebben vannak, mint azt sokan hitték, a Centrum Párt hívei pedig megosztottak másodlagos preferenciájukban. Négy évvel ezelőtt a Fidesz-MPP a kormányzás szempontjából “tiszta lappal” indult és új reményeket testesített meg; mára azonban a választók jól megismerték őket. Ha valamennyi szavazatot mérlegre teszünk, kitűnik, hogy többen szavaztak ellene, mint mellette. Minden jel arra mutat tehát, hogy az Orbán-kormánynak mennie kell. Ez az első forduló politikai üzenete.
Ha valamiben pontosnak bizonyultak a közvélemény-kutatások, az a két kisebb párt (SZDSZ és MIÉP) várható eredményének felmérése és a közöttük lévő több mint 1 százalékpontnyi különbség jelzése volt. E hihetetlenül kiélezett versenyben ennek korrekt mérése a közvélemény-kutató cégek valódi szakmai bravúrjának tekinthető. Míg azonban a “rejtőzködő MIÉP-szavazók” számának pontos becslésében a közvélemény-kutatók már-már a professzionalizmus csúcsait ostromolták, addig az MSZP és a Fidesz-MPP versenyének megítélésében alaposan melléfogtak. A biztos választók több mint 15 százaléka ugyanis nem volt hajlandó elárulni nekik valódi pártpreferenciáját. Ami a Gallupot és a Tárkit illeti, méréseik hitelességét szakmabeliek is komolyan vitatták már hónapokkal ezelőtt. Ezen intézetek tévedtek legnagyobbat, de kisebb mértékben a Szonda-Ipsos szintén tévedett, illetve egy árnyalatnyit a Medián is. Csakúgy, mint 1998-ban, újra a Medián mért a legpontosabban. Igaz, hogy valamennyi cég Fidesz-MPP győzelmet várt, közülük azonban csak a Medián jelezte ennek valószínűségét a hibahatáron belüliként.
A probléma azonban ennél mélyebb, ám erről már nem a közvélemény-kutatók tehetnek. Ha ugyanis az emberek nem merik elmondani a véleményüket, azért nem a kérdezőbiztosok a felelősek. Ők csak azt tudják mérni, amit a megkérdezettek mondanak nekik. Ha az emberek félnek a véleményük esetleges következményeitől, akkor inkább csöndben maradnak – például ezért nincsenek diktatúrákban közvélemény-kutatások. Az Orbán-kormány négy évének legsúlyosabb kritikája éppen az, hogy a Fidesz-ellenes választók jókora része egyszerűen nem merte elmondani a véleményét. Egy demokratikus kormány esetében az ilyen (Kádár-korszakból ismerős) helyzet kialakulása legalábbis meghökkentő. A közvélemény-kutatókat teljesen váratlanul és felkészületlenül érte, hogy utóbb kiderült: a választás vasárnapján tömegesen bukkantak fel a “rejtőzködő szocialista” szavazók.
KAMPÁNYSTRATÉGIÁK. A jobbközép pártok klasszikus kampánystratégiája szerint először biztosítani kell a radikális jobboldali voksokat, majd a választások közeledtével fokozatosan be kell húzódni középre. Választást nyerni ugyanis csak középről lehet. Kampánya során, február végétől, a Fidesz-MPP egyre inkább elment a szélsőjobb irányába a MIÉP-szavazók átcsábítása érdekében. Túl későn tette ezt. Március végén már nem volt ideje visszajutni középre, saját “MIÉP-közeli” retorikája foglya lett. Ez azzal járt, hogy a középen nyíló térbe “szoft” kampánnyal be tudott valamelyest hatolni az MSZP, egyúttal fokozatosan feljavult a korábban teljesen esélytelen alakulatként emlegetett Centrum Párt. Így amit a Fidesz-MPP megnyert a réven, azt elvesztette a vámon.
Ennek ellenére, egy héttel a választások előtt a Fidesz-MPP még győzelemre állt. A közvélemény hangulatváltozásának megértéséhez meg kell fejtenünk az utolsó hét rejtélyét. Ezen a héten két említésre méltó fejlemény történt. Az egyik Kövér László “köteles” kijelentése volt, amelyben öngyilkosságot ajánlott a kormány társadalomjobbító álmaiban kételkedőknek. E kijelentés keltette politikai vihar napokig dominálta az utolsó napok tematikáját, amit aláhúzott Csaba Iván egykori Fidesz-alapító nagy visszhangot kiváltó egyéni média-akciója, valamint megerősített a gyűlöletbeszéd elleni tízezres budapesti tüntetés. Kövér kijelentése nemcsak a bizonytalanok tízezreit riaszthatta el, de elbizonytalaníthatta a mérsékelt jobbközép politikát elvileg támogató, hívő keresztény emberek nem jelentéktelen csoportjait is. Azt sugallta, hogy a Fidesz győzelme esetén folytatódik a “hideg polgárháború”.
Az utolsó hét másik, még nagyobb jelentőségű eseménye volt a két nagy párt prominenseinek erőpróbája mind pártelnöki, mind miniszterelnök-jelölti szinten. A vitáról folytatott terméketlen viták után mindenkit felüdített a Kovács-Pokorni és a Medgyessy-Orbán vita létrejötte. Az érdeklődés hihetetlenül nagy volt, a verseny vizuálisan is két pártivá szűkült. Medgyessy Péter pártja szempontjából helyes döntést hozott, amikor az utolsó pillanatban feladta személyes büszkeségét és elment az Orbán Viktorral lefolytatandó vitára, elfogadva a miniszterelnök által ultimátumszerűen kijelölt helyet és időpontot. A vitán Medgyessy – tisztán “objektív”, racionális nézőpontból – nem szerepelt jól, több részletkérdésben tévedett, és nem volt képes koherensen, összefüggően kifejteni mondanivalóját arról, milyen elvek alapján kormányozna az ő kormánya. Ennek ellenére jól jött ki belőle. Demonstrálta békülékenységét, bizonyította kompetenciáját, de mindenekelőtt azt, hogy nem valami “sötét, kommunista funkcionárius” ült le vitázni Orbán Viktorral, hanem egy jó modorú, disztingvált, kellemes úriember, aki az egyenlők párbeszédét folytatja a miniszterelnökkel. A vitát a televízióban ötmillió ember nézte, ők első kézből győződhettek meg arról, hogy Medgyessy személye nem fenyegető. Az MSZP miniszterelnök-jelöltje minden esetlenségével, nyelvbotlásával, de humorával is azt (meta)kommunikálta, hogy tőle nem kell tartani, ő nem konfrontálódni jött, hanem békét teremteni és felszámolni a társadalom megosztottságát. A vita szakkérdésekről folyt – nem pedig szimbolikusan megosztó “nemzeti sorskérdésekről” -, ami nem kedvezett Orbán konfrontatív habitusának.
ELTÉRŐ HANGVÉTEL. Miközben a Fidesz-MPP erőteljes kampányt folytatott, és hangsúlyos szimbolikus üzenetek (például Terror Háza, Nemzeti Színház) célba juttatásával kísérletezett, fő ellenfele, az MSZP tudatosan “puha kampányt” vezetett azzal a megfontolással, hogy közelebb kerüljön a mérsékelt centrumszavazókhoz. Ezt szolgálta, hogy Kovács László pártelnök maga is kitűzte a kokárdát a Pokorni Zoltánal folytatott vitán, valamint, hogy Medgyessy az Orbán-kormány helyes intézkedéseinek folytatásáról, a “boszorkányüldözés” elutasításáról, a kettéosztott Magyarország egyesítéséről beszélt. Míg a Fidesz kampánya a “múlt” és “jövő” közötti szimbolikus választóvonal meghúzásával hangsúlyozottan a fiatal generációk oldalára állt, az MSZP kampánya nemcsak az aktív, életerős választópolgárok, hanem a gyengék, idősek, elesettek és nyugdíjasok szavazatait is megcélozta. Az MSZP kampánya így tudatosan a Fidesz üzeneteinek “puha” ellenpontozására fektette a hangsúlyt.
Míg a Fidesz vezette pártszövetség igen jól szerepelt a dunántúli megyék többségében, valamint különösen Bács-Kiskunban és Csongrádban, addig az MSZP Észak-Magyarországon és Budapesten aratott győzelmet. A Fidesz számára alighanem végzetesnek bizonyult Budapest jelentőségének alábecslése. Végül is az MSZP minimális előnyét nem a vidéki szavazatok, hanem a fővárosban aratott lavinaszerű győzelme biztosította. A Fidesz csak néhány hagyományosan jobboldali budai körzetben tudott előnyre szert tenni – az I., a II., a XI., és a XII. kerületekben -, míg a többi 19 (!) budapesti kerületben az MSZP jelöltje nyert vagy áll nyerésre. Alighanem visszaütött a Fideszre a fővárosi önkormányzattal vívott négyéves állóháborúja, csakúgy, mint a 4-es metró építésének leállítása. Nagy kérdés, hogy a kormánypártok képesek lesznek-e itt bármiféle fordulatra a választások második fordulójáig hátralévő időben. Az előzetes kalkulációk szerint erre kevés esélyük van.
A KISEBB PÁRTOK. A Szabad Demokraták Szövetsége nem érte el ugyan 10 százalék körüli célját, de hozta azt a minimumot, ami a parlamentbe jutáshoz szükséges volt, s ezzel a következő négy évre stabilizálta helyét. Annak ellenére, hogy a párt kevesebb százalékot kapott, mint legutóbb, mégis – a parlamenti pártok számának csökkenése miatt és az MSZP-vel való visszalépési megállapodása alapján – a korábbinál nagyobb frakciót lesz képes alakítani. A kampányban az MSZP és az SZDSZ között érdekes munkamegosztás volt megfigyelhető: míg az MSZP inkább a társadalmi béke és a “jóléti rendszerváltás” pozitív üzeneteit próbálta célba juttatni, addig az SZDSZ ironikus hangvételű negatív kampányt folytatott, célkeresztjébe állítva a korrupciót és a Fidesz-közeli vállalkozókat.
Az SZDSZ kampánya két szempontból tekinthető sikeresnek. Először is, hangvétele elütött a többi pártétól, így a liberális érzületű bizonytalan választók számára könnyen azonosíthatóvá tette az SZDSZ-t. Másrészt pedig a szabad demokraták korán – már januárban – elkezdték a kampányukat, mielőtt még a nagy pártok színre léptek volna. Jelenlétük ezáltal már azelőtt bevésődött szimpatizánsaik tudatába, mielőtt a Fidesz-MPP és az MSZP átvette volna a terepet.
Mindazonáltal a most elért 5,5 százalékos eredményből súlyos tanulságok is adódnak az SZDSZ számára. Alighanem ez a maximális szavazatmennyiség, amennyit negatív kampánnyal el lehet érni. Nagyobb párttá válni nem lehet pozitív üzenetek nélkül. Az SZDSZ-re szavazók száma 1990 óta folyamatosan csökkent és egyre inkább Budapestre és a nagyobb városokra koncentrálódik. Ha a párt 2006-ban és azután is tartósan jelen akar lenni független szereplőként a magyar politikában, akkor meg kell kezdenie vidéki szervezeteinek megerősítését, illetve kiépítését. A politikai rendszer a “kétpártosodás” irányába mutat, így az SZDSZ-nek az eddigieknél nagyobb erőfeszítést kell tennie ahhoz, hogy a jövőben is fenntartsa a liberális alternatívát.
Ha a Fidesz-MPP vezette csoportosulás nem is tudta lefedni a jobboldali szavazóbázis egészét, arra képes volt, hogy a Magyar Igazság és Élet Pártja elől elszívja az oxigént. A 2002-es választások egyik legnagyobb híre az, hogy az alkotmányos demokrácia alapelveit csak részben elfogadó, unióellenes és ultranacionalista MIÉP nem került be az új országgyűlésbe. Nem azért, mintha kevesebben szavaztak volna rá, mint 1998-ban, hanem mert a párt nem tudta annyival növelni támogatói táborát, amennyit a választások magasabb részvételi aránya megkövetelt volna tőle. Azok az újonnan belépő százezrek, akik 70 százalék fölé duzzasztották a választói részvételt, vagy a Fideszre, vagy az MSZP-re szavaztak. Őket a két nagy párt közötti kiélezett küzdelem mozgósította. Ennek az új helyzetnek lett vesztese a MIÉP.
Csurka István mellett – sőt nála inkább búcsút vehetünk Torgyán Józseftől, a rendszerváltás óta eltelt 12 év magyar politikájának jellegzetes szereplőjétől is. A rendszerváltás “történelmi pártjai” közül mára nemcsak a történelmi szociáldemokraták, a kereszténydemokraták és az egykori parasztpártból alakult néppárt, hanem – közülük utolsóként – a Független Kisgazdapárt is eltűnik a magyar politikából. Az FKgP tavalyi szétesése, és mostani, egy százalék alatti teljesítménye – amely még állami támogatásra sem jogosítja fel – azt valószínűsíti, hogy a párt immár végleg a történelemkönyvek lapjaira kerül. Helyükre azonban új alakulatok léphetnek – mint például a most felbukkant heterogén pártszövetség, a Centrum Párt -, és hosszabb távon nem is lenne jó, ha a magyar demokrácia puszta kétpártrendszerként rögzülne.
KISZORULT SZÉLSŐSÉGEK. Ma már bizonyos, hogy a 2002-2006-os ciklusban négy párti parlamentünk lesz, amelyben a baloldalt a szociáldemokrata MSZP és a szociálliberális SZDSZ, a jobboldalt pedig a kereszténydemokrata MDF és a polgári új jobboldali Fidesz-MPP jeleníti majd meg. A liberális demokrácia barátainak, a jogállam és az alkotmányosság híveinek örömteli fejlemény, hogy szélsőséges pártok nem kerültek be a parlamentbe. Ez a választások legnagyobb eredménye. Reméljük, a jövő talán már nem az antikommunizmusról és az antifasizmusról szól, mert nem lesz szükség rá. A következő ciklusban megnyugodhat a közélet, rendeződhet a közszolgálati médiakuratóriumok ügye, és remény van arra, hogy a parlamentáris demokráciánkban a politikai élet súlypontja visszakerül az országgyűlésbe. Helyreállhat a külpolitikai konszenzus, hiszen ebben a ciklusban fog Magyarország csatlakozni az Európai Unióhoz, beteljesítve ezzel a rendszerváltás egyik álmát, az Európához való visszatérést.
