Azonosított siker

Lukácsy György a nyolcvanas évek elején kollégájával egy párizsi kirándulás során a metró aluljáró egyik szemetes kosarában megpillantott, majd kihalászott egy termékcsomagoláson lévő vonalkódot. A termelésracionalizálással és raktári rendszerek korszerűsítésével foglalkozó szakember akkor látott ilyet először, ám biztos volt benne, hogy előbb-utóbb Magyarországon is elterjed majd az Egyesült Államokban már a hetvenes évek óta használt azonosító eljárás. Ez a fajta kíváncsiság és sajátos hozzáállás tette egyedivé a mai Vonalkód Rendszerház (VRH) Kft. stratégiai igazgatójának üzleti húzásait, amelynek eredményeképpen a közel félszáz főt foglalkoztató hazai vállalat egyenletesen növekszik az automatikus azonosítástechnika piacán.

A kezdeti időkben – a rendszerváltás utáni években – az alapítóknak semmi sem derogált, maguk mentek el a legképtelenebb helyszínekre is, hogy személyre szabott szolgáltatásokat tudjanak nyújtani ügyfeleiknek. Lukácsy György – a jelenlegi hat tulajdonos egyike – lelkesen eleveníti fel egyik legelső megbízásukat, amelynek keretében a bábolnai tyúkfarmon például azt kellett megoldaniuk, hogy a kutatómunka megkönnyítése érdekében pontosan követni lehessen, melyik tyúk milyen gyakran tojik. „Vonalkódosították” a 60 ezer tyúkketrecet, és leolvasókkal látták el a munkatársakat. A „tojásos” ketrecek kódját ettől kezdve lehúzták, annak azonosítójához pedig adatokat is rendelhettek – időpont, minőség -, így a központi számítógép pontos képet mutatott a tyúkállomány teljesítményéről.

Egy másik projektjükben – ezt már Schwirg László ügyvezető- tulajdonos idézi fel – a Miniszterelnöki Hivatal gondnokságvezetője bízta meg a vállalkozást, hogy leltározáshoz készítsenek vonalkód-rendszert. Az ehhez kifejlesztett szoftvert és az adatgyűjtőket a hivatal óvodájában tesztelték, lehúzva minden egyes kisszéket és mászókát. „Az oviban az egész cég négykézláb kúszott-mászott, a Parlament Vadásztermében pedig székeket számoltunk, a legeldugottabb helyekre felerősített vonalkódos azonosító címkék segítségével” – villantja fel a kezdeti idők varázsát Schwirg László.

A „bevállalós” cégről ma már senki nem gondolná, hogy egy állami irodából nőtte ki magát, pedig Lukácsy György, az akkor végzős egyetemista Schwirg László és a Vonalkód Rendszerház Kft. egyik alapító tagja, Magyar Béla az Ipari Minisztérium felügyelete alá tartozó ötszáz fős Ipari Szervezési és Számítástechnikai Intézet (ISZSZI) Struktúra Szervezési Vállalatánál ismerkedtek meg. Itt az iparvállalatok – Ikarus, Rába, TVK – raktári rendszereinek korszerűsítésével, szervezési kérdésekkel foglalkoztak. „Ez a „mindentudó raktárosok” kora volt, amikor kartonon vezették például a Lada alkatrészeit, és lehúzták a listáról a már kiszállított elemet” – avat be Lukácsy György. Az ISZSZI-n belül működött a Kódolástechnikai Intézet, a Kódi, amely 2-3 kollégának vállalati gmk keretén belül biztosította a „mellékest”.

KOSZTPÉNZBŐL. A rendszerváltáskor a nagyvállalatok átalakultak, és az ISZSZI is megszűnt. Lukácsy Györgynek szerencséje volt, mert 1990 előtt négy évet az akkori NSZK egyik iparvállalatánál tölthetett intézeti kiküldöttként, és tagja volt a Kódinak is, amelyből Magyar Béla ötletére 1990-ben megalakult a Vonalkód Rendszerház Kft. Az induló tőkét nem volt könnyű összerakni. Az alapításban egy osztrák azonosítás-technikai cég is részt vett. Az alapító magánszemélyek kisebb-nagyobb összeggel szálltak be. Schwirg László például az édesapjától kapott 25 ezer forinttal, bár ez még szavazati joghoz is kevés volt. A később az elméleti kutatások felé forduló, és a kft.-ből kiváló Magyar Béla szintén „sokat adott a cégbe a kosztpénzből”. A céghez később csatlakozó Lukácsy 200 ezer forintot tett bele – emlékei szerint ezt felesége kifejezetten rossz szemmel nézte. Bár a párizsi „kukázás” óta kitartóan hittek abban, hogy ez a jövő, a hazai ipar átalakulásának hosszú évei alatt lelkesedésük sokszor alábbhagyott. „Nemegyszer megesett, hogy nem adtunk magunknak fizetést, pár tulajdonostárssal együtt végül én is kiszálltam a cégből” – vallja be Schwirg László, aki másfél évnyi szabadúszó szoftverfejlesztés után immár üzletkötőként tért vissza. Szakmai konferenciákon, kiállításokon próbáltak meg üzletet szerezni ipari számítógépek, hordozható adatgyűjtők, vonalkód-leolvasók és az ezekhez kapcsolódó szolgáltatások értékesítésére. Volt olyan üzletág – szoftverfejlesztés, szerviz, kereskedelmi megoldások -, amely megmaradt, és akadt, amely nem bizonyult életképesnek, ilyen volt például a beléptető rendszerek kialakítása.

A céget mindig is a szívós munkavégzés mellett imponálóan öntudatos fellépés és magabiztosság jellemezte, s tevékenysége ma már magában foglalja az azonosítás-technikában alkalmazott hardver- és szoftvereszközök kifejlesztését, legyártását, szervizelését, valamint a fentiekkel kapcsolatos tanácsadást. A kilencvenes évek elején például egy vonalkód-leolvasók gyártásával foglalkozó vállalat, az amerikai PSC keresett két magyar disztribútort, egy fix és egy hordozható leolvasó forgalmazására. „A kétfordulós kiválasztást úgy nyertük meg, hogy már a pályázatban kikötöttük: csak abban az esetben érdekel bennünket az üzlet, ha mindkét termékkel foglalkozhatunk” – eleveníti fel a kezdetben kissé lekezelően viselkedő tengerentúli céggel kezdődő partnerséget Lukácsy György. Az azóta is stabil üzleti kapcsolat jóvoltából az első évben 12 leolvasót adtak el – ma már az éves szám 4 ezer.

Másik nagy beszállítójuk a szintén amerikai Intermec Technologies, velük hosszú évekig egy osztrák cégen keresztül álltak kapcsolatban. Ez meglehetősen nehézkessé és költségessé tette az együttműködést, hiszen a bécsiek 30 százalékos haszonkulccsal adták tovább az amerikai termékeket. Lukácsyék azonban gondoltak egy merészet, és felhívták a cég düsseldorfi központját, mondván: egy üzleti út miatt éppen arra járnak, és szívesen beugranának. „Ez persze nem volt igaz, de így elértük, hogy fogadjanak” – mosolyog Schwirg László. Ott aztán kiderült, hogy az osztrák cég éves forgalmának 80 százalékát a VRH üzletei adják, s mivel az osztrákoknak nem ment túl jól abban az időben, a magyar cég közvetlen üzleti kapcsolatba kerülhetett az amerikaiakkal. Ezután mindjárt másfélszeresen teljesítették túl az éves értékesítési tervet. A sikert az Intermec egy tengerentúli meghívással köszönte meg, ahol a „legjobb túlteljesítésért” járó díjat vehette át a VRH. Ekkor kezdett felfutni a cég, s végre megérkeztek Magyarországra a külföldi hipermarketek is, amelyek közül a legelső Metro például vonalkód nélkül át sem vette az árut a beszállítóitól.

SORON KÍVÜL. A nyugalmat, türelmet értékeli leginkább a vállalat munkájában a Metro Kereskedelmi Kft. számítástechnikai vezetője. „Az egészen szokatlan elképzeléseinket is képesek megvalósítani, és nyugodtan viselik azt is, ha menet közben módosulnak az igényeink” – indokolja Antal Anna, miért e cégtől rendeltek az idén tavasszal nyomtatóval összekötött árleolvasót. „Ilyen speciális eszköz a piacon nem is létezik, ők pedig elkészítették, így immár az összes áruházunkban ilyet használunk” – teszi hozzá a vezető.

Ma már a kiskereskedelmi hálózatok nagy része a VRH termékeit és szolgáltatásait alkalmazza, így ha bemegyünk egy szupermarketbe, nagy a valószínűsége annak, hogy fizetéskor a cég termékeivel találkozunk.A növekedést nem csupán sikernek, hanem feladatnak is tekintik: 1995-ben szerződtették a cég első marketing szakemberét, ma pedig már HR tanácsadót is igénybe vesznek. Négy éve a megújulás jegyében vezetőt váltottak: Lukácsy György először egy évig közösen irányította a céget Schwirg Lászlóval, majd teljesen átadta neki az ügyvezetést.

A hazai azonosítás-technikában a jövőt a rádiófrekvenciás azonosítás (radio frequency identification – RFID) jelenti. A technológia lehetővé teszi, hogy a vásárló a termékek kipakolása nélkül tolhassa át a bevásárlókocsiját a pénztárhelyen. A cég jelenleg egy, az új technológiára épülő raktári szoftverfejlesztésen dolgozik, amelynek megvalósítására a Gazdasági Versenyképesség Operatív Programjától pályázaton 26 millió forintot nyertek el. Olyan labort terveznek létrehozni, ahol az RFID technológiához kapcsolódó kísérleteket folytathatnak. „A Budapesti Műszaki Főiskola Neumann János Informatikai Főiskolai Karral pedig megállapodást kötöttünk, amelynek értelmében a hallgatók használhatják a laborunkat, szakdolgozatot írhatnak a cégnél, és ha végeztek, akár munkatársainkká válhatnak” – vázolja fel az utánpótlással kapcsolatos elképzeléseit Schwirg László.