A Time és a CNN egykori haditudósítóját tíz éve, 2004 szeptemberében rabolták el az Iszlám Állam (akkori nevén Iraki Al-Kaida) fegyveresei Bagdad egyik főutcáján. Az akkor a Time magazinnak dolgozó tudósítót egy, az amerikai megszállás ellen küzdő lázadócsoport egyik parancsnoka vitte oda, hogy saját szemével lássa, az iszlamista szervezet átvette az irányítást az iraki főváros központi területe felett. Már éppen visszafelé tartottak, amikor az iszlamista fegyveresek lecsaptak autójukra, és magukkal hurcolták. Nem fogolynak akarták. Azonnal le akarták fejezni.
„A saját kamerámmal akarták felvenni kivégzésem” –mondta el Ware az ausztrál ABC-nek. „Maszkos emberek sorakoztak fel mögöttem, majd egy maszkos férfi állt mellém egy késsel a kezében, pont úgy, mint a lefejezéses videókon. Arra készültek, hogy lefejezzenek.” Ekkor – miközben elrablói közül ketten azzal voltak elfoglalva, hogyan is kell használni Ware kameráját – az iraki lázadóparancsnok közbelépett, és megmentette az életét.
Michael Ware elrablásának pillanata – háttérben az iszlamisták lobogója
(Részlet az ABC televízió “Prisoner of War” című dokumentumfilmjéből)
Közölte a főleg külföldi fegyveresekből álló csoporttal, hogy Ware az ő vendége, és a helyi tradícióknak megfelelően ez azt jelenti, köteles megvédeni mindentől. Nem engedheti meg, hogy bántódása essen, mert azzal szégyent hoznak rá. És ezt ott nagyon komolyan veszik. Az iraki lázadóparancsnoknak végül azzal sikerült elérnie, hogy elengedjék az iszlamisták az igazán nagy fogásnak számító „nyugati újságírót”, hogy közölte: ha nem teszik meg, azzal háborút kockáztatnak a főleg volt iraki katonatisztekből álló, nacionalista lázadócsoporttal.
Ez megtette a hatását. „Összeszorított fogakkal ellöktek, és az iraki lázadóparancsnok barátommal bepattantunk az autóba és visszamentünk a házamhoz”. Amikor odaértek, a sofőr félrehúzta Ware-t és tolmácson keresztül közölte vele: „Mr Mick. Ma meghaltunk. Mostantól minden egyes nap, egy új élet.” A sofőr hazament a családjához, Ware pedig három napon át ült rettegve bagdadi lakásában, és még hálószobájából sem merészkedett elő. Pár hét múlva azonban már amerikai katonákkal ment tudósítani az iraki háború legvéresebb csatájáról, a fallúdzsai ostromról. Ott biztonságban volt.
„A háború foglya”
Az nem volt opció, hogy megijedve hazameneküljön. Képtelen volt elszakadni a háborútól. Ahogy ő fogalmazott, ez volt az, amire született, ezt kellett csinálnia. Ez akkor vált egyértelművé számára, amikor még ausztrál Courier-Mail újságírójaként 1999-ben Kelet-Timorba küldték, hogy tudósítson az ottani függetlenségi háborúról. „Tudtam, hogy semmi mást nem akarok csinálni, egyszerűen többre volt szükségem” – mondta az ABC-nek.
A szeptember 11-ei terrortámadások idején már a Time magazin ausztrál kiadásának dolgozott, és amikor az amerikai hadsereg megindult a tálibok ellen Afganisztánban, Ware mindent megtett azért, hogy eljusson oda. Végül sikerült elérnie, hogy a lap kiküldje pár hétre, amiből végül több mint egy év lett, és onnan már nem volt visszaút. Függő lett. Még az sem tudta otthon tartani, hogy közben megszületett kisfia, Jack. Már a háború volt az „otthona”. 21 nappal fia megszületése után Iránon keresztül beszökött Észak-Irakba, és már rég az országban volt, amikor az Egyesült Államok 2003. márciusában megkezdte Irak lerohanását.
Az „őrült ausztrál fenegyerekként” elhíresült Ware nem az amerikai hadsereg védvonalai mögül nézte, mi zajlik az országban, hanem ott élt Irak sűrűjében, és ennek köszönhetően olyan rálátása volt az iraki társdalomban zajló történésekre, mint senki másnak a külföldi tudósítók közül. Ezt csinálta már Afganisztánban is, ahol olyan ruhákban járt, mint az afgánok, a helyi szokásoknak megfelelő szakállt növesztetett, megtanult annyit pastu nyelven, hogy ne tudják eladni, és ennek köszönhetően szabadon, a feltűnést kerülve tudott mozogni, még a tálibok által ellenőrzött területeken is.
Michael Ware (középen) bagdadi házában, “iraki családjával”, akik a védelmét adták
(Részlet az ABC televízió “Prisoner of War” című dokumentumfilmjéből)
Amikor már az iraki fővárosban élt, akkor sem az amerikaiak által szigorúan őrzött „Green Zone” védelmét választotta, hanem egy sima bagdadi házban lakott, – ahol saját, három család tagjaiból verbuvált kis magánhadserege védte – hogy közel legyen a történésekhez. Már az elejétől kezdve olyan kapcsolatrendszert épített ki az iraki lázadó csoportokkal, ami talán egyetlen más külföldi újságírónak sem sikerült.
Végignézte, hogyan kezdődik el az iraki ellenállás, hogyan lesznek az amerikai megszállás ellen küzdő felkelők az iraki hadsereg egykori tisztjeiből és egyszerű iraki hazafiakból, akiket a barátainak tekintett. Ennek köszönhetően lázadó kiképzőtáborokba jutott el, amikor a többség még csak azt sem tudta, hogy léteznek ilyenek, gerillacsapatok vezetőivel találkozgatott, és egymás után küldték el neki az amerikai hadsereg ellen végrehajtott támadásaikról készült videófelvételeket a felkelők. Akik végül készek voltak saját életüket is kockára tenni, hogy megmentsék a lefejezésére készülő iszlamistáktól.
„Nem bírom a médiát, de a poklot is megjárnám egy benzineskannával Michael Ware-ért”
Az iraki felkelőkkel ápolt jó kapcsolata természetesen nem szerzett sok barátot számára az amerikai katonák között. Nem is fogadták valami lelkesen, amikor a Fallúdzsa ostromára készülő gyalogság egyik egységéhez csatlakozott pár héttel elrablása után, hogy „biztonságos helyen” tudjon elbújni a rá vadászó iszlamisták elől. Az ellenszenv azonban nem tartott sokáig. Hamar rájöttek, hogy Ware nem az a fajta újságíró, akikhez hozzászoktak. Szép lassan tisztelni kezdték.
„Michael Ware egy harcos volt. Nem csak egy fickó egy kamerával” – mondta el az ABC-nek David Bellavia törzsőrmester, akinek szakaszához be volt osztva Fallúdzsa ostroma alatt. Bellavia – aki House to House (házról házra) címmel nagysikerű könyvet írt az ostromról – elmondása szerint Ware igazán elemében volt a harcok alatt, és míg más újságírók csak felesleges tehernek, potenciális veszélyforrásnak számítottak a tűzharcokban, ő olyan tanácsokat adott, ami életeket mentett meg.
Michael Ware (Részlet az ABC televízió “Prisoner of War” című dokumentumfilmjéből)
„Elkezdtük megérteni, hogy többet tud az ellenségről, mint a saját hírszerzésünk. Leckét adott nekünk. Amikor beszélni kezdett, a szakaszom tagjai jegyzetelni kezdtek, mintha csak eligazításon lennének. Ezek az információk életeket mentettek” – mondta el Bellavia az ausztrál televíziónak adott interjúban.
Az amerikai katonák között ugyan megváltozott vélemény a „brutálisan őszinte” haditudósítóról – aki egyébként “kedves jó barátomként” jellemezte David Petraeus amerikai tábornokot, aki az afganisztáni amerikai erők főparancsnoka, majd később a CIA igazgatója volt – a politikusok körében azonban egyre inkább szálka lett a politikától távol álló Ware, aki arról vált híressé, hogy nem tesz lakatot a szájára. Különösen azután, hogy csatlakozott a CNN-hez.
„Eladtam a lelkem”
Ware 2006-ban hagyta ott a Time magazint, elfogadva a CNN ajánlatát, és hamar megkerülhetetlenné vált az iraki háborúval kapcsolatban. „Írhattam tíz szót a Time magazinba és semmi sem történt. Ugyanazt a tíz szót a televízióban mondtam el, az amerikai védelmi miniszternek másnap sajtótájékoztatón kellett reagálnia” – magyarázta Ware, hogy miért döntött úgy, hogy “eladja a lelkét”, és a hírtelevíziónál folytatja karrierjét.
Ezután már egészen egyszerűen nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Sokan kezdték el még jobban utálni, terroristabarátnak, Amerika-ellenesnek bélyegezve, amiért – Bellavia jellemzése szerint – elmondta, mi az igazság. Sokan azonban – köztük, be kell vallani, e sorok írója is – alig várták, hogy megjelenjen a képernyőn, mert tudni lehetett, ő azt fogja elmondani, mi zajlik valójában Irakban, nem pedig az amerikai kormányzat véleményét fogja szajkózni. Az, ahogy az elnökválasztásra készülő John McCaint kioktatta, máig emlékezetes maradt.
“Nem tudom, hogy McCain szenátor Sohaország melyik részéről beszél, amikor azt állítja, hogy sétálgatni lehet Bagdadban”
De ez nem tarthatott örökké. Hat évig dolgozott Irakban, és háborús övezetben eltöltött évek végül megtörték. A sok szörnyűséget, amit ez idő alatt látott, már nem tudta berakni egy dobozba és agya egy szegletében elzárni azzal, hogy majd később feldolgozza. 2008-ra már tagadhatatlanul láthatóak voltak rajta a poszt traumatikus stressz tünetei. Elmondása szerint a törés 2007-ben egy kis iraki faluban következett be, ahol amerikai katonákkal együtt nézte végig egy fejbelőtt fiatal iraki fiú húsz percen át tartó haláltusáját. „Egyszer csak azt vettem észre, jobban érdekel, hogy milyen szögben vegyem fel a jelenetet, mint az, hogy segítséget nyújtsak neki. Pont annyira érzéketlen voltam, mint a katonák, akiknek érzéketlenségét rögzíteni akartam”- mondta el Ware.
Egy évvel később végre sikerült elszakadni Bagdadtól, és New Yorkba költözött, de továbbra is el-el látogatott különböző háborús övezetekbe, miközben a PTSD egyre jobban felemésztette. 2009 szeptemberében készítette utolsó helyszíni tudósítását az afganisztáni Kandahárból, ahol csak pár másodpercen múlt, hogy nem halt meg egy útszéli bomba robbanásában, amikor afgán rendőrökkel járőrözött.
Michael Ware – részlet az PBS iraki lázadókról szóló dokumentumfilmjéből
Ez már tényleg túl sok volt. 2010-ben „hosszú távú szabadságra” ment a CNN-től, és hazatért Ausztráliába, hogy gyógyulására koncentráljon. Michael Warenek végül a fiának köszönhetően sikerült leküzdenie a PTSD-t, ami egy időben annyira elviselhetetlenné vált, hogy – ahogy azt a Newsweeken 2012 áprilisában megjelent cikkében írta – már komolyan foglalkozott az öngyilkosság gondolatával. 2011. februárjában pedig végleg otthagyta az amerikai hírtelevíziót.
Idén, az Iszlám Állam előretörése kapcsán egyre többször jelent meg az ausztrál sajtóban, mint a téma elismert szakértője, és jelenleg egy, az iraki élményeit feldolgozó dokumentumfilmen dolgozik, ami a tervek szerint jövőre jelenik meg.