A pályafutása csúcsán lévő Muhammad Alit 1967-ben fosztották meg világbajnoki címétől, miután megtagadta a katonai szolgálatot a vietnami háborúban. Csak 1970-ben léphetett újra szorítóba, a következő évben pedig pályafutása során először szenvedett vereséget, az évszázad mérkőzésén legyőzte őt a fiatal Joe Frazier.
A kudarc után sikerült összeszednie magát, miután összes riválisát – köztük Fraziert is – megverte, kihívhatta a regnáló bajnok George Foremant, aki Fraziert két menet alatt hatszor a padlóra küldve szerezte meg a címet 1973-ban.
A mérkőzést egyik első vállalkozásaként a híres-hírhedt, börtönviselt bokszmenedzser Don King hozta tető alá, aki akkoriban gigászinak számító, öt-ötmillió dolláros gázsit ajánlott a két ökölvívónak.
Az összeget egy nemzetközi konzorcium teremtette elő, helyszínként a kedvező publicitásban bízva Mobutu Sese Seko zairei diktátor országa fővárosát ajánlotta fel. Híresztelések szerint Mobutu pénztárcáját is kinyitotta a cél érdekében. A mérkőzést Kinshasában 60 ezren, világszerte a filmszínházakban sugárzott tévéközvetítés révén mintegy 60 millióan követhették nyomon.
Az akklimatizálódás érdekében mindkét sportoló egész nyáron Zairében készült. A helyiek által bálványozott Ali elemében érezte magát, Foreman azonban egyre morózusabb lett, önéletrajza szerint részben azért, mert nélkülöznie kellett kedvenc eledelét, a sajtburgert.
A mérkőzést szeptember 25-ére tervezték, ekkor James Brown, B.B. King, Miriam Makeba és Manu Dibango fellépésével dokumentumfilmen megörökített zenei fesztivált is tartottak.
Foreman azonban az egyik edzés során könnyebben megsérült, ezért az összecsapást öt héttel elhalasztották. Abszolút esélyesnek a hét évvel fiatalabb, veretlen Foreman számított, aki 40 mérkőzéséből 37-et kiütéssel fejezett be, mellette a nyers erő, Ali mellett gyorsasága és jobb technikai képzettsége szólt.
A két bajnok helyi idő szerint hajnali négy órakor lépett a ringbe, hogy az amerikai nézők a csúcsidőben legyenek tanúi a küzdelemnek.
Mindenkit, így ellenfelét is meglepve Ali agresszívan kezdte a mérkőzést, többször eltalálta Foremant, de nyilvánvaló volt, hogy nem bírhatja végig az általa diktált tempót.
Ez nem is állt szándékában, előre kidolgozott taktikájának megfelelően a következő menetekben a szorító rugalmas köteleire támaszkodva, védekezésbe vonulva hagyta, hogy Foreman olyan ütésekre pazarolja az erejét, amelyek nem találtak célba, vagy csak kart és testet értek, így nem tettek nagy kárt. Ali később dope-a-rope névvel illette taktikáját.
Ali eközben újra és újra eltalálta a rekkenő hőségben egyre jobban fáradó ellenfelének fejét, a pontos ütések következtében Foreman arca feldagadt.
A kimerült Foreman minden megmaradt erejét összeszedve még az ötödik menet után is irányított, próbálkozásai azonban nem jelentettek valós veszélyt Alira, aki a nyolcadik menet végén eldöntötte a küzdelmet. A gongszó előtt néhány másodperccel ellentámadásba ment át és egy ötütéses kombinációval kiütötte ellenfelét. Az utolsó balhorog felütötte Foreman fejét, akit aztán egy jobbegyenes küldött a padlóra.
Bár Foreman kilencnél felállt, a bíró két másodperccel a menet vége előtt beszüntette az összecsapást.
Az esélytelenebb Ali kiütéssel győzött és a boksztörténelemben Floyd Patterson után másodikként visszaszerezte a világbajnoki címet. Közvetlenül a mérkőzés vége után diadalittasan üvöltötte a tévékamerába:
Még mindig én vagyok a legnagyobb!
Foreman nagyon nehezen fogadta el vereségét, azt állította, hogy a szorító köteleit szándékosan meglazították, hogy drogot tettek a menetek közben neki adott vízbe, hogy a bíró szabálytalanul számolta ki.
Visszavágóra is kihívta Alit, de erre a mérkőzésre nem került sor, Ali 1975-ben Manilában Joe Frazier ellen védte meg címét. Az összecsapás végén mindketten csak tántorogtak a trópusi hőségben, Ali végül azért nyert, mert ellenfelét szemsérülése miatt nem engedték ki az utolsó menetre – később azt mondta: egész karrierje során ekkor került legközelebb a halálhoz.
Ő és Foreman idővel barátok lettek, s amikor a mérkőzést és a megelőző eseményeket megörökítő When We Were Kings című dokumentumfilm 1996-ban elnyerte az Oscar-díjat, Foreman segítette fel a színpadra Alit.
Az Aliról készült 1977-es és 2001-es életrajzi filmnek is csúcspontja a kinshasai mérkőzés, amelyről Norman Mailer The Fight címmel könyvet, a Fugees és Johnny Wakelin slágert írt, Ali ruhája és kesztyűje a Smithsonian Intézet gyűjteményének része.
Forrás: Nemzeti Archívum Sajtóarchívuma