A NagyAlföld(i) elveszett a térben

További képekért kattintson a fotóra
Fotó: Neményi Márton

Mielőtt nekifogtam volna eme írásnak, hosszasan ízlelgettem az Equus-élményt. A színházban, a „taps, függöny”-t követően kísérőmhöz fordultam, hogy a feszítő belső nyomásnak engedve kibökhessem első blikkre fogant véleményemet:
„Egyetlen szóval tudom jellemezni az előadást” – kínomban lesütöttem a szemem, ahogy ez a darab közben is többször megesett.
„Négy betűből áll?” – mosolya elárulta, mire gondol, ám tévedett, válaszom lényegesen árnyaltabban hangzott.
Úgy döntöttem, alszom egyet a látottakra, és ma reggel, elcsendesedve próbálok választ találni a miértekre. Adtam a darabnak egy új esélyt, pedig ennél lényegesen forrófejűbb vagyok. Türelmem ezúttal a tisztelet érdeme: kedvelem Alföldi Róbertet, csodálom Kútvölgyi Erzsébetet, iszom Béres Ilona szavait, és rendkívül ígéretes tehetségnek tartom Szamosi Donáthot. De bárhogy csavarom, legnagyobb jóindulatommal is ugyanoda lyukadok ki: a perverzióba átcsapó szabadság (köznyelvben: őrület) drámája ezúttal végtelenül modorosra sikeredett. Nem lett átütő erejű.

Egyszerűen képtelen voltam felfogni, mi történt Alföldi Róberttel a színpadon. Ha nem ismerném munkásságát, és nem figyelném hajmeresztő kreatív ötleteit, azt gondolnám csupán egykarakteres színész, kinek még bőven tréningeznie kell magát, hogy sikeresen felépítsen egy jellemfejlődési ívet. Martin Dysart, a pszichiáter ráadásul hálás karakter, monológjai rendkívül ízesek, egy Alföldi-szintű tehetségnek lubickolnia kellett volna a szavak tengerében. Ő azonban gyorsúszásban oldotta meg feladatát, nem hagyta, hogy belém tapadjanak a mondatok. Nagyon úgy festett, mielőbb túl akar lenni az estén. Aztán a darab végéhez közeledvén történt egy – ha csak apró, de akkor is – csoda: Béres Ilonával közös dialógja közben Alföldiben megcsillant fény… Igaz, a következő jelenetnél ki is hunyt, de a pillanatnyi tündöklés arra bőven elég volt, hogy megértsem, a 2011-es Equus lapossága az alapoknál, azon belül is a felfogásban keresendő.

További képekért kattintson a fotóra
Fotó: Neményi Márton

Dicső Dániel második említésre méltó, de első nagyszínpados rendezése elveszett a fiatalos nagyravágyás sodrásában. És az így van rendjén, őszintén szólva, ennyicske tapasztalattal az volna említésre méltó, ha az egész másképpen sül el. Zsenge rendezésnek – esetleg kezdő művészekkel, egy színjátszó fesztiválra tervezve – tökéletes munka, ám élő legendák nevét vásárra víve méltatlan próbálkozás. Dicső zavaróan keveri a klasszikus-, és az alternatív színházi elemeket, szimbólumrendszere következetlen, ötletei elcsépeltek. Érezte ő, hogy az Equus ereje a nagyszínpad konzervatív terébe zsúfolva elvész, mégis hagyta színészeit megfulladni. Ezért történhetett meg, hogy a mélyen tisztelt Kútvölgyi Erzsébet nagy monológja súlytalanná vált, Kőszegi művész úron pedig – bár játékban talán ő volt a legerősebb – azt érezhettük, szívesebben lenne máshol. A fiatal, első felvonás végén mezítelenre vetkőző Szamosi Donáth újszülött burkában ragadt, mely ugyan megóvta, egyúttal visszafogta kiteljesedését.

Dicső egy hálás darabot, egy soha vissza nem térő szereposztást és egy színháztörténeti lehetőséget áldozott fel karrierje oltárán. Szerintem feleslegesen. Természetesen azoknak, akiket a színházlátogatás során is a sztárdömping inspirál, kihagyhatatlan előadás.