Tisztelt Házelnök Asszony! Mélyen Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim!
Békét és nyugalmat szeretnék. Békét és nyugalmat, mert erre van szüksége az országnak. A békének ára van. Világos, egyszerű kérdésekre őszinte válaszokat kell adni, és eszerint kell cselekedni. Ez az ár.
Gyurcsány vagy Orbán? – sokan így teszik fel a kérdést. Pedig a kérdés nem ez, ez legfeljebb a következmény. A következménye annak, hogy miként látja a magyar parlament a jelenlegi helyzetet, annak okát és lehetséges megoldását.
Vágjunk a közepébe. Nem kevesen azt állítják, hogy a probléma maga a miniszterelnök, esetleg kormányával együtt, vagy a kormányzó pártok együtt. Azért, – mondják – mert becsapták a választókat. A vádlók bizonyítéka egy, a nagyobbik parlamenti kormányzó párt előtt elmondott beszéd: a szembesítés, helyenként az indulat, a szenvedély beszéde. Magyarországról, meg rólunk.
Hazudtam vagy sem? Csalárd módon szereztük-e meg a kormányzati felhatalmazást vagy sem? Van-e ok és kell-e bocsánatot kérni? Ezekre a kérdésekre kell – mások mellett – elsősorban válaszolni.
Kezdjük a legutolsó kérdéssel: kell-e bocsánatot kérni? Igen, kell. Hogy miért? Azért, mert halogattuk a szembenézést egy tarthatatlan politikával. Azért, mert abban a téves hitben ringattuk magunkat is, talán a választókat is, hogy a gondok maguktól megoldódnak. Mert mindig találtunk okot, hogy ne válaszoljunk kellő eréllyel és kellő bátorsággal a kihívásokra. Igen, bocsánatot kell kérni, mert a politikai érdek, a szociális szükség és a gazdasági lehetőségek között túlságosan sokszor nem találtuk meg nemcsak a politika, hanem az ország egésze számára is elfogadható egyensúlyt. Mert megengedtük, hogy elhiggyék, sőt, talán időnként mi magunk is elhittük, hogy a politika felülírhatja a gazdaság törvényeit, vagy hogy a szociális igényeket kielégíteni csak politikai akarat kérdése.
Igen, talán bocsánatot kell kérni, mert hagytuk, hogy fennmaradjon az a látszat, sőt, nem egyszer mi magunk tartottuk fenn azt a látszatot, hogy nagyobb teljesítmény nélkül is lehet magasabb jövedelemre szert tenni. Hogy nem mondtuk ki: amit riválisaink tettek 2001-től, mi pedig 2002 után, az felborítja az egyensúlyt, és előbb-utóbb nem lesz tartható ez a politika. Igen, e tekintetben kerültük a szembenézést, bátortalanok voltunk, és megpróbáltuk megkerülni a legegyenesebb, legegyszerűbb válaszokat. Ha valamiért kell bocsánatot kérni, akkor ezért.
Bocsánat.
És amikor azt mondtam, büszke vagyok arra abban a bizonyos őszödi beszédben, hogy végre megtettük, akkor arra a fajta szembesítésre voltam büszke, amely persze nem állja ki a nyilvánosság próbáját úgy, ahogyan ott, nem a nyilvánosságnak szánt módon elhangzott. Igazuk van. Arra nem lehetek büszke, hogy ezt nyilvánosan nem mertem megtenni. Kerültem a szembesítést, bátorságom csak ahhoz volt – legalábbis akkor –, hogy legalább abban a körben, amelyhez politikailag leginkább tartozom, s amely a parlamentben vállalja, hogy a kormányt támogatva segíti a kormány politikájának érvényesülését, megpróbáltam a szembesítést azzal, hogy így nem mehet tovább: változni és változtatni kell. Ez akkor is igaz, hogyha – miközben nem beszéltem erről nyilvánosan, és ezt okkal a szememre vethetik – a kiigazítás, az egyensúlyteremtés elkezdésével, ami miatt támadtak bennünket, vagy éppen a reformok elindításával, vagyis a cselekvés által megtörtént a szembenézés. Az kétségtelen, hogy a hitelességhez nem elég tenni, hanem talán előbb beszélni kellett volna, és talán nem pont így, és nem pont itt.
Van-e saját felelősségem? Igen, van, hiszen én vezettem az előző kormányt, azt a kormányt, amelyért én viseltem a felelősséget. Tehát enyém a fő felelősség. Amikor megérett az elhatározás, hogy változtatni kell, akkor ezt a döntésemet csak azok között mertem egyértelműen érvényesíteni, akiktől, mi tagadás, politikai értelemben nem volt tartanivalóm. Nem volt hozzá bátorságom, hogy elmondjam a választók szemébe is, hogy mindaz, amit csináltam, mindaz, amit csináltunk, és mindaz, amit Magyarországon az elmúlt években nagyon-nagyon sokan tettek és hittek, az helyenként öncsalásra, helyenként bátortalanságra épült.
Van ok tehát szemrehányást tenni a miniszterelnöknek, és van ok felszólítani arra, hogy beszéljen egyértelműen. Ha pedig korábban nem tette, akkor kérjen bocsánatot. Van ok arra, hogy ne keverje össze saját felelősségét másokéval. Akkor sem, hogyha egyébként nyilvánvaló, hogy mindaz, amiről beszélünk, bár személyes felelősséget is tartalmaz, talán nem vitathatóan túlmutat is azon.
A hazugság abban a bizonyos beszédben tehát a szembenézés halogatása, a bátortalanság kifejezése, a kényszerítő erő szavai és mondatai, hogy nézzünk szembe, ne halogassuk tovább, menjünk együtt. Hogy ne halogassuk tovább a reformokat, és lássuk be, az elmúlt években, amit tettünk, az sok esetben annak megmagyarázása, hogy miért nem kellenek ezek a reformok, vagy miért nem lehetségesek. Igen, erről beszélek akkor, amikor azt mondom, hogy nem tettünk semmit.
Van még valami, amiért bocsánatot kell kérni: a nyers és indulatos fogalmazásért. Nyers volt, mert szenvedélyes volt. A szenvedélyből egyoldalúság következett. És kétségtelen: az a hamis illúzió vezette, hogy a magaméi, a mieink között talán még ez a durva, egyébként miniszterelnökhöz nem méltó szó is megengedhető. Hogy az indulat, a szenvedély fölment. Nem mentett föl, és nem ment föl. Indokolt hát azoktól, akiket ez a fajta nyers stílus, ez a fajta durvaság bánt, bocsánatot kérni.
Bocsánat.
De hadd menjek még tovább! Az őszödi beszédnek van még egy következménye. Az tudniillik, hogy lehetőséget teremtett az ellenzéknek az alkotmányos rendet támadó, veszélyes forgatókönyvet építeni. Ezért meg okom van kifejezni a sajnálatomat Magyarország demokratikus többségének, mert a beszéd akarva-akaratlanul ürügyül szolgál a harmadik Magyar Köztársaság alkotmányos rendje elleni ellenzéki támadáshoz.
Sajnálom.
Ürügy lett a beszéd egy olyan hatalmi küzdelemben, amely túlmutat azon, hogy ki a miniszterelnök. Amely túlmutat azon, hogy ki hogyan képzeli az egyensúlyt. Amely a fékevesztett, demokratikus meggyőződésből nem fakadható hatalmi vágyból ered. Sajnálom, hogy a beszéd ürügyül szolgálhatott egy ilyen hatalmi forgatókönyvhöz.
Ugyanakkor határozottan vissza kell utasítanom azt a vádat, hogy az első Gyurcsány-kormány adatokat hamisított, hogy tudatosan félrevezette vagy becsapta az embereket. Az őszödi beszéd ilyen értelmezése maga a hazugság. A beszéd manipulálása, elferdítése, jelentésének rosszhiszemű megváltoztatása. Ez ügyben nem nekem, hanem azoknak kell bocsánatot kérni, akik ezt saját – egyébként úgy látom, semmiképpen nem nemes – politikai hatalmi céljaikra használják.
Az elmúlt hetekben Magyarországon sok helyütt, közte a Parlament előtt is tüntetések zajlanak. Sokan, sokféle politikai indíttatásból, sokfajta indítványt és javaslatot téve tüntetnek itt, a Parlament előtt. Köztük olyanok is, akik a nagyobbik ellenzéki párt választási szövetségesei. A tüntetőket támogatja a nagyobbik ellenzéki párt választott tisztségviselője, parlamenti képviselője. Nem lehet egyszerűen azzal elintézni tehát mindazt, ami ott történik és elhangzik, hogy a politikai szélsőség randalírozik. Talán ez is része a folyamatoknak, de ennél többről van szó. A Parlament előtt új alkotmányt, új rendszerváltást követelnek, van, aki a királysággal kacérkodik.
Beszéljünk akkor világosan! Nincs szükség új rendszerváltásra! A harmadik Magyar Köztársaság szabadabb, igazságosabb, jobb világ, mint elődje volt. Igaz, bizonyos tekintetben nehezebb is. Küzdelmesebb. És nagyon sokszor magányosabb. Megszűnt a bezártságra épített védettség. Piac és verseny van, sok tekintetben általuk is keletkeztetett igazságtalanság, és a folyamatos változás bizonytalansága. Ez mind a szabadság ára? – kérdezhetik. Azt tudom mondani, hogy nagyobb részt igen. Talán korlátozható a 16 éves új magyar rend sokfajta igazságtalanságának a hatása. De a változás, az ahhoz való alkalmazkodás, a verseny mind-mind ára ennek a szabadságnak. Annak a szabadságnak, amely nélkül Magyarország kevesebb lenne.
De itt nem egyszerűen piacról, meg versenyről van szó. Nyilván szó van a politikai rendszerről is. A demokratikus politikai rendszer keretei jól működnek, de valami elromlott. És hadd mondjam azt itt, önök előtt, kormánypárti és ellenzéki képviselők előtt, hogyha elromlott, akkor nem magától romlott el, hanem mi, politikusok, a közélet szereplői rontottuk el. Nyilván más és más a felelősség aránya egyik vagy másik oldalon. Ezt érdemes megvitatni. De nem kétséges, hogy a magyar parlamentáris demokrácia nem úgy működik, ahogyan 15–16 évvel ezelőtt, a rendszerváltás korában gondoltuk.
A demokratikus Magyarországnak feltétele a szabad választás, a parlament működése, a pártok szabad versengése és alternatíva állítása. Része kell, hogy legyen az, ami alkotmányban és jogszabályban nem írható le: a demokratikus magatartás és kultúra. Az, hogy a versengő felek elfogadják egymás legitimitását. Az, hogy elfogadják, hogy bár másként szolgálják a közjót, de a közjó érvényesülését keresik. A demokratikus politikai működés lényege az elfogadás képessége. Elfogadni, hogy léteznek rajtam kívül mások is, más gondolatokkal, ugyanolyan legitimitással, mint én, amely legitimitás a választóktól ered. És a választóktól eredő legitimitás nem kérdőjelezhető meg. Aki ezt megteszi, az nem demokrata.
Ma itt nekem elsősorban a kormányról és a kormánypártokról kell szólnom. Ez a normális. De engedjék meg, hogy azt mondjam: annak, hogy Magyarországon ma itt tartunk, a fő okát – nem a kizárólagos okát és nem az egyetlen okát, de a fő okát – abban látom, hogy 1998 környékén a magyar jobboldalon uralkodóvá, vagy legalábbis meghatározóvá vált egy álláspont, amelyet mások mellett például a következő mondatok, megjegyzések jellemeznek. Ugye emlékeznek rá? „Kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna”. Ugye emlékeznek rá, hogy egészpályás letámadást hirdetett ’98-ban az akkori kormánypárt? Ugye emlékeznek rá, hogy amikor a 2002-ig hivatalban lévő kormány ellenzékbe került, azt mondták, hogy haza és a párt azonos, amikor azt állították, hogy a haza nem lehet ellenzékben. Vagy arra a mondatra, ami nem is olyan régen, alig több mint egy évvel ezelőtt hangzott el: hogy a baloldal, amikor tehette, mindig rárontott a nemzetére. Igen, ez a hatalmi önzés politikája, a kizárólagosságra való törekvés politikája. Igen, ez a demokratikus lelkület, a demokratikus ethosz, a demokratikus kultúra sérelme. Igen, ebből a politikából fakad a hazugságok politikája.
Hadd használjam akkor az őszödi kifejezést, ami bár sok tekintetben egyoldalú, de a köznyelv mégis csak ezt használja. És hadd ne bújjak politikai szövegek mögé. A magyar politika tele van politikai hazugságokkal. Ezt most nem azért mondom, mert a magam felelősségét kívánom eltakarni, azzal a beszéd első részében megpróbáltam szembenézni. De szeretném, hogyha önök is látnák, és hogyha látná az ország, hogy sokkal mélyebb és átfogóbb mindaz, amivel itt szembe kell nézni. Tipikus hazugságmódokról fogok beszélni. Nem sokról, mert az, attól tartok, estig tartana. Egy pár olyanról, amely közkeletű és naponta használt.
Az első hazugságmód a hazug vád, az erre adott menekülő védekezés, majd az ez által okozott gyáva politika politikai hazugsága és csapdája. Tessék azt állítani politikai riválisodról, hogy ha kormányra kerül, 100 százalékkal fogja emelni a gáz árát, aki a választási kampány hevében mit tud tenni? Az irracionálissá váló politikai hangulatban azt mondja, hogy nem lesz gázáremelés. Sőt, lassan mondja. Majd amikor nyilvánvalóan nincsen más választás, mert nem az ország diktálja a gáz árát, akkor meg elgyávul a politika, mert attól fél, hogy önmaga hazugságának csapdájába esik. Ki hazudik először? Aki hazug vádat fogalmaz meg, hazug kérdést tesz fel, vagy aki az irracionális hangulatban nyilvánvalóan csak hazugul válaszolhat erre a kérdésre?
Vagy a hazug nyelv politikai hazugsága. Hogyan lesz az egy hétből három hét? Hogyan lesz az önkormányzati választásból népszavazás? És eljutunk oda, hogy a politika nyelvének lassan már nincsen köze az emberek által használt nyelvhez. Konstruálunk, létrehozunk egy újabb világot: a hazug nyelvek hazug politikai világát.
Az irracionális, túlzó ígéretek politikai hazugsága. Ígérjél 400 százalékot az egészségügyieknek. Ha elhiszik, és téged választanak, majd megmagyarázod, hogy miért nem megy. De söpörgethetnék a magunk háza táján is: ígérjél csak 50 százalékot. Az a baj ezekkel az ígéretekkel, hogy ha megvalósítod, akkor tönkremegy a gazdaság. Ha nem valósítod meg, aláásod a politika hitelét és morálját. Bizony, a túlzó, egyoldalú, extrém ígéretek politikai hazugságát a magyar politikai elit – mi is – szinte folyamatosan gyakoroltuk.
Hamis tényállítás, túlzó értékelés. Bár tudod, hogy 2002 és 2006 közepe között jelentősen csökkent az adóterhelés, állítsd azt, lehetőség szerint jó sokszor, hogy hatvankilencszer emeltek adót. Hátha elhiszik. Vagy állítsd azt, hogy dübörög a gazdaság. Túlozzál, hátha elhiszik. Alkalmazzál kettős beszédet: mindenkinek azt mondd, amit hallani akar. Menjél el gazdasági vezetőkhöz, és mondd el nekik, hogy más a gazdaság és más a politika! Menjél el külföldre, és ott mondjál más beszédet, mint otthon, s reménykedjél abban, hogy ezek nem találkoznak egymással! Torzítsd az arányokat! Hazudjál! Mondjad azt, hogy az ezermilliárdos problémákra az a megoldás, hogy a miniszterelnök egy számmal kisebb autóba ül. Építsél a politikai irigységre, előítéletre. Ha szerencséd van, elhiszik az emberek, hogy megoldja az ezermilliárdos problémákat, csak A8-as autóból A6-osba kell ülnie a miniszterelnöknek. Ismételd sokszor – esélyed van rá, hogy elhiszik. Vagy hallgasd el a tényeket! Vagy legalább a felét: csak azt mondd el, ami neked kedvező, a többit véletlenül se. Gyakorold sokszor, esélyed van rá, hogy be fog válni. Ha meg más nincs, menekülj az igazság elől. Ez a menekülés a politika legnagyobb hazugsága.
A politikai hazugságok a közvetlen hatalmi viszonyokon túl is hatnak. Kialakul egy torz társadalmi-közéleti kultúra: a megosztottságé, az élet-halál harcé, az önámításé és a tévhité. Kérdezhetnék, hogy miért beszélek általánosságban. Én talán személy szerint, vagy mi a kormányoldalon mentesek voltunk ezektől a politikai hazugságoktól? Ártatlanok vagyunk, mint a ma született bárány? Mi soha nem estünk ezeknek a politikai hazugságoknak a csapdájába? Nem, ez nem lenne igaz. Estünk, nem is egyszer. Ezt a beismerést tartalmazza az őszödi beszéd, és erről szól a jelenlegi beszéd is: a szembenézésről és a változtatásról.
Hadd szóljak pár mondatot az elmúlt négy hónapról is, nemcsak a múltról, nemcsak a választást megelőző időszakról. Arról, hogy az elmúlt négy hónapban követtünk-e el hibát, követett-e el hibát ez a kormány? Hadd kezdjem azzal, hogy politikánk leglényege, központi törekvése az, hogy megváltoztassuk az elmúlt évek menetét, hogy visszatérjünk az őszinte szóhoz, hogy egyensúlyt teremtsünk a gazdaságban, hogy mély változások sokaságával, azt szoktuk mondani, nagy reformokkal stabilizáljuk az országot. Hogy az egyensúly, a növekedés, a reformok és a fejlesztések politikájával teremtsünk egy új országot, ennek nagyobbik részét foglaljuk bele a konvergenciaprogramba. Ez helyes. Ezért nemcsak, hogy nem kell semmilyen önkritikát gyakorolnunk, de ki kell állni e mellett a program mellett. Egyensúly kell, reformok és fejlesztések kellenek ennek az országnak. Nem általában, hanem konkrét programok mentén. Azaz azt illetően, hogy mit csinálunk, a dolog leglényegével kapcsolatban, azt gondolom, hogy bennünk, és személy szerint bennem nincs kétely.
Helyes célokat követünk, de van ok a kritikára. Van ok kritikára a miniszterelnökkel szemben. Tudtam, hogy változtatni kell. Átéltem annak a – ha hiszik, ha nem – történelmi felelősségét, hogy vagy elindulunk, és van esély megváltoztatni az országot, vagy maradunk egy régi vágányon, ami sehova nem visz. Tudtam, hogy nem lesz sok időnk. Akik vártak a kormányzás elején, előbb-utóbb elbuktak. Volt bennem egy talán – utólag mondom – oktalan hitbuzgóság, egy ehhez társuló túlzott magabiztosság: menni, menni, menni előre, elővenni annyi ügyet, amennyit csak lehet. Meggyőzni a társaimat, hogy muszáj menni, meggyőzni a döntéshozókat. És mindeközben sokakban az az érzés keletkezett, hogy a miniszterelnök érzéketlen, nem érzi, hogy milyen nehéz a változások sora. Hogy nincsen benne elegendő megértés és empátia. Ez okkal vethető a miniszterelnök szemére, ráadásul aki ezt akarja tenni, talál, ha nem is egész mondatot, de felet mindenképpen, amely ezen állítás igazolására alkalmas.
De van a miniszterelnökön túlmutató felelősség is, amiben, persze, szintén az övé a legnagyobb. De a felelősség ennél szélesebb, hiszen a kormányé is. Olyan sok kérdést tettünk az asztalra az elmúlt hónapokban, hogy a kérdések sokaságával, a dilemmák, a gondok sokaságával a végén már maga a kormány sem bírt. A nyitott kérdések sokasága helyenként dühítette az embereket. Nemcsak a szükséges változások okoztak bizonytalanságot, hanem azok a kérdések is, amelyek anélkül kerültek a kormány napirendjére és a kormány látókörébe, hogy pontosan tudtuk volna, hogy milyen megoldást is javaslunk. Ez sokakban a kapkodás és a rögtönzés látszatát keltette, úgy érezték, hogy nincsen végiggondolva mindaz, amit a kormány csinál. Egyfajta túlzott reformlelkesedés és bizonyítási vágy uralkodott el a kormányon: hogy mi most aztán megmutatjuk Magyarországnak, nem várunk tovább, megyünk előre. Mi, ha kell, akkor á-tól z-ig egyszerre mindent megcsinálunk, mert ez fontos, ez történelmileg kikerülhetetlen. Ebből aztán az derült ki, hogy túl sok kérdést, túl sok dilemmát okoztunk, és ennél lényegesen kevesebbre adtunk választ. Igen, érteni kell, hogy ahogyan véges a teherbíró-képessége egy embernek, egy tantestületnek, véges a teherbíró-képessége egy kormánynak és egy országnak is. Muszáj ehhez igazodni. Sem a kormány, sem a kormányfő nem diktálhat nagyobb tempót, mint amit maga is elbír, és főleg mint amit az ország elbír. Voltak, akik figyelmeztettek erre bennünket: korábbi miniszterelnökök, jobb- és baloldalról egyaránt. Akár meg is hallhattam volna a szavukat. De mint mondtam, talán épp az ügybuzgóság túlzott magabiztosságot kölcsönzött.
Természetesen lehet azt mondani, hogy van más út is, mint amit a kormány javasol. Így van: lehet más út is. Más kidolgozott programot egyelőre nem látunk. Látjuk a magunkét. Látjuk azt a programot, amely 2007-ben és 2008-ban, bizony, nem könnyű éveket hoz. 2007-ben az átlagos jövedelmek vásárlóereje csökkenni fog, nagyjából 2–3 százalékkal. A bérek ennél nagyobb arányban, mert nem növekednek annyival a jövedelmek és a bérek, mint amennyivel növekedni fognak az árak. És ez akkor is fájdalmas, hogyha hozzátehetjük, hogy az előző hat évben pedig összességében 40 százalékkal növekedett a vásárlóerő. És azt is elmondom, bár nem szoktuk mondani, hogy nem kis részben ez is az oka annak, hogy meg kell állnunk most egy-két évre. Mert az előző években a jövedelmek növekedése, amelyek mögött, bár volt szociális szükség, de volt politikai indíttatás is, lényegesen meghaladta azt a mértéket, amivel a gazdaság növekedett. A gazdaság lehetőségei és jövedelmeink növekedése elvesztette az arányt. Ennek a helyreállítása csak egy módon történhet: meg kell állnunk egy évre. Tudom, hogy egyetlen forint elvesztése is fájdalmas. Tudom, hogy talán egyszerűbb lett volna mértéket tartani az előző években, mert egy egyenletes növekedés minden tekintetben, nem csak politikai tekintetben sokkal többet ér, mint egy gyors nekiindulás, ami után nemcsak hogy megállás jön, hanem vissza is kell venni a tempóból.
2008-ra már nem várunk ilyen hatást. Azt reméljük, hogy 2008-ra alapvetően kiegyensúlyozottabbak lesznek a viszonyok. Lassan élénkülnek a beruházások, a fejlesztések, 2009-től növekednek a jövedelmek. Az egészségügyben, az oktatásban bevezetett reformok hatására jelentősen csökkennek, helyenként megszűnnek a közszféra működési zavarai, az állandósult pénzhiány, az abból fakadó zavarok, javul a közszolgáltatások minősége.
Hadd álljak meg ezen a ponton egy pillanatra, és szóljak pár mondatot újra az ellenzékről. Ugye emlékeznek, a kampány során azt mondták, hogy nem kell egészségügyi reform. Ha jól hallom, az elmúlt napokban az ellenzék vezére, bár zárt tárgyaláson, a sajtó kizárásával, sőt, a jelenlévők figyelmét felhívva arra, hogy ne osszák meg az információt, arról beszélt, hogy kell egészségügyi reform. Sőt, arról is beszélt, hogy kell reformalap. Ugye jól emlékeznek, egészen eddig azt mondták, hogy nemcsak hogy nem kell adónövelés, hanem adócsökkentés kell. A reformalap maga az adónövelés. A reformalap maga a hamis nyelv, amiről korábban beszéltem. A reformalap egyenlő az adóemeléssel. Éppen ez az a kettős beszéd, amiről korábban beszéltem: mást mondani zárt körben, vagy a gazdasági vezetőknek, és mást mondani a nyilvánosságnak. Talán nem kell emlékeztetni önöket arra, hogy én most azért járok politikai canossát, mert aki ezt teszi, azt veti a szememre, hogy mást mondtam a frakciónak és mást nyilvánosan. Azt tudom mondani, éppen ideje annak, hogy befejezzük a kettős beszédet, befejezzük a hamis nyelv használatát, befejezzük, hogy más programunk van a vállalatvezetők számára, más a szegény vidéki választók számára, és más a budapesti értelmiségiek számára. Hogy adóemelés helyett reformalapot mondunk, hogy hol egészségügyi reformot igénylünk, hol pedig azt mondjuk a pártelnöki vitában a televízióban, hogy lássuk be, hogy nem reform kell, hanem több pénz.
Szeretném, hogyha mindenki számára világos lenne, hogy bár vitatható a programunk – s az a dolgunk, hogy ezt megvitassuk –, az a program, amivel az ellenzék előáll, és 1200 milliárd forint többletkiadást javasol, és amelyben ennél valamivel több bevételtől fosztaná meg az államot, összesen majdnem 2500 milliárd forinttól, az maga a gazdasági, társadalmi csőd politikája. Ettől a hiány 22 százalékra növekszik, az adósság aránya meghaladja a 90 százalékot, a forint több mint 20 százalékot veszít az értékéből, és 1 euróért már 320 forintot kell fizetni. Az infláció meghaladja a 10 százalékot, a GDP nem növekszik, hanem csökken vagy 20 százalékkal. A jövedelmek értékükből legalább 20-25 százalékot vesztenek. Elvesztjük az európai fejlesztési forrásokat és munkahelyek tíz- és százezreit.
Készen állok az egyenes beszédre, csak azt kérem, beszéljen más is egyenesen. Mit ajánl? Mit javasol az országnak? Az nem ajánlat, hogy majd megbeszéljük, hogy majd konzultáljunk. Akik hatalomra törnek, azoknak kell, hogy legyen programja. Nem ötletük, hanem programjuk, kiszámolva, megmutatva. Mutassuk meg a programokat! A kormány megmutatja, még akkor is, hogyha az vitatható.
A legfontosabbról még nem beszéltem. Mert ez a mai vita sokkal többről szól, mint személyről, programról vagy hazugságról. Arról szól, hogy engedjük-e, hogy a parlamenti kisebbség támadást intézzen az alkotmányos rend ellen, hogy elvitassa a parlament jogát, hogy szabad akaratából megbízást adjon kormánynak, hogy engedünk-e a zsarolásnak, a fenyegetésnek, az utcának? Arról szól ez a mostani vita, hogy a parlament elég erős-e, hogy megvédje a harmadik Magyar Köztársaságot, hogy szembefordul-e a fenyegetéssel, vagy gyáván megfutamodik? Ma már nem egyszerűen a miniszterelnök személyéről szól a vita. Demokraták és az alkotmányos demokrácia ellenfelei állnak egymással szemben. A cél világos: elvitatni a parlamenti többség jogát, megfutamítani, kicsikarni az előrehozott választásokat, és a megvert, megalázott kormányoldallal szemben – inkább holnap, mint holnapután – kétharmados többséget elérni, és új alkotmányt kérni. Új alkotmányt, Orbán Viktor szája íze szerint.
Arra kérem a parlamentet, hogy ne engedjen a fenyegetésnek, az ellenzék utcán szervezett zsarolásának. A demokraták dolga, hogy megvédjék a demokráciát. Mi a megoldás? Az ellenzék szerint, hogy menjen Gyurcsány Ferenc. Hogy véleményének súlyt adjon, ultimátumot ad, zsarol, támadja a harmadik Magyar Köztársaság alkotmányos rendjét. Azt kérdezem a magyar parlamenttől, hogy engedjünk ennek a zsarolásnak, úgymond a béke és a nyugalom kedvéért? De milyen béke, és milyen nyugalom lesz az, amit az alkotmányos demokrácia sérelmével érünk el? Sőt, azzal a céllal, hogy egy új rendet teremtsünk, a kisebbség rendjét. Ez a pillanat békéje, hogy aztán a békétlenség és a nyugtalanság hosszú időszaka következzen, a demokratikus szabadság elvesztésének időszaka, csak azért, mert a parlament egyik pártja nem tudja elviselni, hogy – ahogyan ő mondta – a haza legyen ellenzékben. Hamisan, – beszéljünk világosan – hazug módon. Nem a haza van ellenzékben, hanem egy párt. Egy párt, amely, ha jól teszi a dolgát, a választók akaratából a következő választásokon megbízást kaphat, hogy a törvényhozásban többségi mandátuma legyen.
Pár nappal ezelőtt az önkormányzati választásokon jól szerepeltek. A népakarat az önkormányzatról szól, minden más legfeljebb vélemény lehet. Világos a kérdés: engedjük-e, hogy alkotmányos rendjében támadják ezt az országot, vagy megvédjük azt? Ez a kérdés. Ennek a parlamentnek kell válaszolni rá.
Az utcai küzdelem nem rend és nem nyugalom. Ez a totális politikai bizonytalanság, amelyet a hétköznap bizonytalansága követ a gazdaságban és a társadalomban. Azt gondolom, hogy ezt sem az ország, sem a népképviselet, sem a parlament nem akarhatja.
Bizalmat kérek a parlamenttől. Bizalmat, mert csak egy erős kormány tudja végigvinni ezt a programot, az egyensúly, a reformok és a fejlesztések programját. És csak egy olyan kormányfő, aki politikai okokból nem kényszerül újra és újra rossz kompromisszumokra. Aki érzi a háta mögött a parlament többségének felhatalmazását és bizalmát. Azok támogatását kérem, akik támogatják a programot, akik támogatják ezt a kormányt, akik támogatják a kormányfőt, megfontolva a múlt összes terhét, számot vetve igazsággal, hazugsággal, múlttal és jövővel.
Tartalmi döntést kérek. Magyarországnak békére és nyugalomra van szüksége.
És egy új kezdetre.
Magyarországért, a köztársaságért!
