Kultúra

Egyetlen közlegény élte túl a sarkvidéki katonai bázis katasztrófáját – kémtörténettel matinézunk

1967 telén Grönland jege alatt egy titkos amerikai katonai bázison tűz üt ki, ketten meghalnak, csupán egy katona éli túl a katasztrófát, de ő azt állítja, nem emlékszik semmire; a CIA pszichiátert küld kideríteni az igazságot. Kémtörténettel matinézunk.

 Walter Reed Katonai Kórház, Washington D. C.

1967. december 27., hajnali 2 óra

 

A szoba ragyogóan ki volt világítva. A halványkék falak fehéren izzottak, a fekete padlólapok pedig úgy csillogtak és hullámoztak, mint a tó vize. Papírgirlandok és fakó hópelyhek lógtak a mennyezetről, a sarokban pedig egy karácsonyfa álldogált szerencsétlenül előredőlve, de valami csodával határos módon mégsem billent fel. A szoba közepén lévő rozoga műanyag asztalnál két férfi ült egymással szemben, de szemmel láthatóan egyikük sem szívesen volt ott.

Jack Miller tekintete a kései óra ellenére éberen és tisztán csillogott. Lénye nyugalmat sugárzott, de ő mégis bizalmatlannak tűnt. Ruházata elegáns volt, nagy, nehéz, ízületi gyulladástól megmerevedett jobb öklét ritmusosan összeszorította, majd elengedte. Kezének súlya alatt az asztal még ingatagabbnak látszott. A férfi, hogy fájdalmát enyhítse, megdörzsölte az ujjperceit, majd az előtte lévő üres papírlapról a vele szemben ülő alakra pillantott.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Connor Murphy közlegény arcát és kezeit kötés borította. Fejbőrének azon részei, amelyek kilátszottak a géz alól, vagy rózsaszínűek és sebesek voltak, vagy feketén, elszenesedetten csillogtak. Már a látványa is fájdalmat okoz, gondolta Jack. Szerencsétlen fickó. A nővérek azt mondják, hogy olyan őt etetni, mintha egy csecsemőt először kínálnának szilárd étellel az anyamell után.

– Hogy bírja a fájdalmat? – kérdezte Jack.

Connor megvonta a vállát.

– Hogy festek? – súgta.

– Úgy, mint aki iszonyúan szenved – válaszolta Jack. – Iszik egy kortyot? – előhúzott egy laposüveget a zsebéből, és a férfi felé nyújtotta. Connor megrázta a fejét. – Igaza van, azt hiszem, nem lenne jó ötlet összekeverni a gyógyszerekkel. Gondolom, egy cigi sem jöhet szóba. Nem bánja, ha én rágyújtok?

– Csak nyugodtan – felelte Connor. Jack odakoppintott az asztalhoz egy csomag Lucky Strike-ot, kihúzott belőle egy szálat, és a szájához emelte. Aztán Connorra nézett, és meggondolta magát. Visszatette a cigarettát, majd a csomagot visszasüllyesztette a zsebébe.

– Kezdjük az elején, rendben? – mondta.

– Nem emlékszem az elejére. Ezt már elmondtam nekik.

– Akkor kezdjük valahol máshol. Messzebbről. Egy másik pontról.

– Egy másik kezdőpontra gondol?

– Igen. Például arra, amikor megérkezett a bázisra. Tizenkét hónapot töltött ott a baleset előtt.

– Nem nagyon tudok mit mondani – szólt Connor.

Jack megköszörülte a torkát.

Nincs sok mesélnivalója, gondolta. Ragaszkodtak hozzá, hogy aznap este New Yorkból Washingtonba repüljön, hogy megpróbáljon szót érteni ezzel a fickóval, aki nem emlékszik semmire, amiről beszélni szerettek volna vele, amire viszont emlékszik, azt nem akarja megosztani vele.

– Milyen volt olyan távol lenni az otthonától? – kérdezte Jack.

Connor felsóhajtott.

– Fehér. A vidék teljesen lapos. És a hideg. Az vág.

– Kemény küldetés lehetett.

– Hát, igen – motyogta Connor. Megrázta a fejét, miközben a tekintete egyik bekötözött kezéről a másikra siklott. Jack felemelte a tollat, és a jegyzettömb fölé tartotta. Fehér – írta néhány pillanatnyi gondolkodás után a harmadik sorba. Connor tekintete a jegyzettömbön pihent. Jack aláhúzta a szót, és letette a tollat.

– Nyáron nincs éjszaka. Télen meg nincs nappal ilyen messze északon. Biztos eltartott egy darabig, amíg megszokta.

Connor megvonta a vállát.

– Többnyire a föld alatt voltunk. Télen csak azért mentünk ki, hogy ellenőrizzük a szellőzőket. Lekapartuk a jeget. Az antennákról is.

– És maga… építőmunkát végzett? Karbantartást?

– Azt csináltam, amit az őrmester parancsolt.

– Szóval maga irányította a karbantartási munkálatokat a bázison. A nap közepén is koromsötét volt. Se naplemente, se hajnal. És a munka. Hosszú munkaidő. Nagy volt a nyomás, hogy végezzenek, mielőtt a jég megmozdul. Félő volt, hogy kifutnak az időből. Alvás nélkül. Nehéz lehetett.

Connor megborzongott.

– Nem emlékszem – mondta.

– Maga olyan természetjáró típus, ugye? Wyomingból jött – mosolygott Jack. Connor nem válaszolt. Jack előrehajolt. – Egy farmon nőtt fel. Javítgatott ezt-azt. A hosszú nyarakon kint rohangált a szabadban. És most ott kellett dolgoznia a jég alatt, a három hónapig tartó éjszaka kellős közepén. Kemény lehetett.

Connor megvonta a vállát.

– Wyomingban is rettenetesen hideg van télen.

– Ez igaz. És a maga előélete… hogy is mondják? Példaértékű. Tudja, mit jelent az, hogy példaértékű?

– Persze, hogy tudom. Nem vagyok hülye.

– Igen, bocsánat. Nézze, muszáj többet megtudnunk a tűzről. Két fickó meghalt. Csak maga maradt életben. És ők borzalmasan szenvedhettek. Úgy értem, persze maga is. Maga tudja, milyen érzés lehetett, de ők… ők nem jutottak ki onnan. Ők megsültek abban a szobában. El sem tudom képzelni. Nem is akarom.

Connor az asztalra meredt, de a tekintete a távolba révedt.

Köhögött egyet. A teste remegett.

– Próbáltam segíteni – suttogta.

– Azt hittem, nem emlékszik.

– Nézzen csak rám – tartotta fel a kezét Connor. – Biztosan próbáltam… Meg kellett hogy próbáljam…

– Senki nem hibáztatja magát. Ez egy kemény kiküldetés volt. Azért vagyok itt, hogy segítsek magának felidézni a balesetet. Segítek feldolgozni a történteket, és elfogadni az új helyzetet.

Connor szipogott egyet, és félrenézett.

– Egy nagy lószart – motyogta. – Csak szüksége van egy bűnbakra a jelentéséhez. Maga még csak nem is katona, ugye? Ebben a ruházatban biztosan nem. Kinek dolgozik?

Jack hátradőlt a székében.

– Azért vagyok itt, hogy segítsem a felépülését. Ahogy magának is mondták. Kérem, mesélje el, amire emlékszik – mondta szelíden.

– Mondtam már, hogy nem emlékszem – Connor megvakarta a karját a bekötözött kezével. – Nővér! Egy ápolónőre van szükségem! Nővér! Gyógyszert kérek! A fenébe…

Jack elfordította a fejét. Az ajtó kinyílt, és egy nő lépett be rajta. Valamilyen sárga folyadékot öntött egy papírpohárba. Éppen fel akarta emelni Connornak, de a férfi elhessegette, majd a poharat óvatosan a két bekötözött keze közé vette, és lassan az ajkához emelte. A folyadék egy része az álla köré tekert fehér kötésre csorgott.

– Most aludni akarok – közölte. – Aludnom kell. Be kell csuknom a szememet.

*

Langley, B Blokk

December 27., hajnali 4 óra

 

Jack töltött magának egy csésze kávét, és körülnézett az igazgatóhelyettes irodájában. Minden pont úgy volt, ahogyan emlékezett rá, csak ezúttal még nagyobb volt a rendetlenség. Az akták halmokban álltak a könyvespolcokon és a szekrényeken. Az íróasztalon is kupacok gyülekeztek, mintha csak a lehető legapróbb munkaterületet kívánták volna szabadon hagyni. A falon ott volt a kötelező katonai fénykép, amellyel a CIA rangidős munkatársai bizonyítani akarták, hogy egyszer tényleg elsütöttek egy fegyvert valakire. Jack a fényképen szereplő személyek felét ismerte. Ugyanabban a szakaszban szolgált a háborúban, és ismerte az íróasztal mögött ülő férfit, Paul Cotyt is, aki most húsz évvel volt idősebb és több mint tíz kilóval nehezebb is, mint a fotón.

– Mit gondolsz? – kérdezte Coty. – Te hiszel neki?

– Hazudik – válaszolta Jack, miközben annyi tejet tett a kávéba, hogy épp lehűljön. Aztán egy hajtásra kiürítette a csészét.

– Honnan tudod?

– Két okból. Először is, ő az egyetlen, aki életben maradt, másrészről pedig, mert ő az egyetlen, aki életben maradt.

– Haha. Ne legyél már ilyen vicces. Túl öreg vagy már ehhez – mondta Coty.

– Napjaim nagy részét azzal töltöm, hogy hallgatom az emberek hazugságait. Sokszor maguk sem tudják, hogy hazudnak. Csak azt mondják, amit igaznak gondolnak. A fejükben ez a két dolog nem válik el egymástól. Amikor valaki a pszichiáterével beszél, soha nem az igazsággal kezdi a mondandóját. Ő sem más. A kérdés csak az, hogy miért hazudik. Van alaprajz a bázisról? Szeretném látni.

Coty bólintott, kinyitotta az egyik aktát, és helyet csinált az asztalon. Óvatosan, a gyűrődéseket kisimítva hajtogatta szét a papírt, mint egy vászonterítőt.

– Hatalmas terület – jegyezte meg Jack, miközben lesöpörte a régi cigarettahamut az alaprajzról, és rosszallóan ráncolta a homlokát, amikor az szürke foltot hagyott maga után.

– Ez átlagos méretnek számít – válaszolta Coty. – A hadseregnek Nyugat-Németországban és a Csendes-óceánon nagyobb bázisai is vannak.

– De azok nincsenek a föld alatt, itt több mint harminc kilométernyi alagút lehet.

– Ez nagyjából stimmel. ’59 nyarán kezdtek el ásni. Még a tél előtt beköltöztek, és egészen ’66-ig dolgoztak, amikor is rájöttek, hogy a jég túl instabil.

– Mikor építették be a reaktort?

– Körülbelül egy évvel azután, hogy nekikezdtek a projektnek.

– „Jégféreg projekt” – olvasta Jack az alaprajz szélére nyomtatott szöveget. – Ki találja ki ezeket a neveket? A mi megégett fickónk csak egy egyszerű mérnök és karbantartó volt, igaz?

– Így van. Nem volt tagja a rakétairányító személyzetnek és kutató sem volt.

– Aha – szólt Jack, és megdörzsölte az állát. – Ezek itt a lakóterek? – Tömzsi mutatóujjával elidőzött a tervrajz bizonyos része fölött.

Coty bólintott.

– És itt történt? – kérdezte Jack, az alagúthálózat közepéhez közel eső, „generátor” feliratú szakaszra mutatva.

– Itt találták meg a holttesteket. Connor kint volt az alagútban. Már csak ők hárman voltak ott. Mindenki mást már korábban evakuáltak. Az ott az étkezde. Itt vannak a pihenőszobák. Zuhanyzók, kápolna, színház, és minden más, amit a kényelem érdekében beépítettek ide. Mint bármely, átlagos bázison.

– De mindez a jég alatt – mondta Jack.

– Pontosan.

– A jég alatt, ami ráadásul mozgásban van.

– Igen.

– Azt hinné az ember, hogy ezt tudták előre.

– Tudták hát. De azt hitték, hogy elfogadható a megengedett tűréshatár. De ilyet még soha senki nem csinált – felelte Coty.

Jack a homlokát ráncolva megdörzsölte a kezét.

– Elfogadható toleranciaszint. Azt hiszem, a feleségem írt ilyesmiket nekem annak idején a házassági évfordulónkra. Csodálkozom, hogy sikerült titokban tartaniuk. – Coty kaján vigyorral az ajkán nézett vissza rá. – Oké, azon vagyok igazán meglepődve, hogy ilyen sokáig sikerült titokban tartaniuk – tette hozzá Jack.

Coty az ujjával megkopogtatta az asztalt, aztán így szólt:

– Fújtak egy komplett PR-buborékot, amikor a bázist építették; az egészet úgy állították be, mintha a jégmagon végeznének kutatást. Egy Owen Stiglitz nevű altiszt vezette a programot. Ő az egyik halott. Ezenkívül rövid és hosszú hatótávolságú ballisztikus rakétákat tartottak bevetésre készen Oroszország ellen. A jég mozgása miatt azonban az alagutak instabillá váltak, és nem voltak többé biztonságosak, ezért le kellett fújni a programot. Akarsz még egy kört Connorral? Délben tájékoztatnom kell a főnököt.

– A pasi morfiumot kapott, néhány órára kidőlt.

– Ne várj túl sokáig, mielőtt visszamész hozzá. Ha reggel kilencig nem kel fel, akkor szólj a nővérnek, hogy adjon neki valamit, amitől magához tér. Tessék, ezeket nézd meg. – Coty felemelt egy halom aktát az asztaláról, és átadta Jacknek. – A bázisra érkező és onnan távozó gépek repülési naplója, tizenkét hónapra visszamenőleg. Rádióbeszélgetések és időjárás-jelentések. Fényképek a tűzkárokról. A baleseti jelentés. És képek Connorról, Stiglitzről és a másik áldozatról. A fickó neve Henry Carvell. Ez minden, amit hirtelen össze tudtunk szedni. Amint beérkeznek a részletes háttérinfók, szólok.

Jack átvette az aktákat.

– Hol fogok megszállni?

– A Willardban. De egyelőre még nem mész oda. Itt találtam neked egy szobát, az alagsorban. Nem akarom, hogy bárki is tudomást szerezzen erről az egészről.

Simon Mockler: Dermesztő sötétség

Fordította: Rohánszky-Nagy Réka

Gingko Kiadó, 2023

Jöhet még Matiné?

A Gingko Kiadó egy másik kötetét matinézva az volt a kérdés, hogy: Marhaság, hogy az első randin tilos lefeküdni?

És volt tőlük az is, hogy: Gyilkos csapott le az erdőben szexelő tanárpárra.

S aki kicsit is zöld, elolvassa ezt is : Hülyeség bekeretezni és falra akasztani a kiselejtezett farmert?

Ajánlott videó

Olvasói sztorik