A 76. cannes-i filmfesztivál szombat esti zárógálája rögtön a rövidfilmes Arany Pálmával indult, amelyet Stacy Martin színésznő és Enyedi Ildikó rendező, a rövidfilmes zsűri elnöke adott át. Az elismerést Buda Flóra Anna kapta a 27 című animációs filmért, amely egy huszonhét éves lányról szól, aki kénytelen hazaköltözni az anyjához, és ájulásig bulizással, valamint vad szexuális fantáziákkal menekül éppen kicsit parkolópályára került életéből.
Enyedi tolmácsolta a zsűri véleményét, mely szerint a film
őszintén és elképesztő művészi eszközökkel beszél egy egész generáció életérzéséről.
Buda megköszönte a díjat a stábnak és mindenkinek, aki hozzájárult bármilyen formában a film elkészültéhez.
A rendezőnő hozzátette:
Köszönöm a fesztiválnak is, életem legjobb hete volt ez. Budapestről jövök, ezért a tanároknak és diákoknak is ajánlom a díjat, akiknek most nagy szükségük van a támogatásunkra.
A nagyjátékfilmes Arany Pálmát Jane Fonda konferálta fel, aki elmesélte, hogy ő először hatvan éve járt a fesztiválon, de azóta sok minden változott, többek közt az, hogy idén minden eddiginél több, összesen hét női rendező nagyjátékfilmje szerepel a versenyben. A nyertest a zsűri elnöke, Ruben Östlund jelentette be, akinek két Arany Pálmája is van, A négyzetért és a tavalyi A szomorúság háromszögéért.
A díjat maximálisan megérdemelten Justine Triet vihette haza az Anatomie d’une chute / Anatomy of a Fall című izgalmas emberi drámáért, amelyben egy írónőt bíróság elé állítanak férje meggyilkolásának vádjával. Ez mindössze a harmadik alkalom, hogy női rendező nyeri az Arany Pálmát: korábban Jane Campion kapta meg a Zongoraleckéért, és Julia Ducournau két évvel ezelőtt a Titánért.
A zsűri nagydíját a The Zone of Interest kapta, Jonathan Glazer rendhagyó holokausztfilmje, amely egy náci tiszt családjának hétköznapi életén keresztül mutatja be az eseményeket. A rendező megköszönte a színészeinek, hogy segítettek abban, hogy a nézők feltehessék maguknak a kérdést: mennyire hasonlítunk rájuk?
A zsűri díját Aki Kaurismaki Hulló levelek című filmjének ítélték, a legjobb rendezőnek pedig Tran Anh Hungot választották La passion de Dodin Bouffant (magyar munkacíme: Dodin Bouffant szenvedélye) című filmjéért.
A legjobb férfi alakítás díját Yakusho Koji vitte haza, Wim Wenders Perfect Days című filmjének főszereplője. A legjobb női alakítás díját Merve Dizdar kapta Nuri Bilge Ceylan Kuru Otlar Üstüne című filmjéért, kissé igazságtalanul, mert ő igazából mellékszereplő a filmben, amelyben egyértelműen a férfi főszereplő nyújtotta a legemlékezetesebb alakítást.
Kicsit hiányoltam, hogy idén nem volt Cannes-ban egyetlen olyan igazán innovatív, agyszétrobbantó film sem, mint két éve a Titán, vagy négy éve az Élősködők, cserébe kaptunk egy egyenletesen magas színvonalú programot talán remekművek nélkül, de sok kifejezetten jó filmmel. A versenyprogramot szokás szerint uralták az elismert, munkáikkal rendszeresen Cannes-ban debütáló alkotók. Akadtak közülük, akik semmi újjal nem tudtak előrukkolni – Wes Anderson Asteroid Cityjét és Aki Kaurismaki Hulló levelekjét például minden bizonnyal jobban élveztem volna, ha még egy filmet sem láttam volna tőlük, mert csak önmagukat ismételték. A nyolcvanéves Martin Scorsese viszont megmutatta, hogy még mindig van benne svung, Wim Wendersnek pedig, akitől már semmi jót nem vártam, sikerült teljesen megújulnia.
Ezek voltak a kedvenceim az idei fesztiválon, sorrend nélkül:
Szörnyeteg (Monster): A japán Koreeda Hirokazu, aki 2018-ban Arany Pálmát nyert a Bolti tolvajokkal, ismét érzékenyen ássa bele magát az emberi viszonyokba. Most egy iskolai konfliktust fejt fel egymás után megmutatva a résztvevők verzióit a történtekről úgy, hogy a nézőnek csak a végén áll össze a kép. Olyannyira, hogy egy ideig azt hisszük, tanári abúzusról és bullyingról szól a film, aztán kiderül, hogy valami teljesen másról, és még a főszereplői sem feltétlenül pontosan azok, akiket annak hittünk. A rendezőtől megszokott finomságot kapjuk, és talán még egy halovány ígéretet is, hogy egyelőre nincs itt a világvége, érdemes még másokat szeretni.
Kuru Otlar Üstüne (kb.: Száraz füvekről): A kevéssé vonzó cím a török mester, Nuri Bilge Ceylan 3 és negyedórás munkáját rejti, ami nem egy könnyen fogyasztható darab, de megéri megadni neki az időt és a figyelmet. Főhőse egy Samet nevű, harmincas éveiben járó általános iskolai tanár, akit egy isten háta mögötti vidéki iskolába helyeztek ki, amit utál, és abban reménykedik, hogy egy szép napon elköltözhet Isztambulba. Samet odaadó tanár, de nem szűkölködik emberi gyengeségekben, újra és újra azt kell végignéznünk, ahogy különböző helyzetekben önző, kicsinyes, hibás döntéseket hoz. A film a Sametet játszó Deniz Celiloglu briliáns alakítása miatt válik igazán lebilincselővé, a színész eléri, hogy folyamatosan ingadozzon a véleményünk róla, ne tudjuk igazán kiismerni, de végig izgasson minket, hogy ki is a szíve mélyén ez az ember.
Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon): Martin Scorsese 1920-as években játszódó, nagyszabású indiános bűndrámája magával ragadó, végre összehozza Robert De Nirót és Leonardo DiCapriót, ráadásul felvonultat egy elsöprő alakítást Lily Gladstone-tól. Itt írtam róla részletesebben.
Anatomie d’une chute / Anatomy of a Fall: Ha muszáj lenne választani, Justine Triet bűnügyi drámáját nevezném meg kedvencemként az idei fesztiválról. Elképesztő pszichológiai érzékkel és precizitással felépített forgatókönyv, remek tempó, árnyaltság és Sandra Hüller felülmúlhatatlan alakítása a középpontban. Itt írtam róla bővebben.
Blackbird Blackbird Blackberry: Ha nem a Rendezők Kéthete mellékszekcióban, hanem a versenyprogramban mutatták volna be ezt a filmet, főszereplője, Eka Chavleishvili erős versenyző lett volna a fesztivál legjobb női alakításért járó díjáért. A grúz Elene Naveriani egy kicsi, személyes, árnyalatnyi kaurismakis groteszkkel fűszerezett történetet mesél el egy Etero nevű középkorú, szűz nőről, aki egyszer csak beleveti magát egy szerelmi viszonyba. A vidéki Grúzia lepattant, de mégis meseszerű, az Eterót körülvevő figurák undokak, de átérezhetően emberiek, könnyedség lengi be az egész filmet. A főhősnőről képtelenség levenni a szemet, annyira magnetikus jelenség a vásznon. És ez talán kicsit a film magyar operatőrének, Pákozdi Ágnesnek is köszönhető.
Perfect Days: A program tartogatott egy szép meglepetést a végére. A hetvenhét éves Wim Wenders, aki szerintem nagyon régen nem csinált igazán jó játékfilmet, ezzel a Japánban forgatott gyöngyszemmel állt elő. A Yakusho Koji megható alakításában megelevenedő főhős egy magányosan élő, de boldognak tűnő vécépucoló, és a film jelentős részében nem történik más, mint hogy az ő napi rutinját követjük onnantól kezdve, hogy felébred és gondosan meglocsolja a növényeit, azon keresztül, hogy vezetés közben valamelyik régi kazettáját hallgatja, egészen addig, hogy este beül a szokásos büféjébe enni. A keserédes, meditatív film kissé Jim Jarmusch Pattersonjára emlékeztet, de kevésbé szertelen, inkább elmélázó.
La passion de Dodin Bouffant (magyar munkacíme: Dodin Bouffant szenvedélye): Aki rajong a gasztronómiáért vagy Juliette Binoche-ért, biztosan imádni fogja ezt a filmet, de Cannes-ban olyanokat is elvarázsolt, akikre egyik sem igaz. A vietnámi Tran Anh Hung (Az élet csodái, Norvég erdő) visszatért a legjobb formájához, és gyönyörű, lírai, csodálatosan megkoreografált, mégsem szépelgő snittekben beszél az élet és az étel szeretetéről egy 19. század végi ínyenc nemesember (Benoit Magimel) és séfje (Binoche) közös főzésein keresztül. A kamera körbetáncolja a konyhában sürgölődő szereplőket, mézszínű fény csorog az ételkompozíciókra, mi pedig elolvadunk.
