Tech játékteszt

Álmaimban a Szovjetunió visszainteget

Mundfish
Mundfish
Hosszú fejlesztési idő után, viharos körülmények között jelent meg az orosz Mundfish első játéka, a retrofuturisztikus Atomic Heart, ami szovjet nosztalgiával, végtelen cinizmussal és látványos grafikával igyekszik elfeledtetni velünk az utóbbi idők rosszemlékű megjelenéseit.

Kezdjük azzal, hogy a játékért alig kell fizetnünk, hiszen a belső nézetes lövöldözős játékként aposztrofálható Atomic Heart a megjelenés napja óta része a Windowson és Xbox-konzolokon egyaránt elérhető Xbox Game Pass szolgáltatásának. Ez azt jelenti, hogy már egyhavi előfizetés áráért (3000 forint) végig lehet lődözni a cirka 15–20 óra hosszú játékot, ami elég jó ajánlatnak tűnik – és akkor még nem beszéltünk arról, hogy a tesztalanyunk tényleg egészen jól sikerült.

Szocirreál

Már a felütés sem szokványos, mert bár a képekre pillantva azt gondolnánk, valamikor a távoli jövőben járunk, az Atomic Heart valójában 1955-ben játszódik, egy olyan alternatív idővonalon, amiben a Szovjetunió egyik lángelméje a harmincas évek végén feltalálta a Polymer nevű szuperanyagot, ami száz évvel lökte előre a tudomány és technológia fejlődését.

Szecsenov elvtárs okos trutyija amolyan minden kérdésre választ adó csodaszer, így a játékban bemutatott 1955-ben a szovjet polgárok égbe emelt városokban laknak, intelligens robotok dolgoznak helyettük, és olyan zenéket hallgatnak, amiket a – nyilván Polymer hajtotta – szuperszámítógépek jeleznek előre a jövőből.

Ha valaki ismeri a Bioscock-játékokat, az ottani utópiákhoz hasonlót képzeljen el már csak azért is, mert legbelül itt is rohad az egész.

Hősünk, az amnéziával küzdő Szergej Necsajev őrnagy (akinek részleges névrokonsága egy orosz kommunista forradalmárral minden bizonnyal nem a véletlen műve) különös megbízást kap mesterétől, a minden szovjet által istenként – de csak materiális értelemben! – tisztelt Szecsenovtól: adott egy kutatóbázis pár felhővárossal arrébb, történt ott valami furcsaság, meg kéne nézni, esetleg rendet tenni. Szergej a helyszínre siet, amit szinte földig romboltak a fellázadt robotok. Mindenfelé holttestek hevernek, emberünk pedig egy áruló kézrekerítése miatt aláereszkedik a föld alatti komplexumba.

Mundfish

Az Atomic Heart története klisés, a főszereplő Necsajev pedig akkora tuskó, hogy ha fából lenne, tíz favágó sem lenne elég, hogy kiszedje a földből. Kimondottan bunkó egysoros beszólásai és kamaszos hozzáállása sokaknak zavaró lehet, de érdemes adni egy esélyt a szövegelésének, mert a játék végére sok kérdésre választ kapunk, és ezek tükrében az őrnagy cinizmusa sem lesz többé olyan idegesítő. A posztszovjet romantikát szintén érheti kritika, elvégre az ötvenes évek Szovjetuniója a kommunista ideológia technokrata célkitűzései ellenére sem fulladt utópiába, odafigyelve a sztorira és annak körítésére hamar egyértelmű lesz, hogy a játék által bemutatott világ csak irónia, amit lehet jól és rosszul is kezelni – én az előbbit választottam.

Orosz rulett

Ha túltesszük magunkat Szergej „érdekes” személyiségén, egy kimondottan jól felépített akciójáték tárul elénk, amiben lineárisan előre haladva kell megküzdenünk ellenfeleink robotokat, mutánsokat és ezek elegyét tömörítő táborával. Fegyverből meglehetősen sok van, a sima pisztoly, géppisztoly, rakétavető és gránát kombó mellé energiafegyverek, Szergej polymeres kesztyűje, valamint ezek mindenféle fejlesztései társulnak, sőt, az őrnagyot is felturbózhatjuk mindenféle szuperképességgel, kezdve az energiapajzstól az emberfeletti fizikumig. Menteni az ellenőrző pontokon túl a pályákon elszórt biztonságos szobákban lehet, a főbb feladatok mellé pedig mindenféle mellékküldetéseket is felvehetünk, jórészt a halott katonáktól.

Mundfish

Bizony: a polymeres agyi implantok egy ideig a halál után is kommunikálnak, megőrizve az alany személyiségét, szóval az Atomic Heartban egész kedélyesen elbeszélgethetünk a vérbe fagyott, kettévágott szovjet bakákkal. Ehhez hasonló geggel van tele a játék, a Szergejt kísérő mesterséges intelligencia, Charles pedig folyamatosan reflektál az őrnagy elképedésére. A hangulatot fokozzák az egyre szürreálisabb technológiák és magyarázatok, felvetve egy sor olyan filozófiai kérdést, amikre ugyan nem a Mundfish játéka ad válaszokat, mégis kellő kifinomultsággal kezeli a témákat.

Annál legalábbis mindenképp kifinomultabban, mint ahogy mi, játékosok szétverjük a robotokat. Ellenfeleinkkel, ugye, vagy lőfegyverrel vesszük fel a harcot, vagy valamilyen kéziszerszámmal, a belsőnézetes közelharc pedig nagyon fontos szerepet játszik az Atomic Heartban.

Általában jól működik a dolog, a kitérések, gyenge és erős támadások, ezek kombója, no meg a már említett képességek összjátéka élvezetes küzdelmeket eredményez, de egy-egy főellenfél azért fel tudja adni a leckét, már ha nincs nálunk épp elég lőszer. Utóbbit persze magunk is előállíthatjuk, ahogy a fegyvereket is a biztonsági szobák szerelőegységeinél válthatjuk ki. Habár a játékmenet lineáris, idővel kinyílik a játéktér, egy méretes és változatos nyitott térképen adva teret az egyéni felfedezésnek.

Szovjet romantika

Igen-igen, a cikk végére szóba jön a látvány is, mert hát nyilván ez az a tulajdonsága az Atomic Heartnak, amit rögtön mindenki észrevesz. A programot eleinte még az Nvidia ray-tracing technológiájának zászlóshajójaként hirdette meg a Mundfish, és bár végül sugárkövetés nélkül jelent meg a játék (ezt később illesztik be a fejlesztők), így sincs oka panaszra senkinek.

Mundfish

Az egy dolog, hogy az Unreal Engine 4-re épült környezet változatos, részletes és teljesen egyedi, de a Mick Gordon által hangszerelt zúzás és a betegesen részletes animációk olyan egyveleget alkotnak, ami platformtól függetlenül segít padlóra ejteni az állakat. Én Xbox Series X-en játszottam az Atomic Hearttal, és pár apróbb vizuális glitch ellenére semmi bajom nem volt vele, a teljesítmény is pazar volt a maga 60 fps körüli képfrissítésével.

De még előző generációs konzolokon és kevésbé erős pécéken is jól mutat az orosz shooter, érdemes tenni vele egy próbát.

Meg úgy általában értékelni két tulajdonságát: egyfelől hogy a stúdiója első játékaként valóban döbbenetes minőséget képvisel, másrészt olyan formában jelent meg, hogy bár még van hová fejleszteni (például a ray-tracing hiánya biztos sokaknak fájdalmas), azért csak-csak működő, élvezetes játékként lehet fejest ugrani bele – nevetséges, de 2023-ban már ez is nagy szó.

Kapcsolódó
A legjobb videójátékos easter eggek
Itt a húsvét, úgyhogy összeszedtük a legjobb húsvéti tojásokat (easter eggeket), amiket videójátékokban rejtettek el.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik