Kultúra

Az igazi horror ma már nem megijeszt, hanem a bőröd alá kúszva nyomaszt

PalmStar Media / Collection Christophel / AFP
PalmStar Media / Collection Christophel / AFP
Megújulóban van az egyik legnehezebben megújítható műfaj: véres apácák helyett napfényben táncoló szekták jelentik ma a vérbeli horrort – igaz, nem mindenkinek. Az utóbbi években az Ari Aster-Robert Eggers-Jordan Peele trió színre lépésével olyan filmek értelmezték újra a kissé megfáradt műfajt, mint az Örökség, A boszorkány vagy a Tűnj el! A pszichológiai és társadalomkritikai kontextust bátran filmjeikbe emelő új horrormesterek már nemcsak az érzékszervekre, de az érzelmekre is hatni kívánnak. Azt viszont kár elvitatni, hogy, akik egy horrorban nem feltétlenül az intellektuális szórakoztatást keresik, azok bosszantó művészkedést kiáltva várják hiába ezekben a filmekben a jumpscare-eket.

Egy olyan, rendkívül elhasznált műfajban, mint a horror, nehéz újat mondani, ám az utóbbi évtized bebizonyította, hogy szerencsére mindig lesznek olyan újító szándékú horrormesterek, akik megtalálják a rettegést egy napfényes pogányfesztiválban, egy, a száját furcsán kattogtató kislányban vagy épp a szüzesség elvesztésében. A leggyakrabban a Jordan Peele-Ari Aster-Robert Eggers triumvirátus nevével fémjelzett korszak egy sor olyan újszerű borzongást hozott a megfáradt horrorkínálatba, amely ugyan tiszteleg a hagyományos horrorfilmes hagyományok előtt, mégis azokat kiforgatva dermeszti meg a nézőt.

Ehhez az is kell, hogy a horror műfajával nem mindig együtt járó ténykedésre, azaz gondolkodásra késztesse a nézőt, minden eddiginél hangsúlyosabban jelenik meg bennük ugyanis a társadalmi, illetve pszichológiai kontextus. Ugyanakkor az ilyen jellegű szerzői filmek egyik velejárója az, hogy nem feltétlenül szólítanak meg minden mozinézőt, amely hatványozottan igaz egy olyan műfaj esetében, ahol a legtöbben azért ülnek be egy filmre, hogy az legyen véres, brutális, de főleg rémisztő mindenféle fölösleges moralizálás nélkül.

Kapcsolódó
Miért imádjuk annyira a horrorfilmeket?
Ha a biztonságérzet az egyik alapszükségletünk, akkor hogy lehet, hogy mégis annyian szeretik a horrorfilmeket? És aki nem, az miért nem?

És bár az újhullámos horrorrendezők valóban új szintre emelik a borzongást, az is nyilvánvaló, hogy filmjeik nem mindenkinek szólnak, sőt, nagyon gyakran épp a bizonyos szempontból megtévesztő műfaji megjelölés miatt jelenthetnek csalódást egyes nézők számára. Az It Comes At Night című, 2017-ben bemutatott film előzetesét látva például jogosan gondolhatta mindenki, hogy egy izgalmas, posztapokaliptikus horror, ahol fertőzött zombik, de akár alvó emberekre vért hányó rémek is befigyelhetnek. Ráadásul szinte az összes rémisztő jelenetet belesűrítették az elmebeteg tempóban vágott előzetesbe, ami miatt tényleg úgy tűnt, hogy egy pörgős-darálós horrorról van szó.

A valóság ennél nem is állhatna távolabb: az It Comes at Night kifejezetten lassan folydogáló film, amelyben hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a nyomasztás inkább odabent, mint a kinti világban rejtőzik, komoly morális dilemmák késztetik inkább mocorgásra a nézőt. És bár a kritikusok üdvözölték a filmet, a nézői visszajelzéseket összegző CinemaScore-on a nem túl hízelgő D minősítés szerepel a cím mellett. A műfaji ellentmondást jól mutatja, hogy a filmet rendező Trey Edward Shults eredetileg nem is horrort akart rendezni, csupán saját személyes traumáit és szorongásait filmre vinni:

Csak valami személyeset akartam csinálni, és ez lett belőle. Beleraktam a saját félelmeimet, és ha a félelem egyenlő a horrorral, ám legyen, nevezzék horrorfilmnek. De egyáltalán nem hagyományos horror

nyilatkozta a 33 éves amerikai rendező.

A kutya pedig itt lehet elásva: egy olyan műfajban, amelyet ennyire kötnek a hagyományok, csak így lehet újat mondani. Még akkor is, ha a klasszikus horrorokat előtérbe helyezők számára legfeljebb unalmas köldöknézegetés lesz az eredmény, a nyitottabb, szerzői filmeket kedvelő nézők viszont felüdülésként fogadják ezeket a darabokat.

És bár az It Comes at Night egy méltatlanul keveset emlegetett film, nagyon jól mutatja, miben utaznak inkább a modern kor horrormesterei: a jumpscare-nél sokkal nyomasztóbb dolgokat is lehet találni, ha a különféle forrásokból fakadó szorongások mélyére néznek.

Miért nehéz újragondolni a horrort?

Nem sok másik olyan zsáner akad, amely ennyire szabályok által uralt, korlátok közé zárt műfaj. A horroroktól mindenki tudja, mit várjon, pontosan megtanultuk, hol ijedjünk meg.

  • Ha nagy a csönd, valami elő fog ugrani,
  • ha a szereplő felnéz a tükörből, akkor bizony ott lesz mögötte valaki,
  • pontosan tudjuk, hogy a nagyszájú srác hal meg először,
  • a final girl jól ellátja majd a gonosz baját,
  • a boldog családok pedig úgyis abba a házba költöznek be, ahol előtte valaki lehetőleg jó brutálisan irtotta ki a családját.

A mai horrornéző már „túlképzett”, túl jól ismeri a horrorok működését, a hagyományos horrorelemekkel operáló film már lerágott csont a számára. Mégis olyan láthatatlan kapaszkodók ezek, amelyekhez a műfaj rajongói biztos kézzel tudnak nyúlni. Az újhullámos horrorrendezők viszont éppen erre építenek:

mi van, ha elvesszük a jól ismert fényt az alagút végéről, és még a kapaszkodókat is leszereljük? Ott találjuk az igazi horrort.

Az ebben rejlő lehetőségeket, persze, nem ők fedezték fel először, a pszichológiai horror műfaját már a harmincas években feltalálták az olyan filmekkel, mint A fekete macska (1934) vagy a Cat People (1942), a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években pedig virágkorát élte az olyan filmekkel, mint az Iszonyat (1965), a Rosemary gyermeke (1968), a Ragyogás (1980) vagy a Ne nézz vissza! (1973). Az Aster-Eggers-Peele trió nemcsak jól ismerte ezeket a filmeket, de mindhárman bevallottan óriási horrorrajongók, akik betéve tudják a műfaj kevéssé ismert alkotásait is – Eggerst például az 1922-es Häxan ihlette A boszorkány című filmjének elkészítésére, de ő csinálja majd a Nosferatu remake-jét is.

A hagyományokat mélyen tisztelve azonban olyan ismeretlenebb vizekre eveztek, ahol épp a jól ismert sorvezetőt veszik ki a néző kezéből. Pedig az ő filmjeik sem nélkülözik a jumpscare-eket és a hagyományos horroreszköztár egyes részeit – használják is bátran, csak épp megmutatják: nem ez a legijesztőbb a filmjeikben. Rájöttek ugyanis, hogy az érzelmi és kognitív manipuláció mögött rejlik ma már az igazi félelem.

Nem ijesztget, mégis eléri, hogy rettegjünk

Bár nehéz az újhullámos horrorfilmek térnyerésének kezdetét belőni, 2014 hozzávetőlegesen pontos lehet, ekkor jelent meg ugyanis két, egészen másféle borzongást kínáló alkotás. Jennifer Kent Babadookjában a szörny már nem belekből, hanem a gyermekét egyedül nevelő, lassan széthulló anya és kisfia elfojtott traumáiból lakmározik. A véres démonok és láncfűrészes őrültek által uralt horrorszcénából teljesen kilógott a traumákra épített pokoljárás, ráadásul az sem történik meg minden második horrorfilmmel, hogy Az ördögűzőt jegyző William Friedkin azt tweetelje róla, hogy soha életében nem látott még ilyen félelmetes filmet. Amellett, hogy egy elsőfilmes – de akár egy veterán – rendező számára ez a dicséretek non plus ultrája, egyfajta iránytűként is szolgált a horrorrendezők számára: ez egy jó irány arra, hogy felrázzátok a műfajt.

CAUSEWAY FILMS / ARCHIVES DU 7EME ART / PHOTO12 VIA AFP Babadook (2014).

De ekkorra már érezték ezt többen is, hisz alig néhány hónappal később jött a Valami követ, amely szintén az első fecskék közé tartozik, és ráadásul nagyon jól illusztrálja a fenti tételmondatot. Az előtte egy coming of age-filmet rendező David Robert Mitchell filmjének története nagyjából így hangozna egy dvd-borító hátulján, ha még olvasna bárki ilyeneket: furcsa átok terjed a szexelő tinik közt, aki szexel, azt hamarosan követni kezdi valaki, majd erőszakos halált hal, abból a véresebbik fajtából. Egyetlen módon szabadulhatsz tőle: ha szexelsz és továbbadod, de ekkor sem lehetsz biztonságban, mert amint az illető meghal, ismét téged fognak követni.

Ezek alapján kapásból beugorhat A kör valamiféle furcsa, buja tiniváltozata, de akár az összes klasszikus slasher a szexelő tiniket gyilkolászó gonoszokról a nyolcvanas-kilencvenes évekből. Mitchell filmje viszont nem is állhatna távolabb ezektől: szó szerint eléri, hogy megfagyjon a vér egy teljesen normális tempóban, fölösleges horrorcsinnadratta nélkül közeledő ember láttán. Érdekes módon Mitchell a remek indítás után még megrendezte a felemás neonoir-paródiaként ható, de horrorelemekkel is operáló Kaliforniai rémálomot, azóta viszont nincs hír új filmjéről.

A látványtervezőből író-forgatókönyvíróvá vedlett Robert Eggers szintén a fent olvasható jelszóval rúgta rá az ajtót a világra első filmjével, A boszorkánnyal egy évvel később, amelyről azonnal mesterműként beszéltek előbb a Sundance Filmfesztivál kritikusai, majd a mozirajongók egy része is. A 17. században játszódó, fantasztikusan nyomasztó képi világba álmodott boszorkánysággal kibélelt családtörténete nemcsak Anya Taylor-Joy legelső moziszerepét, de egy egészen újféle borzasztást hozott a műfajba. És bár vannak a filmben rémisztő fekete kecskék, sőt, vért spriccelő tőgyek is, a számkivetett, diszfunkcionális családban lezajló folyamatok és a vallási fanatizmus kérdése jóval nagyobb nyomokat hagy a nézőben.

Szintén a társadalom számkivetettjeit vizsgálta a még inkább nézőpróbáló és, ha lehet, még nyomasztóbb A világítótoronyban, ahol Robert Pattinson és Willem Dafoe lassan megőrülő kettősét zárta egy klausztrofób világítótoronyba. Legújabb filmje, a sztárokkal zsúfolt, grandiózus Az Északi egy lépés a mainstream felé, de kedvenc témájától így sem fordul el: hiedelmek, dilemmák és a társadalom válsága, igaz, a műfaja nem horror.

Parts and Labor / Pulse Films / Archives du 7eme Art / Photo12 / AFP A boszorkány (2015).

Úgy fest, az újhullámos horrorrendezők közt divat lehet a pályamódosítás, Jordan Peele ugyanis előbb közepesen sikeres színészi karriert futott be, mielőtt 2017-ben a Tűnj el! című első filmjével azonnal horrormesterré avanzsált. Bár már korábbi szkeccsjeiben piszkálgatta a rasszizmus témakörét, a Tűnj el! igazi társadalomkritika, a rasszizmus és a polkorrektség kerül Peele boncasztalára, és kíméletlen precizitással cincálja darabjaira. Az egyszerre rendkívül groteszk, kínos humorral fűszerezett nyomasztásnak ráadásul az is sikerült, ami az ehhez hasonló, kis költségvetésű horrorfilmeknek sosem szokott: nyilván témájából adódóan is felkapta az Akadémia, és az Oscaron jelölésekkel halmozták el – Peele meg is kapta a maga díját a legjobb eredeti forgatókönyvéért.

Következő filmje a Tűnj el!-hez képest egy hajszállal kevésbé jól sikerült, de a még így is remek Mi hasonló témát boncolgatott egy sor klasszikus horrorsémát megidézve. Peele jelentőségét jól mutatja, hogy harmadik filmjét, az idén júliusban bemutatkozó Nemet már-már nevetséges titkolózás övezte, nagyon gondosan adagolták az egyre zavarbaejtőbb információkat: sokáig csak egyetlen, fenyegetően lebegő felhő volt az összes információ, amit a filmről tudhattunk, aztán végül hirtelen az utolsó előzetes gyakorlatilag el is spoilerezte azt, amiről hónapokon át ment a találgatás.

És ezzel még mindig nem volt vége az izgalmas rendezői bemutatkozásoknak: egy évnek sem kellett eltelnie, hogy újabb fontos alkotó lépjen színre: Ari Aster filmjét, az Örökséget már a bemutatása előtt óriási érdeklődés kísérte, kritikánkban így írtunk róla: „mit lehet mondani egy olyan filmről, amelyet már a megjelenése előtt kikiáltottak az elmúlt évek legfélelmetesebb horrorjának és Az ördögűző méltó örökösének? Nos azt, hogy felejts el, mindent, amit eddig gondoltál az Örökségről. Nem azért, mert ezekhez a szuperlatívuszokhoz eleve nehéz felnőni, hanem mert bármit is sejtettél eddig erről a filmről, biztos nem olyan. Sokkal több annál.”

Blumhouse productions / QC Enter / Collection ChristopheL via AFP Tűnj el! (2017).

Az Örökség valóban egy olyan horror lett, ami nem is állhatna távolabb annál, amit a horrorokról gondolhatunk, mégis garantáltan lezsibbasztja az embert hosszú időre. Végtelenül bizarr, groteszk karakterein keresztül mutatja meg a kívülről teljesen átlagos amerikai család máza mögött rejlő elfekélyesedett lelki sebeket, miközben olyan elegánsan idézi meg, majd kerüli el nagy ívben az ismert horrorsémákat, hogy öröm nézni.

Ugyanezt a gyakorlatot folytatta következő filmjében, a Fehér éjszakákban, ahol a mesteri nyomasztást egy olyan hely hozza el, ami nem gyakran teszi ezt: egy kedélyes kis közösség a svéd erdei idill közepén, ahol ráadásul a nap se megy le, és mindenki virágokat aggat magára. Ismét egy vallási közösség – hasonlóan az Örökség sátánista nyugdíjasaihoz –, akiktől a sebek begyógyítását várják főhőseink, de azok inkább jól belevájják karmaikat az itt is elsősorban a feldolgozatlan gyász által okozott mély vágásokba. Napfényben mulató emberek még sosem voltak ennyire félelmetesek, Aster pedig második filmjével ismét bebizonyította, hogy új horrorzsáner van születőben. Érthető, hogy a horrorrajongók alig győzik kivárni következő filmjét, a Disappointment Blvd.-ot, amelyről szintén nem sokat tudni, de nyomós érv mellette, hogy az Oscar-díjas Joaquin Phoenix elhízva, pizsamanadrágban kóvályog majd benne az utcán egy kiszivárgott forgatási fotó alapján.

Miért tartják az új horrormestereket sokan elitista műfajgyilkosoknak?

Ami Astert, Eggerst és Peele-t a horrorfilmes újítások plakátfiúivá teszi, az elsősorban az, hogy következetesen építik filmjeiket az egymáshoz nagyon hasonló, mégis markáns szerzői kézjegyeik alapján azonnal megkülönböztethető vonalon. Mélyreható horrortörténeti ismereteik segítségével ezerszer elhasznált horrortoposzokat helyeznek filmjeikbe – boszorkányokat, vallási fanatikusokat –, amelyeket mégis újszerűen használnak fel, emellett rendkívül aprólékosan dolgoznak ki komplett világokat a filmjeik számára: Eggers például A boszorkányhoz, Aster az Örökséghez írt olyan eredettörténetet, amelynek nagy része konkrétan nem került bele a filmbe, mégis nagyban hozzájárultak az általuk bemutatott világ mitológiájának kialakításához.

CSABA AKNAY / COLLECTION CHRISTOPHEL VIA AFP Fehér éjszakák (2019)

Filmszakmai berkekben azonnal mozgalomként kezdtek hivatkozni az új horrorhullámra, amelynek újszerűségét jól mutatja az is, hogy az elnevezésével kapcsolatban sincsen konszenzus. Nevezik poszthorrornak, neohorrornak, újhullámos horrornak, az angolszász szakirodalomban használják még az elevated, azaz emelkedett horror kifejezést is. A fent felsorolt filmek elég pontosan körülírják, milyenek is ezek az új típusú, aprólékosan kidolgozott háttérsztorival rendelkező, erős szerzői kézjegyet magukon viselő, gyakran személyes indíttatású, pszichologizáló vagy erősen társadalomkritikus alkotások, amelyek elsősorban intellektuális szórakoztatást akarnak nyújtani a pusztán zsigeri ijesztgetés helyett.

Ellentmondásosságukat jól mutatja, hogy sok filmes portálon megkapták már azt a kritikát, miszerint feleslegesen művészkedő, elitista vonalat képviselnek ezek a horrorok, amelyek pont azt veszik el a műfajtól, amit egy valamirevaló horrorrajongó akar: a zsigeri hatásokat, ezzel együtt lekezelik és alantas műfajként tekintenek a horrorra. Azt, hogy nem kis számban gondolják így a nézők, jól mutatja többek közt a már említett It Comes At Nightot fogadó nézői fanyalgás, de a kritikusok által mesterműnek kikiáltott A boszorkány is kapott nem kisszámú olyan rövid, de annál velősebb kritikát, miszerint a világ legrosszabb horrorját hozta össze Eggers.

Azt azonban, hogy van kereslet az igényesebb horrorfilmek iránt, jól mutatja, hogy egyrészt az év legjobban várt filmjei közt vannak a trió alkotásai, másrészt több olyan rendező is felbukkant, akik ezt a vonalat erősítik különféle mértékben: elég többek közt arra a Mike Flanaganre gondolni, aki megugrotta a lehetetlent, és egészen jó filmet bírt csinálni a Ragyogás folytatásából (Álom doktor), de Scott Derrickson sem egy tipikus, egyszernézős tucathorrort csinált a Fekete telefonnal, hanem egy elgondolkodtató filmet a saját traumáiból, egy őrült Ethan Hawke-kal megspékelve.

Az újhullámos horror mesterei tehát valószínűleg sosem fogják kiszorítani a horrorpályáról a Fűrész immár kétszámjegyű részeit és hasonló minőségű társait, de nem is kell nekik. Nem árt hozzátenni, hogy egy rendkívül népszerű műfajról van szó, amiben rengeteg alkotás születik a létező legkülönfélébb minőségben, sőt, a 2020-as év statisztikái alapján ez a műfaj könyvelhette el a Covid által a képernyők elé űzött nézőknek köszönhetően a legnagyobb robbanást – közben a pszichológusok be is bizonyították, hogy a horrorokkal készülhetünk a legjobban a világválságokra. Megszállt kisgyerekekre, zombikra és véres fityulájú apácákra tehát mindig lesz igény, ezt kár tagadni, ahogyan az egyszerű, különösebb nézői bevonódást nem igénylő tucatdarabokra is. De azt sem lehet elvitatni, hogy a horrorrajongók egy része vágyik az intellektuális szórakoztatásra, ahol nem intézik el az emberi érzékek stimulását annyival, hogy ezredjére is kivágódik egy ajtó. Sokkal inkább valós borzalmakból építenek szörnyeket, ami ha nem is rohanja le dübörögve a nézőt, halkan a bőre alá kúszva zsibbaszt le – és készteti gondolkodásra. És ez az, amiben az említett rendezők az élen járnak: az igazi zsigeri filmélményt már nem képzeletbeli szörnyetegek által szállítják.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik