Jordan Peele a Tűnj el! után folytatta jó szokását és ismét picit újragondolta mindazt, amit ma, 2019-ben horrornak gondol a nagyközönség. Peele-nek sokkal fontosabb ugyanis, hogy intellektuálisan kösse le és szórakoztassa a nézőit, ahogy első filmjében tette, ám ezúttal önmagunkkal kapcsolatban, a pszichológia irányából teszi fel a kérdéseket.
A bájos, habókos, cuki, bolondos, tök átlagos középosztálybeli család nyaralni megy, sajnos viszont útba ejtik azt a tengerpartot, ahol az anyukát, Adelaide-et (Lupita Nyong’o) súlyos trauma érte gyerekkorában, mikor állítása szerint találkozott önmagával. Mi több, egész életében úgy érezte, hogy mintha ez a másik önmaga követné. Adelaide nem is tévedett nagyon, mivel még ugyanaznap este megjelenik az ő és teljes családjának hasonmása a kocsifelhajtón. Válaszokra pedig egy ideig hiába vár a család, vagy a néző.
Bár a fentiek alapján rövidnek tűnhet, az expozíció valójában hosszúra nyúlik, ami miatt csak még nagyobbat üt a két család abszurd találkozása. Amit aztán fokozódó, majd őrült sebességre kapcsoló hentelés követ. Hentel az apa, hentel az anya, hentel a kislány és a kisfiú is. Az ügyesen felépített és jó tempójú akciójelenetek közben sem kifejezetten törekednek az alkotók a megmagyarázatlannak tűnő dolgok feloldására – hiszen arra ott van a film legvége –, a sorra felvetődő újabb és újabb kérdések a Nagy Mindent Leleplező Végkifejlethez közeledve mégis folyamatosan fenntartják a feszültséget. Mert ha a Mi igazán jó valamiben, az a feszültségkeltés. Ehhez pedig Jordan Peele nem átall megidézni néhány klasszikust, akár műfajban, vagy hangulatban.
Mindez mégsem jelenti azt, hogy a Mi egy idézetgyűjtemény lenne! A különböző hangulatok, műfaji hatások egységesek, és kíméletlenül egy irányba mutatnak: afelé a bizonyos Nagy Mindent Leleplező Végkifejlet felé, melyet csak azért hansúlyozok ennyire, mert ha más nem, hát a Mi egyik leggyengébb eleme pont a titok, amire a cselekmény épül.
A Mi horror hangulata bár sok helyről kölcsönzött, mégis egyedi és újszerű, még akkor is, ha néha egy-egy jelenet humorral van feloldva, vagy továbblökve, lévén Peele mégiscsak a szórakoztatóiparból érkezett. Nem béna, gatyaletolós humort kell persze elképzelni, csak a helyzet abszurdságában rejlő, a horrorfilmek által többnyire ki nem használt önreflexív potenciált. Peele egyik legrendkívülibb rendezői erénye mégis – a történetírás és narratív technikái mellett – a castingban jelenik meg.
Nyong’o játéka annyira sokszínű, amennyire az összes korábbi filmjében együttvéve sem, karaktere pedig – már csak annak gyerekkori traumája miatt is – sokkal több lesz átlagos, erős női főhősnél. Nyong’o minden pillanatát uralja a filmnek, ahol feltűnik, legyen akár a piros overáljában az aranyollójával hadonászó izé, vagy a film végére egyre szakadtabb és véresebb fehér blúzos, állatira ideges anyuka. Winston Duke, a vicces, nagy szívű melák apuka szerepében letaglózóan cuki, míg őrült overálos doppelgängerként maga a megtestesült rettenet, ahogy a két gyerekszínész rémalakjával sem szívesen tartózkodnék egy szobában. Evan Alex ugyanolyan hitelesen játssza az extrovertált kisfiút és a para maszkban macskaszerűen doromboló, pókhoz hasonlóan mozgó és kutyamód, négykézláb szaladgáló izét. Shahadi Wright Joseph klasszik tinilánya is pár fokkal több annál, mint amit a script elsőre elhitet velünk, de az egyik legemlékezetesebb alakítást mégis Elisabeth Moss nyújtja. A szolgálólány meséjében magában fortyogó tehetetlen nőalakhoz képest úgy tolja az irritáló újgazdag őrült nőt, hogy még az a kevés játékidő is emlékezetes, amiben szerepel.
A Mi sok szimbólumot használ ugyan, de a hangsúlyokat mégsem ezekre, vagy a trailer sugallta önmagunkkal való vívódásra helyezi. Sokkal nagyobb összpontosítás van a látvány, hangulat és a suspense összhatásán, amit aztán tényleg a filmvégi Nagy Mindent Leleplező Végkifejlet követ. Ezt azért hangsúlyozom ennyiszer, mert egészen az utolsó, nagyjából 15-20 percénél az embernek pont kezdd egy kicsit elege lenni a hentelésből. Eddigre már inkább a filmet kezdené el fejtegetni az útközben szerzett információkat felhasználva, mikor is a film egyszerűen elmeséli önmagát. Így sajnos minden örömtől megfosztja a nézőt, amit a történet felfedezése okozhatna, de nem kell aggódni, mert Peele még a legeslegutolsó pillanatra is tart néhány meglepetést.
A ruhák, állatok, a szereplők szokásai, hobbijai, a különböző családok belső konfliktusai, a gazdag fehér szereplők suttyósága, a tévéreklámok és azok társadalmi lenyomata, a furcsa, gonosz alteregók tulajdonságai és neveik, Isten emlegetése és néhány bibliai szám egy olyan tükör széttört részletei, amit valaki izomból vert be féltéglával, mikor belenézett. Így viszont külön-külön mást és mást mutatnak, és bár van néhány összeillő elem, pont a legnagyobbaknak nem találjuk meg a helyét abban a tükör darabokból álló kusza mozaikban, amiben csak egy dolgot látunk tisztán: önmagunk torz képét.
Mi (Us), 2019, 1 óra 56 perc. 24.hu: 6.5/10
Borítófotó: Claudette Barius – © Universal Pictures
