Kultúra

Inkább jöjjön a bagolyálarcos rém

A Kaliforniai rémálom egy tehetséges rendező ambiciózus filmje. Lehet, hogy nem pont arról lesz emlékezetes, amiről David Robert Mitchell szerette volna.

David Robert Mitchell új filmjét azzal biztosan nem lehet vádolni, hogy túlságosan ragaszkodna a bevált sablonokhoz: a Kaliforniai rémálom (Under the Silver Lake) minden szempontból annyira öntörvényű, hogy tényleg csoda, hogy ebben a formában elkészülhetett. Ez nyilván a rendező előző filmje, a Valami követ sikerének köszönhető, és valakik úgy gondolták, érdemes szabad kezet adni az amerikai film új szupertehetségének. Nem véletlenül emlegetik a kritikák a Donnie Darko rendezője, Richard Kelly hasonló körülmények között készült második filmjét, a katasztrofális bukásnak bizonyult A káosz birodalmát (Southland Tales), amely ráadásul még témájában is hasonlít kicsit a Kaliforniai rémálomra. Mindkét film ugyanis Los Angeles és a szórakoztatóipar sötét oldalát mutatja be, sátáni összeesküvéssel és ami ezzel jár.

A Kaliforniai rémálom esetében Mitchell nem is igyekszik titkolni az inspirációit, valóságos filmes idézetgyűjteménnyel és popkulturális hivatkozásokkal telezsúfolt, ambiciózus művel van dolgunk. Az egyik nyilvánvaló ihletet Hitchcock klasszikus thrillerjei jelentik: a rendező sírja konkrétan fel is bukkan egy pillanatra, akárcsak a Hátsó ablak plakátja, ráadásul a főszereplő, Sam távcsővel vizslatja az erkélyéről a monokiniző szomszéd nőt. De még a filmzene régimódi, monumentális drámaisága is olyan, mintha egyenesen az ötvenes évekből szólna, miközben a Samet alakító Andrew Garfieldet is úgy szippantja be a rejtély, mint egy valódi Hitchcock-hőst. Egy másik fő inspiráció David Lynch: a film tele van szürreális, álomszerű jelenetekkel vagy éppen direkt álombetétekkel, a Mulholland Drive hatása pedig nemcsak témájában egyértelmű, hanem Mitchell kölcsön is vette egy cameo erejéig a film egyik leghíresebb jelenetének szereplőjét, Patrick Fischlert. És még ezeken kívül is felmerül egy sor, rokon lelkű neo-noir film Los Angeles sötét titkairól, a Hosszú búcsútól kezdve a Kínai negyeden át a Beépített hibáig.

Ennek a filmnek a főszereplője, Sam megismerkedik a szomszédjába költözött, titokzatos szőke szépséggel, Sarah-val (Riley Keough), be is szívnak együtt, és meg is beszélik, hogy másnap folytatják, ám addigra Sarah szőrén-szálán eltűnik. Sam amúgy is mindenütt rejtélyeket és összefüggéseket keres, itt pedig talál is, és ahogy partiról partira járva talál újabb nyomokat, úgy süllyed egyre mélyebben az önjelölt detektív szerepébe. Közben egy titokzatos őrült kutyákat gyilkol Los Angelesben, terjed a szóbeszéd egy bagolyálarcos, meztelen sorozatgyilkos nőről, fontos szerep jut a Jézus és Drakula menyasszonyai nevű gothic rockzenekarnak, és mindez összefügg az Under The Silver Lake című képregény-fanzine-ban leírtakkal is. Zavarosnak tűnik? Nem véletlenül, pedig ez csak egy töredéke az egésznek.

De egyáltalán nem lenne baj a kusza kerettörténet, ha legalább minimálisan rokonszenvezni tudnánk a főhőssel, ám hiába is próbálnánk. Az egy dolog, hogy Sam olyan, mintha egy 90-es évekbeli kultfilmből itt maradt slacker lenne, egy folyton beszívott, életunt naplopó, aki mellesleg régi képregények, filmek és videojátékok bűvöletében él (ez is milyen eredeti!), a Nirvanáért és az R.E.M.-ért rajong, és régi Playboyokra maszturbál. Csakhogy Mitchell semmit nem tesz azért, hogy szimpatikussá tegye Samet, ha csak azt nem, hogy Garfield tényleg jól alakítja, mert ezt leszámítva egy konteófüggő, erőszakos barom, aki értelmetlen kirohanásokat intéz például a hajléktalanok ellen (?), cserébe minden nő, akivel csak összeakad, előbb vagy utóbb ledobja a ruháját (ha éppen nem dobta volna le addig, mert olyan is van). És akik Sam útját szegélyezik, azok se jobbak: van egy haverja, akinek csak annyi a funkciója, hogy folyton kalapban legyen, videojátékot játsszon (ha nem értené mindenki: óriási geek!), és közhelyes monológot vágjon le arról, hogy eltűntek a mai világból a rejtélyek. Van egy másik haverja, Jimmi Simpson játssza, de róla tényleg csak annyi marad meg, hogy felvesz egy női blúzt. Van aztán egy lány, aki egyszer feljön hozzá dugni (de közben mindketten a tévét nézik), és nagyjából ennyi az összes funkciója. A többi női szereplő sincs ám jobban kidolgozva, csak az a közös bennük, hogy egyikük sem tud ellenállni Sam pokoli vonzerejének, egyébként csak sodródnak a filmet körüllengő nagy összeesküvés beteljesedése felé.

Van aztán a filmben sok szex és random erőszak, melyekről nehéz eldönteni, hogy Mitchell görbe tükröt akar tartani Hollywood elé, vagy valamiért azt gondolja, hogy a műfaj megkívánja, hogy ötpercenként meztelen nőket mutassanak, esetleg összeverjenek valakit. De ezeknél még bosszantóbb, hogy Mitchell láthatóan azt várja ettől a filmtől, hogy az Y generáció Harcosok klubja-szintű kultfilmje legyen, amiből még évek múlva is idézgetünk. Vagyis még komolyan is veszi magát, hiába próbálja viccekkel elütni az élét. A mélypont egy iszonyú bénán öregemberré maszkírozott szereplő, azaz A Dalszerző feltűnése, aki elmondja Samnek, hogy a popkultúra hazugságokon alapul, és amiről azt hittük, lázadás, valójában csak szórakoztatóipari termék. Döbbenetes leleplezés, nem igaz?

Ezekből is látszik, hogy ez a film iszonyat tömény, Mitchell nyolc másikra való ötletet és cselekményszálat zsúfol bele. Csakhogy egyszerűen nem működik: amikor vicces akar lenni, egyáltalán nem az; amikor ijesztgetni akar, az még annyira sem sikerül, és egyébként is, úgy a film felénél már egyre kevésbé akarjuk megérteni, mi is történik, és a végére akár fel is robbanhatna az egész város az összes szereplővel, az se tudna érdekelni. Merthogy a Kaliforniai rémálom tetejébe még brutálisan hosszú is: 2 óra 20 percért tényleg valami nagy formátumú filmet várnánk, ez viszont semmilyen szempontból nem az. Hiába alakít nagyot Andrew Garfield, hiába jó a már említett filmzene, és hiába imádnivalóak a betétdalok (rögtön egy csodaszép The Association-dallal indul a film, egy részben pedig a mai harmincas-negyvenesek érezhetik öregnek magukat, amikor egy „régi zenés buliban” a Brimful of Asha és a Your Woman szól), a film legnagyobb tanulsága az, hogy David Robert Mitchell továbbra is tehetséges rendező, de legközelebb ne kapjon szabad kezet, mert abból csak egy ilyen katyvasz lesz.

Kaliforniai rémálom (Under the Silver Lake), 2018, 139 perc, 4/10

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik