Valószínűleg egyetlen ember van a világon, akit nem tölt el azonnal mérhetetlen büszkeséggel, ha munkásságát Stephen Kingéhez hasonlítják: Joe Hill vagy anyakönyvi nevén Joseph Hillstrom King – az író fia. Nem kis teher lehet ugyanis az ember vállán, ha az apja a világ legismertebb horrorszerzője, ráadásul ő maga is ugyanezen a területen próbál érvényesülni. Hill nem híres vezetékneve árán akart felkúszni a toplistákra, így írói álnév alatt adta ki könyveit, amelyek így is szép sikereket arattak. Írásait – ha nem is olyan őrületes tempóban, mint Kingét – szorgalmasan filmesítik meg, ilyen volt például a Daniel Radcliffe-et felvonultató Szarvak, a sorozattá lett NOS4A2 vagy az apjával közösen írt A magas fűben. Most újabb írásának moziváltozata készült el a Blumhouse égisze alatt, Scott Derrickson egy alig huszonöt oldalas novellát választott, amit jó érzékkel dúsított fel egy több mint másfél órás történetté.
Derricksonnak már van múltja a Blumhouse-zal, sőt, Ethan Hawke-kal is: ő rendezte a 2012-es Sinistert, amelyben az egyik leggyakoribb horrorkliséből kiindulva – egy kiirtott család helyére költözik be egy másik – alkotott a műfaján belül kiemelkedően jó filmet. Bár ezt követően sem pártolt el a neki leginkább fekvő zsánertől, kis híján beszippantotta a Marvel: ő jegyezte a kifejezetten jól sikerült Doctor Strange első részét, és már a másodikba is belefogott volna, amikor – a hivatalos indoklás szerint kreatív nézetkülönbségek miatt – távozott a folytatástól. A közhelyes indoklás mögött azonban sokkal mélyebb indíttatás lapult: egy interjúban őszintén vallott róla, hogy lelkileg nem volt jól a Doctor Strange előkészítése alatt, akkor törtek elő legerősebben a gyerekkori traumái, amit többéves terápiával igyekezett helyretenni magában, tehát valójában mentális egészsége érdekében hagyta ott a gigaprodukciót.
A Fekete telefon megfilmesítésébe sem csak úgy mellesleg fogott bele, már a Doctor Strange előtt is közös szerelemprojekt volt ez számára C. Robert Cargill forgatókönyvíróval, akivel a Sinistert is jegyezte. A Marvel-intermezzo miatt arra kérte alkotótársát, halasszák kicsit a horrorfilmet, amelyet aztán végül a Doctor Strange folytatása helyett készíthetett el. Az sem véletlen, hogy a Fekete telefont eddigi karrierje legszemélyesebb filmjének nevezte, és a történet ismeretében ez nem is olyan meglepő.
A Fekete telefon alapötlete nem épp a legeredetibb sztori, sőt, mintha már a híres papa is írt volna kertvárosi gyerekeket tizedelő szadista gyilkosról. A hetvenes évek végén járunk, az utcáról sorra ragadják el a tinédzserhierarchia csúcsán álló fiúkat: a menő baseballsztárt, a bárkit péppé verő nagylegényt. Finney nem tartozik közéjük, a nála erősebbek rendre elverik, odahaza meg az őt és húgát egyedül nevelő, alkoholista apjával kell nap mint nap megküzdenie. Egy nap azonban mellette is megáll a fekete furgon, amiből fekete lufik és egy rém bizarr alak, a Portyázó bukkan elő, Finney pedig nem sokkal később egy mocskos pincében ébred. Ilyen helyzetben nyilván megörül az ember, ha felfedez egy telefont a szobában, akkor viszont már inkább a frász kerülgeti, amikor észreveszi, a készülék zsinórja el van vágva, és csak a túlvilágról fogad hívásokat.
Míg a rövid novellában az iskolai bántalmazás és az családon belüli balhék csak említés szintjén jelennek meg, Derrickson saját traumáival töltötte meg az írásban alig néhány rövid mondat erejéig szereplő háttérsztorit. A rendező a már említett interjúban beszélt arról, hogy otthon gyakran szíjjal verték, az iskolába menet pedig rendszerint elkapták a nagyobb, erősebb fiúk, hogy bántsák. Mindez egy az egyben megjelenik a filmben, egyrészt így kap a főszereplő, Finney olyan háttértörténetet, ami miatt mindennél jobban lehet szorítani a tizenhárom éves kissrácnak, másrészt Derrickson számára egyértelműen terápiás jellegű önvallomás lett a film, amelyben ráadásul még feloldás is van: a mindenki által vert Finney igenis össze tudja szedni magát a kritikus pillanatokban.
Szintén fontos szereplő a húga – a könyvben nővére –, aki minden jelenetében ellopja a show-t nagyszájú, de kőkemény kiscsajként, és folyton a bátyját próbálja védelmezni. Ráadásul mindkét gyerekszínész remekel: a 14 éves Mason Thames és a 13 éves Madeleine McGraw távolról sem idegesítő gyerekszínészek, mindkettejükért őszintén lehet szorítani, ami az egyik leghasznosabb eleme egy jó horrorfilmnek.
Mellettük jótékony visszafogottsággal asszisztál a film igazi húzóneve, Hawke, de persze egy szarvasmaszkos, pszichopata Ethan Hawke hogyan is tudna csak asszisztálni, a meglepően kevés játékidejében hihetetlenül bizarr, szadista gyilkosként brillírozik, ráadásul úgy, hogy a film nagy részében csupán a szemeit látjuk a különféle szörnymaszkok mögött. És ha már maszk: a novellában ábrázolt sorozatgyilkos a lehető legtávolabb áll a Hawke-féle Portyázótól, ráadásul ott maszkja sincs. A filmben mégis központi szerepet kap az álarc, amelyet nem más tervezett kifejezetten a film számára, mint George A. Romero kedvenc maszkmestere, Tom Savini.
Hawke-ot, persze, még a mesteri maszk sem akadályozta abban, hogy lubickoljon a sorozatgyilkos szerepében, főleg azért is, mert eddig karrierje során inkább kerülte az ilyen karaktereket. Egy interjúban korábban elmondta, szándékosan nem akart gonoszokat játszani, mivel ha egy színész megengedi a nézőnek, hogy meglássa a benne rejlő démont, a karrierje további részében állandóan azt fogják látni. Igaz, egyszer már kipróbált gonosz karaktert, méghozzá az Életeken át (Taking Lives) című thriller sorozatgyilkosaként. Most úgy véli, hogy ötven fölött már nyugodtan belevetheti magát ebbe a világba is: a Fekete telefon mellett a Disney-féle Holdlovag-sorozatban is antagonistát alakít.
A Fekete telefon horrorként is jól működik, és ugyan a film második felében bőven ijesztget jumscpare-ekkel – az elsőt olyan későn lövi el, hogy tényleg óriásit ugrik benne az a néző, aki addigra már elhitette magával, hogy ez nem olyan film –, ehhez mondjuk az is kell, hogy az ember ne nézze meg az előzetest, amelyben nagyjából az összes ilyen jelenet látható. Kellően véres és brutális is, egyedül talán annyit lehet felróni, hogy láthatóan nem célja igazán a film legizgalmasabb karakterének, a Portyázónak a maszkja mögé kukkantani, meghagyja őt egy szimpla sorozatgyilkosnak, aki pusztán úri passzióból tuszkol be gyerekeket a furgonjába.
Műfajreformálást és horrorforradalmat kár lenne várni a Fekete telefontól, hiszen a már jól ismert panelekből építkezik, ráadásul a Stranger Things-őrület és a King-reneszánsz korában már a csapból is az erős retróhangulatban gyilkosok elől menekülő tinédzserek folynak. Mégis kellően izgalmas, üresjáratok nélküli film lett az újabb Hill-adaptáció, amelyen a futószalagon legyártott horrorfilmekre jellemző izzadságszag nem, a rendező személyes érintettsége viszont erősen érződik. Ha pedig Derrickson számára legalább olyan mértékben volt terápia a maszkos Hawke gyilkolásának levezénylése, mint amennyire nézőként lehet izgulni rajta, akkor már megérte – rendezőnek és nézőnek egyaránt.
Feteke telefon (The Black Phone), 2021, 102 perc. 24.hu: 8/10
