Kultúra

A Ragyogás folytatásától nem lesznek álmatlan éjszakáink

Az Álom Doktor egyszerre igyekszik megfelelni Stephen Kingnek és a Kubrick-rajongóknak, felemás eredménnyel. Kritika.

A Ragyogás a tökéletes példa arra, hogy áldás és átok is lehet, ha egy legendás rendező kultfilmet forgat a regényünkből. Horrorba illő kísértethistóriáról van szó, hiszen Stanley Kubrick csaknem negyven éve adaptálta Stephen King regényét, ám a film azóta is kísérti a hihetetlenül termékeny írót.

King sosem csinált titkot belőle, hogy szenvedélyesen gyűlöli a Kubrick-féle feldolgozást, ami szerinte fagyos cinizmusával kiölte az eredeti történet alapvető humanizmusát.

Még egy saját filmverzióval is előállt, hogy felülírja Kubrick „merényletét”, de hiába: a King által szkriptelt 1997-es minisorozatra ma már alig emlékszik valaki, míg az 1980-as Ragyogást még mindig klasszikusként tartják számon, ami annak ellenére is a legemlékezetesebb King-feldolgozás, hogy Hollywood újra teljesen rákattant a szerzőre, és szakmányban érkeznek a regényeiből készült adaptációk.

Stephen King második eljövetelét éljük – de miért?
A 2000-es években majdhogynem cikinek számított, ma újra esemény, ha új regénnyel jelentkezik, és a műveiből készült adaptációk sorra bankot robbantanak. De mi az oka a Második Nagy Stephen King-Láznak?

Talán a Ragyogás folytatását, az Álom Doktort is épp azért írta meg 2013-ban, hogy visszaszerezze az irányítást a saját maga által teremtett világ fölött. Hogy ez mérsékelten sikerült, az Álom Doktor friss filmváltozata is jelzi, ami láthatóan képtelen elengedni Kubrick kezét. A filmet író és rendező Mike Flanagan persze nem volt könnyű helyzetben, hiszen egyszerre kellett igazodnia a klasszikus filmverzió rajongói, és az azt gyűlölő szerző elvárásaihoz. Flanagan nem volt hajlandó oldalt választani, inkább egy váratlan húzással megpróbálta a közös nevezőre hozni a két istenséget, aminek eredményeként furcsa keverék született.

Fotó: InterCom

A külsőségekben egy rakás elemet átemelt Kubricktól, ám a lényeget tekintve teljesen idomult King tradicionálisabb és humanistább elbeszéléséhez, ahol a jó és a rossz kristálytisztán elválik egymástól. A sztori három fő szálon fut, amiknek a film feléig elég kevés közük van egymáshoz:

  • Az elsőn a felnőtt Danny Torrance kálváriáját követhetjük, aki eleinte alkoholizmusba fojtja gyerekkori traumáit, mígnem egy békés kisvárosban barátokra és hivatásra találva a gyógyulás útjára lép.
  • A második egy kertvárosi kislányról, Abra Stone-ról szól, aki szintén „ragyog”, így fel is veszi Dannyvel a telepatikus kapcsolatot.
  • A harmadik pedig egy különös lényekből álló, bohém szekta, az Igaz Kötés viszontagságait mutatja be, amely karavánjával keresztül-kasul szeli Amerikát, hogy megkínzott gyerekek ragyogásából, vagyis „párájából”, merítsen erőt a sok évezredes élethez.

A szálak sokáig párhuzamosan futnak, de az építkezési szakasznak kifejezetten jót tesz ez a komótos tempó. A történetvezetés ritmusa épp onnantól bicsaklik meg egyre többször, mikor elkezdenek egymásba gabalyodni a szálak, és a gázpedált tövig nyomva ráfordulunk a nagy és elkerülhetetlen leszámolás felé vezető útra. Pedig a színészekre nem lehet panasz: a Trainspottingon edződött Ewan McGregor a kisujjából kirázza a megtört és függő Danny vívódását, Rebecca Ferguson pedig tökéletes választás Kalapos Rose, az egyszerre vonzó és taszító szektavezér szerepére. A karakterek azonban rohamosan laposodnak, ahogy közelítünk a finálé felé, az árnyalt jellemábrázolást teljességgel alárendelve a kiszámítható fordulatok önkényuralmának. Hiába kezdenek el hullani a feláldozásra szánt karakterek, a veszteségeknek semmiféle súlya sincs, így még izgulni is nehéz a filmen. Arról már nem is beszélve, hogy álmatlan éjszakákat végképp nem fog okozni az Álom Doktor, ami egy horrorra nézve aligha tekinthető bóknak. Az persze nem baj, hogy Flanagan eltekint az olcsó riogatástól, az már inkább, hogy az igazán nyugtalanító jelenetek is hiányoznak a filmből, amik legalább a moziból hazavezető úton elkísérhetnék a nézőt. Na jó, talán a zuhanyfüggönyünkre egy kissé gyanakodva nézünk majd pár napig, de a fürdőszobai nyomasztást egy az egyben Kubricktól veszi át az Álom Doktor. A sorvezetőtől eltérve viszont az is megesik, hogy az ijesztő helyett inkább a nevetséges tartományba csúszik át a film.

Fotó: InterCom

A fináléra mindenesetre visszatérünk az elhagyatott és vérszomjas Panoráma Hotelbe, ami évtizedek óta csak arra vár, hogy valaki újra felélessze, és innentől teljesen elmerüljünk a Kubrick-idézetekben. Ez a nosztalgiázás egy darabig szórakoztató, ám a fene nagy tisztelet mintha átcsapna kisebbségi komplexusba a nagy előddel szemben. A kényszeres visszautalgatás nem gazdagítja, inkább agyonnyomja a cselekményt, megfosztva önálló létjogosultságától és végleg kihangsúlyozva, mennyire jelentéktelen és banális a folytatás a csodált-gyűlölt eredetihez képest.

Hiába alkották ugyanis újra centiről-centire a behavazott sövénylabirintust és a padlószőnyeg geometrikus mintáit, ezek puszta külsőségek, ha közben semmiféle rejtélynek nem marad tér a filmben.

Az Álom Doktor nem hagy sötét, bevilágítatlan zugokat: itt minden titokra fény derül, minden szálat elvarrnak, és véletlenül sem kell igazán kellemetlen kérdésekkel szembesülnünk. Mondjuk azzal, hogy mi van, ha a jó és a gonosz nemcsak harcol egymással a világban, de olykor szétválaszthatatlanul össze is keveredik.

Fotó: InterCom

Mindezzel együtt az Álom Doktor nem kellemetlen élmény. Kicsit olyan, mintha a Netflix valamelyik futószalagon készült dark fantasy-sorozatát néznénk. Ha ilyen elvárásokkal ülünk be rá, kifejezetten jól szórakozhatunk, ha viszont a Ragyogás méltó folytatását várjuk, elkerülhetetlen a csalódás.

Álom Doktor, Doctor Sleep, 2019, 151 perc. 24.hu értékelés: 6,5/10

Ajánlott videó

Olvasói sztorik