Természetes drog egy mozijegy áráért
Azt talán nem kell nagyon magyarázni senkinek, hogy nyúlfarknyi életünkben egészen sok mindent határoznak meg testünk örökös csendestársai, a hormonok. Hogy valami boldog, ijesztő, megható – még egyszerűbben: negatív vagy pozitív – élményként csapódik le bennünk, az azon múlik, melyik hormon mekkora mennyiségben és mely más hormonokkal milyen kombinációban választódik ki. Így értelemszerűen a horrorok – vagy bármilyen filmzsáner – kapcsán sem kerülhető meg a téma.
A legegyszerűbben úgy fogható meg, hogy horrorfilmre nem félni megyünk, hanem megijedni, a hormonok nyelvén ez annyit tesz: adrenalin. Az ijedtséget, ami a sokaknak élvezetes adrenalin-lökettel jár más célra hozta létre az evolúció, mint a félelmet. Míg a félelem megbénít, addig a megijedés egyfajta tréning: vadászó-gyűjtögető őseinknek muszáj volt jól reagálnia a hirtelen jött veszélyre, hogy az „üss vagy fuss” közül melyik utat válasszák, erre rendszeresen edzették is magukat. Az ekkor kifejlődött igényt a megijedésre, s vele a veszélykészültségre eltárolta az emberi DNS, és ma, amikor egy jobb horrorfilmmel a frászt hozzuk magunkra, ezt az igényt elégítjük ki – tudat alatt.
A horror az adrenalin mellett a dopaminszintet is hajlamos megpiszkálni. Márpedig a dopamin az a hormon, ami szex és más jutalmazó tevékenységek közben felszabadul, ez a hormon adja a legtöbb függőség kémiai alapját – minthogy gyakorlatilag úgy működik, mint egynémely kábítószer: a feldobottság enyhén elszállt állapotát idézi elő. Magyarán
A hormonválaszok ugyanakkor egyáltalán nem általános érvényűek, hogy egy-egy élményre hogyan reagálunk, tanult, gyerekkorban kifejlődött dolog. Az agy megjegyzi, hogy adott eseményhez az első néhány alkalommal milyen hormonkoktélt kevert ki a teste, és ez alapján fogja később negatívnak vagy pozitívnak értékelni azt. Így például ha a gyerekre apu otthon rendszeresen játékosan a frászt hozza, aztán együtt nevetnek az egészen, a kölök fejében a játék pozitív élménye raktározódik el a megijedéshez, és jó eséllyel szívesen jár majd horrorfilmekre. Ezzel szemben, ha a gyerek első komolyabb megijedését, mondjuk, egy óvatlanul bekapcsolva hagyott, brutális horrorfilm okozza, ami után maga alá vizelve zokog felnőtt megnyugtatás nélkül, belőle aligha lesz horror-fanatikus.
De miért működik?
A fenti példa a horrorfilmek működési mechanizmusának még egy fontos kitételére rávilágít: még a legnagyobb horror-rajongó is csak abban az esetben fogja élvezni az ijesztgetést, ha tudja, hogy amit lát, az nem a valóság, és biztonságban van. Itt van a probléma a gyerekeknél: nagyjából öt-hétéves korig a gyereknek az a valóság, amit lát, és még később is érdemes óvatosan adagolni nekik az efféle tartalmakat, így például egy kutatás azt találta, hogy azok az egyetemisták, akik már tizennégy éves koruk előtt is láttak ijesztő filmeket, rosszabbul alszanak és általában többet szoronganak társaiknál.
Az úgynevezett „biztonságos stressz” az akció- és horrorfilmek alapeleme: a stresszt, a félelmet abban az esetben tudjuk élvezni, ha azt a kontrollunk alatt tartjuk, tudjuk például, hogy a hullámvasúton nem vagyunk igazából veszélyben, és nem fog túl sokáig tartani, csakúgy, mint egy horrorfilm, amiről még azt is tudjuk, hogy nem igaz. Remek szerkezet az agy filmes szempontból (is): a frontális lebeny elintézi nekünk, hogy annyira azért elhiggyük a filmeket, így a horrort is, hogy be tudjunk vonódni, a prefrontális lebenynek köszönhetően annyira azonban nem hisszük el mégsem, hogy valóban veszélyben érezzük magunkat. Az pedig, hogy veszélyes helyzeteket szemlélünk, miközben tökéletes biztonságban tudhatjuk magunkat, még az önbizalmunknak is jót tesz.
Ehhez viszont tényleg kell az a mentális információ, hogy fikciót látunk: egy kutatásban rövid dokumentumfilmeket mutattak résztvevőknek állatok erőszakos haláláról, illetve egy gyerekről, akinek egy műtéthez lefejtették az arcáról a bőrt – a résztvevők kilencven százaléka nem bírta végignézni, aki mégis, az is jelentős zaklatottságról számolt be. Miközben a résztvevők mind gond nélkül beültek bármilyen véres és ijesztő fikciós horrorfilmre. A látszólagos ellentmondást itt is az agy működése oldja fel: a nézők tudat alatt teljesen másként viszonyulnak ahhoz, amiről tudják, hogy nem a valóság.
Ez tehát a horrorfilmek egyik fontos vonzóereje, amely mellett még kettőt határozott meg Dr. Glenn Walters 2004-es kutatása: a rejtély, rémület, sokk okozta feszültséget, és a relevanciát, azaz, hogy Ám míg utóbbi kettő gyakorlatilag minden filmműfaj működéséhez elengedhetetlen – senki nem unatkozni jár moziba, továbbá ha nincs közünk a látottakhoz, nem fog érdekelni sem – addig a valóságtól elszakadás csak a horrorfilmeknél ennyire fontos.
Együtt félni, hajj, de jó
Az, hogy valaki mennyire lesz horror-fogyasztó, olyan tényezőkön is múlik, amit az alkotók nem tudnak befolyásolni: így például nagyon nem mindegy, mi történik a nézővel a film után. Megint testi reakciók döntik el ezt is: miközben nézzük a filmet, megemelkedik a pulzus, a vérnyomás, felgyorsul a légzés, és így tovább – tipikus izgalmi reakciók. Ezek a reakciók azonban nem érnek véget rögtön a stáblista után, így még jó ideig egy olyan állapotban leledzünk, amikor az említett fiziológiai történések hatására minden élményünk felerősödik.
Magyarán ha kirettegtük a lelkünket, de aztán a haverokkal röhögve ventiláljuk a látottakat, akkor a közösség és a pozitív emóciók – és az ezeket okozó hormonok – élménye marad meg, sokkal inkább, mint a film közbeni rettegés, így újabb és újabb hasonló élményt keresünk majd. mindkét esetben endorfint választ ki a test, így a két élmény még erősebben összekapcsolódik. Mindez tudat alatt, pusztán ügyes kémiai hatások eredményeként.
Fontos tisztázni azt is, hogy különböző emberek különböző motivációval, azonosulással, kognitív és érzelmi reakciókkal néznek horrort, ez alapján pedig négyféle horrornéző létezik. Az ún. „gore-nézők” például azok lesznek, akik alacsonyabb empátiával, inkább a gyilkosnak drukkolva ülnek be a moziba, miközben azt várják, hogy az érzékeiket erősen ingereljék. A „thrill-nézők” magas empátiával állnak az eseményekhez, és sokkal inkább az áldozatokkal azonosulnak, miközben ugyanúgy elvárják az érzékeik ingerlését. Mellettük léteznek ún. „független nézők”, akik szintén az áldozatokkal azonosulnak, ám elsősorban a félelmek legyőzése tetszett nekik, míg az ún. „probléma-nézők” minden együttérzésük ellenére inkább a tehetetlenséget és egyéb negatív élményeket jegyezték meg.
Majdnem, de nem
Itt ez a rakás indok, hormonkoktél, biokémiai varázslat – és közben mégis azok vannak többen, akik messziről kerülik a zsánert. Egyébként én magam is, kivéve, ha valaki nagyon, nagyon jól csinálja. A miért nemre ugyanott kell keresni a választ, ahol a miértre: a testünkben. Horror-nézés közben két agyterület lesz különösen aktív: a talamusz és az amigdala, előbbi a test jelzéseit veszi, utóbbi pedig azt segít eldönteni, hogy valós-e a látott veszély. Hogy szeretjük vagy utáljuk a horrorfilmeket, némi egyszerűsítéssel azon múlik, hogy ez a két agyterület hogyan működik együtt.
De egyéb huzalozási különbségek is befolyásolják a kérdést. Az erős adrenalinfröccsöt például nagyjából az emberek tíz százaléka élvezi, és azon is sok múlik, hogy mennyire tudja az egyén kizárni a zavaró tényezőket: aki például idegbajt kap, ha egy pólócímke birizgálja a bőrét, vagy hiperérzékeny, például, a lakás hőmérsékletére, az jó eséllyel a filmek által kiváltott fiziológiai hatásokra is erősebben reagál majd. Ez pedig lenyomhatja az olyan, szintén testi késztetéseket, mint például a katasztrófaturizmust is hajtó kíváncsiság a borzalmakra.
Erősen kódolt dolog ez pedig: a testünk arra van huzalozva, hogy észrevegyük az anomáliákat, mert ez is kellhet a túléléshez, ezért állnak meg sokan a baleseteknél bámészkodni, és ez a kíváncsiság hajtja a horror-nézőket is. Ám a kíváncsiságot könnyedén felülmúlják a negatív érzések, így például ha valaki ténylegesen retteg, nincs az a blikkfangos újdonságokat kínáló horrorfilm, ami megérné neki az élményt. Nagyon úgy tűnik, hogy XXI. század ide vagy oda, ma is az evolúció kódjai határozzák meg az alapműködéseinket, így azt is, nézünk-e horrort vagy sem – ettől persze el lehet térni, és olyan filmekért, mint a Hang nélkül, meg is éri.
Kiemelt kép: UIP Duna
