Abbáziában nyerte vissza erejét egy betegség után Blaha Lujza, eljött ide fogadott lánya esküvőjére Jókai Mór, de járt itt József Attila is egy gyereknyaraltatási akció keretében. Sőt, látták az árnyas parkok vén fái Szép Ernőt, Bajor Gizit, Herczeg Ferencet is, és egyáltalán, a 19. század legvégén meg a 20. század első felében az volt inkább a kivétel a gazdagok és híresek köreiben, aki sosem látogatta meg a fényes Abbáziát. Ausztria Nizzájában magyar családok is tartottak fenn villát, a szanatóriumokban magyar orvosok is dolgoztak.
A Magyar Királyság egyetlen tengeri kikötője, Fiume kiépülésének, a lakosság növekedésének, a vasút megérkezésének köszönhetően a szomszédos Abbázia pompás üdülőhellyé fejlődött. A tengerpart Fiumétől északra a Monarchia osztrák területeit gazdagította, a Magyar Királysághoz, pontosabban az annak autonóm részeként működő Horvát-Szlavónországhoz egy Fiumétől délre eső partszakasz tartozott. Az Adria csillogó vizén nem látszott ugyan a határ, de az Orvosi Hetilap 1891-es, fürdőkről írt tárcájának szavai mégis tükrözhették a társadalom egy részének érzéseit: „De még ha minden igényünknek is megfelelne eme bájos szomszédunk, nem a miénk, s reánk nézve örökre külföld fog maradni.”
Akkor hát hová menjenek a tengeri örömökre kíváncsi magyarok? Fiume közelében Crikvenica (magyar nevet a második és a harmadik betű felcserélésével kapott) mutatkozott alkalmasnak egy színvonalas fürdőhely kialakítására. „Lassankint Abbázia versenytársává fogja magát kinőni, hol a szerényebb sorsú s kisebb igényű vendég negyedrész áron fogja élvezhetni a tenger üde levegőjét és sós habjait ugyanoly eredménnyel, mint a fényes Abbáziában” – állt az előbbi írásban.
A vállalkozókból összeállt cirkvenicai tengeri fürdő és klimatikus gyógyhely építési társaság (Budapest, Aradi utca 48.) mai áron milliárdos összeget költött a századfordulón fürdőház, vendéglőpavilon és szállodák építésére. Az „első magyar tengeri fürdőt” a világ legszebbjeként reklámozták: „a fövénypad olyan különlegessége a helynek, amit Abbáziában nem találhatunk”, „a tenger réme, a cápa még soha el nem jutott Cirkvenicáig”, és „mikor Abbaziában már kora délután az óriás Monte Maggiore orma mögött leáldozik a nap, és a betegek kénytelenek szobáikba vonulni, akkor Cirkvenica még órákig sugárözönben fürdik”.
Fiume életét és gazdaságát inkább a kereskedelmi kikötő működése határozta meg. Ma már szinte hihetetlennek tűnik maga a tény is, hogy Magyarország saját tengeri kijáratán át flottával és tengerhajózási vállalatokkal bonyolította a nemzetközi export-importot. A lehetőségek mágnesként vonzották a vállalkozó kedvűeket, a város fejlődött, hoteleket adtak át, újságot indítottak, Gerbeaud Emil francia cukrászdát nyitott. Az Andrássy út tucatnyi palotáját jegyző Freund Vilmos megtervezte az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási RT. székházát, Hauszmann Alajos a kormányzói palotát, Fellner és Helmer annak rendje és módja szerint a színházat.
A szüntelen építkezéseken vagy a modern hajógyárban azok közül is biztosan kaptak munkát, akik egyébként a kivándorlás szándékával érkeztek. A nagy kivándorlási hullám idején a fiumei kivándorlási szállodában évente több tízezren szálltak meg, mielőtt hajóra ültek volna, hogy szerencsét próbáljanak az Újvilágban. A mai sanyarú migráns-történeteket látva ki gondol arra, hogy milyen lehetett vajon az utazása az „Amerikába kitántorgott másfél millió emberünknek”. Egyikük levelét közölte a Népszava 1906 tavaszán:
„Kedves feleségem! Tudatlak, hogy megérkeztem Fiuméba és emberi száj elbeszélni és kéz leírni nem tudja azt a brutális bánásmódot, melyben részem volt és van. (…) mint a vadállattal, ugy bántak velünk. Négyezer embert beszorítottak egy piszkos, tetves terembe s nemhogy fehérhuzatu ágyat, de még priccset sem kaptunk. Nálunk otthon még az ól is tisztább. Ha valaki Amerikába megy Fiume felé, ne menjen, inkább maradjon otthon.”
A Monarchia fő hadikikötői és hajógyárai Pólában, Triesztben működtek, de a tengerészeti akadémiák Fiumében. 1914 után, a hadiállapot beálltával megszűnt a rendes kereskedés, a hadihajók mellett a kereskedelmi hajókat is háborús célokra alkalmazták. A háború végével, a Monarchia összeomlásával elvesztek a tengerjáró hajók, megszűntek a magyar intézmények. A város hol olasz, hol jugoszláv kézbe került. 1924-től Itáliához tartozott egy kisebb kerület kivételével, így még határátkelő is éktelenkedett a város közepén. 1945-től Rijeka néven jugoszláv kikötőváros lett.
A háborús években elcsendesültek, zárva tartottak a fürdők, a nyüzsgés és a jókedv csak a kilencszázhúszas évek elejétől tért vissza. Az immár olasz Abbáziában – Magyarországon olasz megszállásnak nevezték az új rendet – állítólag a vendégek nagy része magyar volt, működött magyar bank, a nagykávéház teraszán egy kis olasz zenekar és Toll Jancsi pesti cigányprímás bandája muzsikált, a színházban magyar előadásokat tartottak. A Színházi Élet riportere azt is tudni vélte, hogy fürdőcikkeket ide senki sem hozott magával, mert Büchlernél minden, Páris és London legújabb divatcikkei rendkívül olcsón beszerezhetők voltak.
A szálláshelyek száma azonban véges volt az Isztrián, a két háború közötti években alaposabban felfedezték maguknak az utazók az Adria partjait, szigeteit. Nem mindenütt várta őket felső-adriai felszereltség (a hirdetések sokszor kiemelték, hogy „hotel pensio áron”, „vízvezetékkel és villanyvilágítással”, vagy hogy az árban benne foglaltatik a „fürdőbérlet akárhányszori fürdéssel”), de a táj szépsége, a helyiek kedves vendéglátása – beszámolókból úgy tűnik – bőségesen kárpótolhatott mindezért.
Az újabb háború idején, majd az ötvenes években itthon nemigen gondolhatott senki adriai vakációra. Jugoszlávia ezekben az időkben is igyekezett fejleszteni a létesítményeket, többezres sátortelepeket nyitottak, szorgalmazták a vállalati üdültetést, turistaegyezményt kötöttek nyugati országokkal. Végül az ötvenes évek derekán megengedték, hogy magánemberek is kiadhassanak szobát a fürdővendégeknek.
A magyarok mindezt egy jó évtizeddel később élvezhették csak, de Jugoszláviába akár évenként is elmehettek, nem úgy, mint a nyugati országokba. És innen szinte mindannyiunknak ismerős fotók (és történetek) következnek. Vagy mi magunk emlékszünk a gyomorszorító letenyei határátlépéssel induló „majdnem nyugatra utazás” élményeire, vagy a szüleink, barátaink meséiből ismerjük azokat.
A menő rock és jazz bakelitlemezek, életünk első (és volt, akinek utolsó) tintahal vacsorája, a Nutella-szerű Eurocrem, a soknemzetiségű piacok és a rögtönzött halpiacok, a nudista strand, az átlátszó gumicipő a tengeri sünök ellen sokak életre szóló emlékei. És Danilo Zivkovic Jugoslavijo (1974) című dala, ami kivétel nélkül minden este szállt a szélben, és ami Korda Györgyöt is megihlette: „így fürdött a boldog nyárban, csillogott a napsugárban” – énekelte ő Jugoszláviáról.
Az igazi élmény persze a tenger volt. Az Adria nagy rajongója, Görgey Gábor azt írta, hogy „minden országnak szüksége volna tengerre! Geográfiai igazságtalanság minden tenger nélküli ország. Meggyőződésem, hogy tenger nélkül egy nép klausztrofóbiában kénytelen élni. És tele van komplexusokkal (…) A tengerpart: kapu a lehetséges szabadság felé. Nyitás a végtelenbe. (…) Minden kikötő éltető nyílás, melyen át a nagyvilág árad az ország testébe. A kikötő: a sokarcú világ mása, a sokféleség, a változatos emberiség elfogadásának vására.”
1965-ben adták át az adriai autóút horvátországi szakaszát. Nagy reményeket fűztek hozzá, mert akkori kimutatások szerint az európai turisták 70 százaléka autón közlekedett. Építésében az egész ország fiataljai részt vettek. Pár évvel később már szakértők vizsgálták, hogy elég széles-e, mert rettentő sok baleset történt rajta. A Jadranska Magistrala ennek ellenére máig Európa egyik legszebb panorámaútja. Ezen át érkezett sok magyar is autón, motoron, autóbuszon – a Volánbusz „Steyr-Ikarus luxus buszai” évekig rendszeresen jártak Dubrovnikba, Splitbe és Opatijába.
A szervezett IBUSZ-utak mellett sokan vágtak neki privát is, őket a buszpályaudvarok előtt meg a főtereken várták a kiadó szobák alkuképes tulajdonosai. Az idegenforgalmi hivatalok a főidényben valahogy úgy működtek, hogy „minden tele van, de aki megfizeti, annak azért mégis akad hely.” Szlavóniai, baranyai munkaszervezetek cserenyaralást is szerveztek magyarországi munkaszervezetekkel vállalati üdülőkbe. A magyarországi tagok az Adria partján, a jugoszláviai dolgozók Harkány gyógyfürdőjében pihenhettek.
Népszerűek voltak a kempingek, miért is ne lettek volna: már az 1970-es években a nyugati vendégek ízlésének is megfelelő, modern mosdóval, konyhával szerelték fel őket, hűtőszekrényt bérelhettünk, autót mosathattunk, és a sátorból rendszerint szinte a tengerbe lehetett lépni. És a tengeri fenyő jellegzetes illatánál csak a kabócák ciripelése volt erősebb. Pontosabban, ez szerencsére ma is épp így van.
Az íráshoz korabeli napi- és hetilapok cikkeit használtuk fel, amelyeket az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével szemléztünk.
Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/adria
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
