Négyszáz oldalon keresztül elemzi az utóbbi hatvan-hetven év buherára alapozó magyar építészetét, családi házakat és nyaralókat, kerteket és kerítéseket, fagyizókat és kisboltokat, büféket és kocsmákat, virágtartó ládákat és játszótéri mászókákat, bádogcsatornákat és víztornyokat. Az album minapi könyvbemutatóján egy óbudai lakóház csibészes kőoroszlánja, oszlopimitációi és hat pucér kőgráciája előtt tartott előadást. Nem tart attól, hogy beperli, netán lepofozza némelyik kicikizett ingatlan tulajdonosa?
A házak utcáról látható felülete közkincs, képileg rögzíthető, szavakkal kritizálható. Senki intim szférájába nem hatoltam be.
A kötet címe: Kis magyar snassz és neociki. Mi a snassz és mi a neociki?
A snassz a Kádár-rendszer terméke, a hiányból sarjad és buherálással, vagyis vad barkácsolási ösztön kiélése által keletkezik.
Szükségem van valamire, de nem kapható a boltban, ezért buherálok. Polcot szeretnék. Hol egy deszka? Kerítés kéne és ablakrács. Csináljuk meg betonvasból! Azért abból, mert azt lehetett szerezni. De fordítva is működik: van fölös deszkám, fölös betonvasam; mihez kezdjek vele? Mindkettő végeredménye a buhera, a snassz.
Ennek az országszerte burjánzó folyamatnak, illetve a benne testet öltő szellemnek az Ezermester magazin volt az egyik jellegzetes katalizátora, tele olyan rémületes ötletekkel, mint például harisnyakötő gumiból készült alátétkantár teáskannához; krómozott bádogdézsából, csőből és kábelből ritmuspengető hangszer; házilag impregnált széldzseki; színes elektromos huzalokkal befont üvegpalack; valamint ablaktalan szobába világítós kép álablakként.
A buhera mi magunk vagyunk. Az a relatív nyomorúság, amit ránk kényszerített a történelem, a politika, az államszocializmus, a hiánygazdaság, a Kádár-rendszer. Azért buheráltunk, mert volt igényünk kerítésre, polcra, hangszerre, vízhatlan dzsekire, díszes palackra, ablakra. A vágy, a törekvés, a befektetett munka nem érdemel empátiát?
Dehogynem. Én sem ítélkezem, nem megsemmisíteni szeretnék fölemelt mutatóujjal, hirdetve a tutit, a megfellebezhetetlent. De ettől még a buhera az buhera, a snassz pedig snassz… Ötvenvalahányban Páger Antal beült a Csárdáskirálynő bemutatójára, ahonnét már a taps alatt kislisszolt, hogy megússza a kínos beszélgetéseket, ám az egyik páholyból elébe perdült Rátonyi Róbert, hogy tetszett-e az előadás, mire Páger kínjában azt nyögte ki, hogy „Robikám, te nem tudod, hogy mit csinálsz!”. Amit Rátonyi tán dicséretnek vett. Páger meg tán nem annak szánta. A snassz is olyan, hogy a létrehozó nem minden esetben van tisztában azzal, hogy mit csinált. Én csak tükröt mutatok. Ettől még tudom, hogy a buheráló szándéka tiszta: leszorított léthelyzetben enyhíteni a hiányt, szépséget, jóságot, komfortot, kellemeset, otthonosat teremteni, csak szegény mindebben magára van hagyva.
Miben különbözik a snassztól a neociki?
A neociki a snassz továbbfejlesztett változata. A snassz hétköznapi, egyéni létmód, gerillaság, a neociki viszont profi tervező által készített valami, amikor a tanult szakember kivágja a rezet, s megmutatja, mi mindent tud, csak a végeredmény a nagy igyekezettől sajnos, finoman szólva, ellentmondásos lesz. Mint az oroszlános, oszlopos, csajos ház esetében.
Középületen is megél a neociki?
Igen. Nagy épület, nagy neociki.
Például?
Például a Nemzeti Színház épülete. Vagy, hogy politikailag kiegyensúlyozottak legyünk, a Lehel téri piac. Vagy, hogy jobbra üssünk még egyet: a katolikus egyetem Piliscsabán.
Utóbbit „kaotikus egyetemnek” minősítette Fábry Sándor a könyvbemutató sétán, azzal, hogy „olyan, mint Drezda a szőnyegbombázás után”.
Így is lehet fogalmazni, bár a szőnyegbombázás kifejezés kissé félreviszi az értelmezést.
A Lehelt, a Nemzetit és a piliscsabai egyetemet is ünnepelt, kvalitásos építészek tervezték.
Ünnepelt, kvalitásos építészek is tudnak mellényúlni.
Mi vezeti meg őket? Nyilván nem a miniszterelnök vagy a polgármester szólt oda, hogy „te, Laci, szeretek a jachtozni, nézzen már ki úgy a piac, mint egy hajó”, vagy „Marikám, összevissza álmodtam az éjjel, égi jel ez arra, hogy eklektikus legyen a színházunk”, vagy „Bécsben kávéztam, Imrém, tök jó az a Hundertwasser, legyen már az egyetem is girbegurba organikus izé”.
A kérdés nagyon összetett, s nehéz rá röviden jó választ adni. Vegyük a Nemzeti Színház példáját.
Rettenetesen hosszú és bonyolult saga, kusza előzményekkel, és már akkor belefáradunk, ha csak az Erzsébet téri 1998-as gödörtől indulunk, amit a kormányváltás betemetett, vagy inkább ott hagyott, s ezzel az új miniszterelnök szétrúgta az előző miniszterelnök homokozóját.
Lett új helyszín, új tervező, meghívásos pályázat, új győztes terv, majd a hátsó ajtón behoztak egy kijelölt tervezőt, akinek a pályaművével egy ideig tessék-lássék szembefordult a szakma, de a politika mégis ezt a tervet valósította meg. Csodálkozunk, hogy ez a keleties derű által belengett architektúra lett a vége? És az is érdekes probléma, hogy gyakran úgy érkezik fejlesztési pénz a politikától egy-egy jelentősebb épületre, hogy a hatalom csatolja hozzá a neki kedves tervező nevét.
Hibáztassuk a tervezőt?
Az a legkönnyebb, de nem biztos, hogy célravezető. A tervező örül, hogy alkothat, örül, hogy nyomot hagyhat maga után, örül, hogy munkát adhat a tervezőirodája munkatársainak. Az indulatom annak szól, hogy az építész szakma sokszor hagyja magát megerőszakolni a politika által. Például a cseheknél ez nincs így.
Hol húzódnak a snassz és a neociki földrajzi határai?
A snassz alapvetően kelet-európai műfaj, a nyugat már csak azért is kiesik, mert ott nem kellett buherálni, hiszen már az ötvenes-hatvanas években is csak simán beballagtak a barkácsáruházba, és megvásárolták a legszimpatikusabb polcot és kerítéselemet. Észak felé is szűk a határ, mert ott meg a szocializmusban még annyi mozgástér sem adatott, mint nálunk, profánabbul fogalmazva: ott nem lehetett például betonvasat szerezni olyan könnyen, mint nálunk, így csak egészen kis buhera és egészen kis snassz sarjadt az ugaron. Ami pedig tőlünk keletre és dél-keletre található, az egész más liga, végtelenül vad a környezethez, a közterülethez való viszony, onnan nézve az Ezermester a nyugat fénye, ott a tönkretett paraszti kultúra vad válaszai szivárogtak be a mindennapokba. Szóval a snassz igazi televénye a kádárizmus.
Fábry Sándor írja a könyv előszavában, hogy: „Egyszer Ljubljanából csurogtunk haza kissé szorongva egy tancsoporttal. Egész Szlovéniában nincs más, mint piros cseréppel fedett ház. Az első traumák a határhoz közeledve értek minket, de amikor átléptük azt, elszabadult a pokol, elindult a héjazat-kavalkád: zöld tegola, piros pala, szürke hullámlemez és a hab a tortán: a kék tetejű Penny market.” Na de Szlovénia is a szocialista tömb, Jugoszlávia tagállama volt, része a keletnek, sőt, része kicsit a balkánságnak is. Miért tudott mégis egységesen piroscserepes maradni a rendszerváltás előtt és után is?
Talán azért, mert Szlovénia a tömb többi országától kissé különböző Jugoszlávia legnyugatibb, apró sarka volt, közel Olaszországhoz és Ausztriához, lakói átjártak, látták, hogyan, milyen környezetben élnek a szerencsésebb sorsú európaiak. Mi viszont nem nagyon mehettünk sehova, és az volt a hallgatólagos közmegegyezés, hogy ne ugrabugrálj, örülj annak, hogy elszórakozgathatsz a telkeden. Amiből nemcsak az otthoni buhera és snassz nőtt ki, hanem az is, hogy magasról tettünk a közterületre, ami mindenkié, vagyis senkié, ott a hatóság az úr, az lehet gazos, szemetes, kutyaszaros, sebaj, ha hiányzik a pad támlája, sőt, az sem tartozik rám, hogy idővel az ülőrésze is.
A rendszerváltás után a snassz alól kihúzták a talajt a barkácsáruházak, a neociki viszont burjánzik. Van vele teendő?
Én csupán megfigyelő vagyok. Csak fotózom és előadásokat tartok a snasszról és a neocikiről, nagy öröm, hogy a könyv is elkészült, de ennél mélyebb népnevelői szándék nem buzog bennem. A változáshoz amúgy is kevés lenne, hogy nosza, edukáljuk az építészeket. A társadalmi klíma, a kulturális atmoszféra kell változzon. Hadd példálózom ismét a csehekkel. Náluk az egyszerű, hibátlanul megépített ház a favorit.
Nálunk a szabályozás többnyire tiltást jelent. Ha egy magyar épületet műemlékké nyilvánítanak, a tulajdonosa alappal úgy éli meg, hogy rettenetesen kicsesztek vele, mert a nyakába varrnak extra költségeket, és onnantól kifesteni a kisszobát is csak engedéllyel lehet. Másutt viszont ösztönöznek.
Például a finneknél is megmondják, pontosan mihez nyúlhatsz, de cserébe a helyreállítási költségek mindössze tíz százaléka terheli a tulajdonost, a többi kilencven százalékot a helyi önkormányzat, az állam és az EU állja. Angliában pedig sok esetben az megy, hogy az állam akár a középkori házakat is, szigorú szakmai felügyelet és anyagi támogatás mellett, munkanélküliekkel újíttatja fel, akik beköltözhetnek az épületbe, és a felújítás lesz a munkájuk. Micsoda csodálatos bizalom! Elképzelhető az ilyen Magyarországon?
