Kultúra

Bródy Sándor: Megkaptam Esterházy Péter botját, rá támaszkodom

És még két fajsúlyos mondat a reklámguruval készült karanténinterjúnkból: „Sajnos lófasz lesz itt, nem Európai Egyesült Államok”, illetve „A király azt mondta kedvesen, hogy először a nép, aztán mi, ez nekem nagyon bejön”.
Korábban a témában:

Honnan a bot?

Nem akárhonnét. Esterházy Péteré volt, az özvegye, Gitta hozta el nekem. Ha ez nem állít lábra, hát, akkor semmi sem. Az utóbbi pár évtized úgy telt, hogy az év felét itthon, Magyarországon töltöttem, a másik felét otthon, Amerikában. Legutóbb februárban repültem volna haza, ám egy nappal az indulás előtt elestem, lábam törtem, s Honolulu helyett a Jánosban landoltam. Kétségtelen, hogy a kórteremből se volt rossz a kilátás. Csak az életkilátásaim romlottak némiképp.

Bródy Sándor Esterházy Péter botjával

Az óceánparton jobb lenne lábadozni, mint Budán?

A természeti klíma ott szerencsésebb, az emberi itt, a barátaim közelében. Igaz, az élményt tompítja, hogy kevés vendéget fogadhatok, akit mégis, az is az előszobában reked, és öt-hat méter távolságból beszélgethetünk, szivarozhatunk. Odaát nincs közeli barát, emiatt több energiát fordítanék a gyógytornára, hamarabb járnék. De az a helyzet, hogy szívesebben beszélgetek, mint járok. Vesztegzár idején, a nyolcvannyolcadikat taposva, Esterházy botja birtokában igazán megengedhetem magamnak ezt a luxust.

Esterházy mit mondana a vírusra?

Udvariasan visszautasítaná a kérdést, mondván, mikrobiológiában és járványtanban nem expert. Majd azért szerényen kifejtené vajszínű árnyalatokban bővelkedő véleményét, ami nem lenne érdektelen.

És ön mit mond erre a vírusra?

Nem félek tőle. Mit tehet velem? Legföljebb belém fojtja a szuszt. A koronára hamarosan lesz orvosság, majd vakcina, az emberiség megkönnyebbül. Átmenetileg. Félelmetesebb, hogy nem tudni, a százezer évek óta fagyott, s most a globális felmelegedés miatt olvadó területeken meg a mindenféle laboratóriumokból mi minden vírus szabadul majd el.

Mit tesz, hogy a korona ne fojtsa önbe a szuszt?

Csak azt, ami észszerű. A többi a Jóistenen múlik. Imádkozom hozzá reggel, este. Plusz minden nap lenyelek egy hernyógombát.

Hernyógombát?

Pár éve a kezembe került egy könyv Bhutánról, erről a máig meglehetősen elzárt himalájai királyságról, aztán magával a szerzővel, Valcsicsák Zoltánnal is találkoztam. Most, hogy műtöttek, kaptam tőle pár tucattal a keleten immunerősítő afrodiziákumnak tartott, alkoholba áztatott hernyógombából. Kérte, épüljek fel hamar, igyekszem szót fogadni. Ha úgy vesszük, a hernyógomba a sorstársunk, csak neki nem vírusa van, hanem gombája. Egy lepke lárvája, ami kizárólag Tibet, Nepál és Bhután háromezer méternél magasabb hegyeiben él, hernyósodik boldogan, míg az idegeire nem megy egy speciális spóra, melynek hatására a testét átadja a parazitának, és a fejéből azt az ocsmányságot növeszti, amit én is fogyasztok. Egyelőre még nem vagyok olyan fitt, mint egy bhutáni tornásznő, de tán majd a holnapi porció után. A lényeg, hogy nem kell kétségbe esni, én magam is túléltem a koronavírusnál súlyosabb vészeket.

Például a második világháborút.

Tizenegy-két évesen a világháború is kaland, már ha nem épp arra a házra hull bomba, ami alatt az ember gyereke meghúzza magát légitámadás idején – vesztette így életét egy ismerős kislány pár utcára tőlünk. Számomra az volt a legveszélyesebb, amikor 1945 februárjában átvonult fölöttünk a front, és lecsörtetett hozzánk a pincébe egy szovjet katona. Körülnézett, intett a húgomnak, hogy davaj, menjen vele, én meg ma sem tudom, honnan jött bátorsággal elé álltam, és nyújtottam felé szótlanul az apámtól kapott Patek Philippe órámat. Az óra ment, a húgom maradt: ez életem legjobb üzlete.

Bródy Sándor húgával, Zsófival és édesapjukkal. Fotó: Bródy Lilly

Ahogy öregszem, egyre inkább a gyerekkorom történetei jutnak eszembe. Alighanem azért, mert azok az igazán fontosak. Olyan sztorik – ha már betegségről, gyógyításról beszéltünk –, mint hogy anyai nagyapám, Pollatsek Elemér fül-orr-gégész Lóránt úti villájának teraszán tanúja voltam, ahogy egy vasárnapi ebéden egy barátja torkán akadt a csirkemellcsont, mire nagyapa a keze ügyében lévő bicskával gégemetszést alkalmazva mentette meg a fuldokolva haláltusáját vívó vendége életét. Az eset híre bejárta a világsajtót, még Amerikába is eljutott. Jó figura volt a papa, dolgozott kórházban, a magánrendelésén a szegényektől nem fogadott el egyetlen fillért sem. Mondjuk a felesége édesapja, az én dédapám, Molnár Béla se semmi. Övé volt Pest első gyógyszertára, a Kígyó patika a Kossuth Lajos utcában, ma is létezik, tán még a régi vitrinek is állnak benne. Molnár Béla elvarázsolt ember volt, semmi duma, csupa szakma. Gyerekként egyszer vásároltam nála, kértem Algopyrint, végigmért, odaadta, jó napot, jó napot, kijöttem, ma sem tudom, megismert-e, sose mertem megkérdezni tőle. Elfogadható szakember hírében állt, biztos erre a mostani koronára is kikeverne valamit.

Élete során találkozott ön pár „elfogadható szakemberrel”. Tizenöt évesen, 1948-ban keveredett Amerikába, a Princetonra járt, zsebpénzt azzal keresett, hogy reggelente autóval hordta a tejet az egyetemváros lakóinak, köztük Albert Einsteinnek.

Na, ő még Molnár dédapánál is elvarázsoltabb szerzet. Egyszer láttam, ahogy kilép a házából, elindul az egyik irányba, megáll diskurálni az utcán játszadozó gyerekekkel, pár perc múltán elköszön tőlük, ácsorog gondterhelten, majd visszamegy a kertkapujához, becsönget, megkérdi a feleségét, hová is indult ő, az asszony pedig, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, útba igazítja az urát.

Ön nemcsak tejet vitt Einsteinnek, ebédelt is vele.

Csak párszor. A Princetonon tanított apám barátja, a Neumann Jancsi, és amikor megtudta, hogy odakerültem, rendszeresen hívott hétvégi étkezésekre, melyeken állandó vendég volt mások mellett Szilárd Leó, Robert Oppenheimer és Einstein. Állandóan politizáltak, untam, jobban érdekelt a menü. Kölök voltam és éhes.

Az egyetem után a Young and Rubicamhez ment dolgozni New Yorkba. Kifutófiúként kezdett, szépen lépegetett fölfelé, idővel a vállalat nemzetközi elnöke lett, és a világ legnagyobb reklámügynökségévé tette a céget.

Alig fél évszázad telt el mindeközben. Sok munka, sok marháskodás. Lehet, ez a hosszú élet titka.

Mondjon három marháskodást.

Régről, nagyon régről vagy iszonyatosan régről?

Is.

Itthonról vagy otthonról?

Is.

Akkor először egy iszonyatosan régi marháskodás Amerikából. Kifutófiúként először az ügyfeleknek kézbesítettem csomagokat, aztán, miután megfeleltem, házon belül csinálhattam ugyanezt. Az egyik osztályt bizonyos Joe Wilkerson vezette, vittem föl a levelét, de üres iroda fogadott. Hevert az asztalán egy Biblia, gondoltam, csak hivalkodik vele. Leírtam egy cetlire a telefonszámomat meg azt, hogy „ha eddig eljutsz az olvasásban, hívj”, és becsúsztattam a Biblia lapjai közé. Tuti voltam, hogy sose találja meg. Ehhez képest egy hét múlva rám telefonált, hogy fáradjak be hozzá. Na, gondoltam, végem. Ehhez képest fölvett maga mellé.

Bródy Sándor (és az Aston Martin DB2/4)

Mi lenne a nagyon régi sztori?

Pár évvel később már javában reklámokat készítettem. Egy kalapmániás kollégánkat úgy tréfáltuk meg egy hozzám hasonlóan pimasz barátommal közösen, hogy az illető aktuális tökfödőjéből vettünk egy fél számmal nagyobbat és egy fél számmal kisebbet, mint a mérete. Első nap kicseréltük az egyikre a fogason hagyott kalapot. A srác hazaindulva nem értette, miért szűk a kalap, másnap a nagyobbat kapta, elámult, milyen bő, még egy napra rá visszakapta az eredetit, és ez ment hetekig. Akkor függesztettük fel az akciót, amikor kétségbeesésében bejelentkezett orvoshoz. Jót röhögött. És megtartotta a mi két kalapunkat is.

És a hazai történet?

Az is kalapos, az is csibészség, az se ma esett meg, de nem én voltam benne a ludas. A hatvanas évek végén egy budapesti, Mészáros utcai vendéglőben szilvesztereztem néhány barátommal. A többi asztalnál kommunista főpalik és magas rangú orosz katonák vacsoráltak. Az éjféli tombola fődíja egy élő malac volt, amit a társaságunkban lévő egyik hölgy nyert meg. Amikor fölkiáltottam, hogy micsoda véletlen, a főpincér, akit ismertem, a fülembe súgta: „Bródy úr, nincsenek véletlenek.” Kiderült, hogy két egyforma kalappal dolgozott, az egyikbe a mi asztalunk számait tette, ebből húzott, a másikba az összes többit. Vagyis nem sokat kockáztatott. Jól jönne most is egy másik „kalap” a világnak, egy olyan, amiben nincs se vírus, se válság, átköltözhetnénk bele mind a hétmilliárdan.

Az ön szakmáját, a reklámipart különösen sújtja a vírusválság.

Érdekes, fontos szakma, de válságos időkben akadnak fontosabbak: az orvos, a tanár, a pék, a sofőr, nem sorolom. A reklámot amúgy sem kell félteni, a jég hátán is megél. Pláne ez a mostani, ami nagyon nem olyan, mint az én időmben.

Milyen volt a régi reklámipar?

Léteztek profi reklámcégek tele zseniális kreatívokkal, szervezőkkel, és léteztek a termékeket előállító vállalatok, melyek szerették volna ismertté tenni a brandjüket, vagyis a márkájukat szerették volna eladni. Az utóbbiak bekopogtattak az előbbiekhez, és sorra születtek a szellemes, hatékony, olykor művészi színvonalú hirdetések, melyek megjelentek televíziókban, rádiókban és a nyomtatott világban a napilapoktól a reklámlevelekig. A mostani reklámcégek lényegében csupán terítenek, zömmel a digitális térben, a kreatív átkerült a hirdetőcégekhez. Ezzel az egész dolog lelke veszett el. Nincsenek ötletek, nem arról szól a reklám, hogy keltsük fel az emberek figyelmét, hanem arról, hogy borítsuk be őket az üzenetünkkel. Játékosság helyett erő, minőség helyett mennyiség. Szimpla matematika és logisztika. A targetálás az isten: az internet adottságait kihasználva hajszálpontos célzás, csak a potenciális vevő kapja a hirdetést. Számomra túl direkt ez a világ.

Válságban, amikor milliók szegényednek el, csökken a reklám szerepe?

Ellenkezőleg. Attól, hogy a kevésbé szükséges, netán fölösleges termékek helyett egyre inkább a szükségeseket keresik a vevők, nő a hirdetés szerepe. Válságban az emberek egyszerűsítik az életüket, ezért eztán nyilván nem gránátalmát kell mutatni a hipermarket hirdetésében, hanem almát. A válság a márkaépítésre is lehetőség. Minden háztartásban kennek valamit a kenyérre, és annál több nem kell, mint amikor a feleség nem azt írja föl a bevásárlólistára a férjnek, hogy „margarin”, hanem azt, hogy „Rama”. És annál sem kell több, hogy a férj fejben nem azt teszi hozzá ahhoz a bevásárlólistához, hogy „sör” és „gyomorkeserű”, hanem azt, hogy „Dreher” és „Unicum”. Ha egyetlen tanácsom lehet a mostani kollégáknak: tessék márkát építeni, erősíteni.

Ön nem csupán termékként, hanem hús-vér emberként is ismeri a Drehereket meg az „Unicumokat”.

Nyaraltam sokszor a sörgyáros Dreherek martonvásári kastélyában, hiszen Dreher Jenő volt a Magyar Lovasegylet elnöke abban az időben, amikor apám töltötte be az alelnöki posztot. Jenő bácsi igazi úr volt, egy alkalommal kivitt bennünket az unokájával, Hardy-Dreher Bélával az ügetőre. Nyitották előtte a sorompót, tisztelgett a portás, az elnök úr pedig leparkolt a pénztárnál, és jegyet vásárolt a két gyereknek. Semmi potyázás. Ma el tud ilyet képzelni? Bélával felnőtt korunkban is ápoltuk a barátságot. Brüsszelben élt, egy időben én is, sokat lóversenyeztünk együtt, voltak saját lovaink. Én vissza-visszajártam Magyarországra, ő nem akart, mígnem elintéztem, hogy a Kincsem Park rendezzen versenyt az öreg tiszteletére. És az első Dreher Jenő Emlékversenyen ott ült mellettem Béla, csoda.

Az „Unicum” is a barátja volt.

Zwack Péterhez is gyerekkorunktól barátság fűzött egészen Péter halálig. Ifjan ugyanannak a lánynak csaptuk a szelet, de nem volt esélyem, ugyanis Péter hat évvel korábban született, mint én. Jóval később, 1990-ben ő is kikerült Amerikába, Magyarország washingtoni nagyköveteként, és ismét sűrűn láttuk egymást, ott ülhettem azon a vacsorán is, amit Antall József miniszterelnöknek adott. A Zwack név tökéletes példa a brandre: ha azt mondom, hogy Zwack, azt feleled, hogy Unicum.

Zwack Péterrel 2010-ben. Fotó: Rózsa Erika

Miből születik a brand?

Először is legyen jó a termék. Aztán jöhet a korrekt, szellemes reklám. A legjobb persze az, ha akad hiteles híresség, aki büszkén vállalja, hogy használja az adott terméket. Amerikai egyetemistaként, szintén apám jóvoltából gyakran vendégeskedtem László Ernőnél New Yorkban. Ernő bácsi jeles kozmetikumgyártónak számított, olyan vevőkkel, mint Greta Garbo, Audrey Hepburn, Jacqueline Kennedy és Truman Capote. Sőt. Greta Garbo családi barát is volt, olyannyira, hogy hozzám hasonlóan előszeretettel lebzselt Lászlóéknál. Rendre a kanapéra telepedett, behúzta maga alá a lábát, és unottan elnézett fölöttünk. Ami engem különösebben nem izgatott, csak első alkalommal volt érdekes, hogy itt egy világhírű színésznő, de aztán már egy „idős hölgyet” láttam az akkoriban a negyvenes évei közepén járó asszonyban, ahogy egy, az édesanyámnak írt, évtizedekkel később előkeveredett levelemből szembesültem ostobaságommal. Greta Garbo látogatásaihoz természetesen elégtelen indok lett volna a mindenféle csodakrém és varázsparfüm, fontosabb összetevő, hogy Garbo ugyanazt a nőt szerette, mint László Ernő: Ernő bácsi feleségét, Gombaszögi Irént. Ma is minden tiszteletem az öregé, aki rezzenéstelen arccal vette tudomásul, hogy a két nő időnként kézen fogva elvonul társalogni.

Van még brandes sztorija?

Gyilkos sztorim van! Amerikában 1982-ben kitört a Tylenol-pánik. A Tylenol az USA vezető fájdalomcsillapítója volt, a piac közel felét birtokolta. Történt, hogy valaki e gyógyszer több száz dobozában cianidra cserélte néhány kapszula tartalmát, majd a tégelyeket visszacsempészte drogériák, áruházak polcaira. Heten haltak meg, köztük egy kisgyerek, mire világossá vált a gaztett. A Tylenol a Johnson and Johnson terméke volt, és a botrány azzal fenyegetett, hogy maga alá temeti a hatalmas vállalatot. Korábbról ügyfelem volt James Burke, a Johnson and Johnson elnöke. Véletlen vagy inkább – a kedvenc kifejezésemmel élve – serendipity, hogy a botrány elején egymás mellé keveredtünk a New Yorkból Washingtonba tartó vonaton: én előadást tartani igyekeztem a George Washington Egyetemre, őt kongresszusi meghallgatásra rendelték Tylenol-ügyben, valamint a legnézettebb televíziós programban is fellépett. Kérdezte tőlem, hogyan nyugtathatná meg az embereket. Drasztikusat javasoltam: az összes Tylenolt, mind a tízmillió dobozt hívják vissza az üzletekből, a vásárlóktól is vegyék vissza a bontott dobozokat, majd az utolsó kapszuláig semmisítsék meg a készletet. Mélyen elgondolkodott, és este a tévében szó szerint ezt jelentette be. Alighanem ez volt a történelem legnagyobb gyógyszer-visszahívási akciója. James bátorságát dicséri, hogy megtartotta a Tylenol márkát, visszazárhatatlan csomagolásban ismét kijött vele, persze óriási reklámkampánnyal megtámogatva, s hamar vissza is nyerte a piaci részesedést. Hogy mi a tanulság? Az, hogy válsághelyzetben különösen észnél kell lenni. Ha normál üzemmódban elcseszel valamit, általában javíthatsz. Ha válságban hibázol, rád dőlhet a ház. Viszont: válságban a jó döntés hatása is sokszorosa lehet a békeidőben meghozott helyes döntésének.

Egy jó vezető hogyan viselkedik válságban?

Pont úgy, ahogy békeidőben. Csak még koncentráltabban. Mit csinál a maratonfutó, ha harmincnyolc kilométernél megelőzi valaki? Fut tovább. Kicsit gyorsabban, mint azelőtt. A jó vezető előrelátó, mindig számít a válságra, ugyanis mindig jön új válság. Válságban vigyázz a cégedre, a piacodra, s leginkább: vigyázz az embereidre, hogy a válság után még nagyobbá tegyék a vállalatot, amit vezetsz. A válság közösségépítési erő lehet. Sőt, a válság arra is lehetőség, hogy megszerezd a legjobb embereket, azokat, akiket a válságban másutt nem becsülnek kellőképpen. A jó vezető nem engedi el az embereit, pláne nem a legjobbakat. A jó vezető nem ködösít, nem akarja becsapni se a munkatársait, se az üzletfeleit. A jó vezető tisztességes. És ez nemcsak a cégek, hanem az országok vezetőire is igaz. A világszerte terjedő populizmus rossz válasz a válságokra, ráadásul olyan rémes alakok képviselik, mint Donald Trump, akinek a szellemi képessége belefér egy viszkispohárba. És mint Bolsonaro brazil elnök, vagy mint a brexites brit Boris Johnson. Egyikük sem a kedvencem.

Mind demokratikus választáson került hatalomra.

Mert az embereknek elegük lett a régi metódusból, abból, hogy a gazdagok évtizedek óta egyre gazdagabbak lettek a lent lévők kárára, kipróbálnak hát valami újat, pechünkre a régi rossznál sokkalta rosszabbat. A populista gondolkodás tetszik a tömegnek, ugyanis a nép szeret hős lenni. Mit mond Trump? „Amerika az amerikaiaké!” Mit mond erre az átlagamerikai? „Igen, az enyém Amerika, s nem a gazdagoké!” És behúzza az ikszet a bohóc neve mellé. Trump eleve egy kacsa: a televízióban felépítette magát a nincstelenek hőseként, miközben a családjában annyi a szegény, mint a Vanderbiltek között.

Az európai populizmus más, mint az amerikai?

Van egy meghatározó különbség Amerika és Európa között: a nyelv. Amerikában nincs nyelvi különbség, ha én Wisconsinban lakom, te Michiganben élsz, én Skandináviából kerültem a tengerentúlra, te pedig Itáliából, nem számít, mert mind amerikaiak vagyunk, egy a hitvallásunk: a mi közös hazánkban, ebben a gyönyörű, 330 milliós országban megcsinálhatod a szerencsédet. Ehhez képest Európában mi van? Ötszázmillió ember és rengeteg nyelv, amiből nem egységesülés nő ki, hanem rivalizálás, minél keletebbre megyünk, annál inkább. Ránéz a magyar a románra, a szlovákra, és azt mondja, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene, is! Amerikában ezt úgy mondják, hogy: éljen a szomszéd tehene, meg az én tehenem is, na, jó, az enyém kicsit jobban. Európában még az azonos nyelvet beszélők is konkurálnak, tessék beleolvasni az osztrák és a német sajtóba. Ha az európaiak bölcsek lennének, rég egyesült államokban élnének, természetesen úgy, hogy minden nemzet megtartja a saját értékeit. De sajnos lófasz lesz itt, nem Európai Egyesült Államok.

Lófasz?

Az. Mert, ha nincs egységesülés, összefogás, abból lemaradás következik a világ más vezető erejéhez, az USA-hoz, Kínához, Oroszországhoz, Indiához és a többihez képest. Idő kérdése, hogy az évszázadok óta Európában koncentrálódó hihetetlen intellektuális erő átköltözzék máshová, leginkább az Amerikai Egyesült Államokba. Amit, mármint az USA-t, remélem, nem teszi tönkre Trump populizmusa. Van egy alapbaj: a populizmus mindig a diktatúra felé tart. Aztán vagy elér odáig, vagy nem, szerencse, politikusi személyiség és történelmi konstelláció kérdése.Egyes Cipollákon időben keresztüllátnak az emberek, megunják, elzavarják. Más populista szemfényvesztő ügyesebb. Kedvenc brandem a demokrácia, rendíthetetlenül hiszek benne. Volt nekem egy kiváló kollégám a Young and Rubicamnél, Jan Solderstrom, remek sportember, olimpikon, édes srác, a norvégiai irodánkban dolgozott. Tán 1966-ban fölmentünk a holmenkolleni sánchoz, belenézni a síugró világbajnokságba. Gyönyörű építmény, körötte ötvenezer főt befogadó stadion, a sport temploma, rendeztek ott téli olimpiát is. Szóval fönt vagyunk a Holmenkollenen, amikor váratlanul bekúszik a köd, a sáncról nem látni a pályát, lefújják az aznapi versenyt. A nézők többsége gyalog érkezett, egyszerre indulnak le a hegyről. Mi beülünk Jan autójába, de nem haladunk, mert lecövekel előttünk egy másik kocsi. Megszólal Jan: „Te, Alexander, tudod ki ez itt? A norvég király.” Nézem, egy Volvó, elöl sofőr, hátul egy úr, testőrség sehol. Jan kiszáll megkérdezni, mire vár a király. Kisvártatva visszaül mellém azzal, hogy „a király azt mondta kedvesen, hogy először a nép, aztán mi”. Vártunk bő fél órát, mire elindult a király, mi utána. A könnyem csorgott, ahogy láttuk, hogy az összes, de az összes gyalogos mosolyogva integetett a királynak. Akkor a fejembe véstem: „Előbb a nép!” Ez nekem felettébb bejön. Az ilyen előreengedések miatt brand, méghozzá a legkiválóbbak közé való az is, hogy a „norvég király”.

A Bródy név is brand.

Utcanév brand. Nagyapám, akinek a nevét bitorlom, mentségemre szóljon, erről nem én tehetek, hanem a szüleim, szóval Bródy Sándor a századforduló körüli évtizedek fontos magyar írója, drámaszerzője, publicistája, nagy hatással volt a kortársaira, ma azt mondanák rá, hogy influenszer, csak őt a tudása és a teljesítménye tette naggyá. Ezzel együtt már csak az irodalom szakos bölcsészek emlékeznének rá, ha a kilencszázhúszas években induló Magyar Rádió annak idején nem a nagyapáról elnevezett utcában talál magának székhelyet. Onnantól fogva kismilliószor elhangzott az éterben, és bevésődött minden magyar agyába, hogy „címünk: Bródy Sándor utca öt-hét”. Vicces, hogy amikor idehaza bemutatkozom, látom a tiszteletet a tekintetekben, meg azt is, hogy a többségnek, jogosan, fogalma sincs, ki vagyok. Az a legmókásabb, amikor, látva koromat, azt mondják, szeretik az írásaimat, miközben nyilván a lassan száz éve halott nagyapa írásaira gondolnak, már ha.

Ön is írt tizensok könyvet, és szerkesztett sokkal többet.

Próbálkozom rendületlenül. Most, félig összeforrt combnyakkal belefogtam egy új kötetbe, egyelőre jegyzetelgetek hozzá, nem nagyobb a cél, mint megírni, mi kell az emberi boldogsághoz. Boldogságot jelentene számomra, ha kapnék hozzá időt a Jóistentől. Sajnos nagyapának és az én igazi példaképemnek, nagybátyámnak, Hunyady Sándornak az árnyéka sem vagyok, fáj ez nekem, de hát egyetlen életben minden nem jöhet össze. Lényegében csak élvezem az irodalmi brandet. Pláne, hogy most, elesettségemben egy olyan másik irodalmi márkára támaszkodhatom, mint Esterházy.

Kiemelt kép: Komka Péter /MTI

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.