Fél?
Vírusilag? Nem. Vírusilag nem félek. Pedig amúgy hipochondernek gondolom magam, az első gyanús jelre futok orvoshoz, néha alaptalanul, olykor alappal. De most valahogy úgy vagyok, ha elkapom, hát, elkapom, megadom magam a sorsnak. Hát mit csináljak?
A magyar falu első számú kortárs festő dokumentaristájaként lassan negyedszázada visszaköltözött szülőfalujába, Mezőszemerére. Azóta önkéntes karanténban él, vagy ha úgy tetszik, „hómofiszban” dolgozik. A vírussal változtak a hétköznapjai?
Azért a párommal, Rékával föl-följártunk Budapestre, tömbösítve a teendőket, összekötve a kiállításokat színházlátogatással és élelmiszer-beszerzéssel. Ezek most elmaradnak. Kibírható.
Mezőszemere hogy éli meg a vírusparát?
Itt amúgy sincs nagy élet az utcán, estére mindenki bezárkózik. De legalább piacunk van, jó piac, egész pontosan egy stand a faluház udvarán, ahol szerdánként kipakol az árus, a bejáratnál fertőtlenítő, bent legföljebb két vásárló tartózkodhat. Réka jár ki, meséli.
Ön nem mozdul ki?
Igazából nem. Lefoglal a kert, metszegetem a fákat, épp a pónyik almánál tartok, régi magyar fajta, az erdélyi almák királyának mondják, zöldessárga, nagy méretű, savas-édes, eláll, bírja a fagyot, Székelyföldről szereztünk be pár éve néhány csemetét, most értek meg a metszésre, komoly öröm ez nékem.
Amikor egy éve önnél jártunk, polgárőrködött is. Jár járőrözni?
A veszélyeztetett korom okán kiiktattak a szolgálatból. Jobban fáj, hogy a heti két filmklubunknak is annyi, hiszen közösségi összejövetelek nem tarthatók. Nemcsak a filmekért kár: a vetítések előtti, utáni beszélgetések feltöltötték a mi kis tíz-tizenkét fős közönségünket. A szokásos nyári művésztáborra viszont készülünk, reménykedem, hogy augusztusra véget ér a karantén.
Világéletében abból alkotott, amit maga körül látott. Egy olyan profán valami, mint a vírus, hogyan tud művészetté nemesedni? Mit lehet festeni azon az idióta, antennás gömbön?
Én semmit sem tudok kezdeni vele. Túl direkt. Amúgy sem úgy működöm, hogy megtörténik egy esemény, s én festő paparazzóként vászonra viszem.
Mit fest most?
Járvány előtti terveket valósítok meg. Kettőt. Az egyik szakrális: mezőszemerei elsőáldozókat festek meg.
A múltkor mesélte, hogy hívő, de nem vallásos.
Vannak a gyerekkoromban magamba szívott szokásaim, ám templomba nem járok. Hiszek. Valamiben. Ami a világot megteremtette.
A járványt istencsapásnak tekinti?
Nem is tudom. Olvasni mindenfélét. Hogy nem véletlen ez az egész.
Hiszi a konteót, hogy amerikai vagy kínai vagy orosz vagy bármilyen tudósok, politikusok állították elő és szabadították a világra a koronavírust?
Semmiben sem lehetünk biztosak, és az ellenkezőjében sem. Az biztosan nem jó, ha az ember istent akar játszani, főleg nem ilyen téren.
Hit és tudomány összefér?
Nagyon is! A minap morfondíroztam el, hogy egyre inkább tisztelem azokat a tudósokat, akik amellett, hogy szolgálják a hivatásukat, hisznek a Teremtőben.
Az elsőáldozók mellett mi a másik művészi terv?
Az utóbbi években egyre többen települnek Szemerére, jönnek Pestről és páran Finnországból is. Sok helyinek segítettem eladni a fölöslegessé vált ingatlanját, ingyen, szeretetből, híre ment, egyesek már ingatlankerítőnek tartanak, alaptalanul, és egyre érkeznek a kérések, én meg nem mondok nemet. Ha az egyiket istápoltam, a másikat miért ne támogassam? Hát hogy nézne az ki? Jól járok: élmény és inspiráció a fizetség. A munka része, hogy körbefotózom az ingatlant. A parasztházak már elfogytak, ezek Kádár-kori kockák, melyekben ma is minden ugyanúgy van, ahogy, teszem azt, 1972-ben vagy 1981-ben, amikor kihaltak a lakók. Az örökösök évente kiszellőztetnek, kétévente körbe porseprőznek, amúgy lakat az ajtón, a redőny leeresztve. És én vagyok szinte az utolsó is, hiszen részben a jómódú finnek, részben a falusi csok okán sorra új gazdára találnak az összkomfortos kockák, majd hál’ Istennek kibelezik, átépítik és belakják őket, és egész más kultúra jelenik meg ezekben az ismét-otthonokban. Itt az utolsó lehetőség belesni a „konzervdobozokba”.
Mit lát odabent?
Mindenütt ugyanazt: tisztaszobát, retró bútorban retró televíziót, pozdorját lamináltan, üvegpolcon üveghalacskákat, dohányzóasztalon nippet. Mélyen meghatott ez a világ, nekiálltam megfesteni.
Hogyan?
A képeimen leemelem a háztetőt, úgy mutatom a berendezést. Az égből lógatom be a retró csillárt, vagy épp jegenyét helyezek a nappaliba. A képzeletem dönti el, mit és mivel párosítok. Legutóbb békésen bambuló tehenet fektettem egy konyhába.
Régi motívuma a tehén.
Igen, már a nyolcvanas években kísérletet tettem a gányolás, az igénytelenség, a toldozás-foldozás magas művészetté emelésére. Ilyeneket igyekeztem szépnek láttatni az akkori munkáimon. A Beteg tehén című művem gyufaszálak ezreiből és bádoglemezből, valamint szürkés, okkeres olajfestésből áll, rajta egy falusi férfi kosárba ültetett kisborjút visz az orvoshoz, az ember disznófej álarcot visel, a borjú éppen hány. Nem mondható vidámnak a hangulata.
A disznófejű férfi is bevált Bukta-motívum.
Igaz. A Beteg tehénnel egy időben született az a tollrajzom, melyen széles jégen korcsolyás falusiak ölben tartott beteg disznókat cipelnek állatorvoshoz. Akkoriban ez foglalkoztatott.
„Metsző társadalomkritika.” Így szokás értékelni az ilyet.
Pedig hangyányi kritika sincs bennük. Az én műveimnek sosincs kritikája. Élethelyzetek vannak, melyekre reflektálok.
Akkor ne húzzam rá se a hetvenes-nyolcvanas évek szocializmusára, se a mostani életünkre, hogy „beteg világban beteg ország, abban pedig beteg a vidék”?
Rossz irány lenne.
Miről szólt a Beteg tehén? És miről szól ma? És miről szólt, szól a korcsolyás kép? Módosít az értelmezéseken az idő?
Mindig is a szürreális viszonyok valóságossá tételét reméltem az alkotásoktól. Édesapám félórákat beszélgetett a hízóival, becézgette őket. Aztán persze szép lassan elfogyasztotta a család a jószágokat. Ez az élet és a halál rendje, bár engem, mint gyermeket, megviselt.
Van ma tehén Mezőszemerén?
Egy sincs, pedig nem is oly rég száznál is több volt. Ha, mondjuk, ötvenhatban lezárták volna a falut, egy évig bírta volna élelemmel, olyannyira, hogy ez a kis község annak idején több teherautónyi élelmiszert küldött a budapesti forradalmároknak, a pecsenyekacsától a búzán át a kenyérig. A paraszti létforma az ötvenes években megszűnt, a föld nyűggé vált, a gazda mezőgazdasági munkássá satnyult, falusi panellakóvá, aki képtelen megélni a környezetéből. Ha bekövetkezne valami világégés, a város segítsége nélkül éhen halnánk.
Világégés?
Csak eszembe jutott. Kinek nem?
Lát esélyt világégésre?
Ebből a vírusból is lehet világégés. De ne legyen. Úgy egy hete történt, hogy nézek ki az ablakomon, elégedetten nyugtázom, hogy a lassan melegedő időben a méhecskék ellepik a virágzó fűzfát, aztán galambok érkeznek, amin az őket kergető két kutyám, Szeplős és Galuska remekül szórakozik. Bukolikus. Másnap viszont szomorúan konstatálom, hogy tele tollal a föld, az egyik galambot menyétféle kaphatta el, és az jutott eszembe, hogy azt meg majd elkapja egy sas, a sast meg lelövi és kitömi az ember. És eddig itt volt a sztori vége. Riasztó. Az viszont felemelő, hogy a veszély hírére összefogott a világ. Tán ennek köszönhetően nincs apokaliptikus hangulatom. Vagy, ha van is, nem tudatosult bennem. Járok a Tiszára, az ártérre, horgászom, gondolkodom, élményeket gyűjtök, melyeket beépítek a műveimbe. Az egyik eladó házas képem helyszíne az ártér, abba helyeztem az időkapszulás falusi szobát a szétszórt bútorokkal, és az ágyon ott hever a már emlegetett békésen bamba tehén. Ma reggel néztem, néztem a vásznat, és rádöbbentem, hogy egészen riadt a tehén tekintete, és csodálkoztam, hogy a csudába került ez oda. Szóval reagálok én a profán jelenre, a vírusra, de csak ilyen szinten, mandinerből, olykor magam számára is észrevétlenül.
Tudja, melyik a kedvenc mondatom a tavalyi interjúnkból?
Na.
„Lehet, nem is létezik olyan, hogy jövő, legföljebb a művészetben. Az életben számomra csak a most van. Azt kéne megtanulni, hogy csak a mostra figyeljünk.”
Pontosítok. Igazából nem is a mostra kell figyelni, hanem a mostot kell megélni. Ez a most sokaknak, tán mindannyiunknak olyan, mint valami sűrítmény, és valószínűleg csak később fog leesni, mit jelent a lelkünknek a minap kezdődött karantén. A kényszerű összezártságban olyan bensőséges érzések keríthetnek hatalmukba bennünket, melyeket réges-rég érezhettünk, s melyekre tán már nem is emlékszünk. Már ha valódi a kapcsolat azzal, akivel most közös vesztegzár mögé szorultunk. Lesz sok csönd, sok befelé fordulás, sokan megélik majd, milyen jó is együtt lenni némaságban. Korszakos folyamatoknak vagyunk tanúi, részesei, elszenvedői s tán haszonélvezői is. Más lesz minden, mint eddig volt. Azt hiszem.
