Tavalyelőtt diplomáztál a Berklee Zeneművészeti Főiskolán. Egyértelmű volt, hogy maradsz Amerikában, vagy tervben volt a hazaköltözés?
A diplomaszerzés után még nem akartam hazaköltözni. Egyedül azon gondolkodtam, hogy New Yorkba vagy Los Angelesbe költözzek. A legtöbb barátom Los Angelesben képzelte el a jövőjét, emiatt én is majdnem ott kötöttem ki. Az utolsó pillanatban kaptam egy gyakornoki lehetőséget egy reklámzenei produkciós cégnél. Így költöztem Bostonból New Yorkba, ahonnan egyrészt könnyebb Magyarországra utazni, másrészt kulturális szempontból sokkal jobban vonzott az a város. A gyakornokság később átalakult, már szabadúszóként kaptam megbízásokat mint sound designer. Jelenleg az új albumomon dolgozom, amihez egy pályázattal nyertem anyagi támogatást. Ez arra ad lehetőséget, hogy teljes művészi szabadsággal, független előadóként készíthetek egy lemezt, és hozzá egy videóklipet olyan szakmabeli tehetségekkel, akikkel ezelőtt nem lett volna lehetőségem együtt dolgozni.
Ráadásul március elején derült ki, úgyhogy egy születésnapi ajándék volt az univerzumtól.
Reklámzenét írni mégsem ugyanaz, mint saját dalokat. Elégnek érzed?
Ennek is megvan a maga szépsége, viszont nem tudnék hosszabb távon csak ezzel foglalkozni, nem okozna örömet. Még a pandémia előtt kaptam egy felkérést, hogy legyek egy szüfrazsett mozgalomról szóló Broadway-musical sound designere. Ez lett volna az első olyan Broadway-darab, amiben kizárólag női stáb dolgozott volna. A koronavírus miatt egyelőre képlékeny, hogy mikor nyitnak a színházak, úgyhogy ez a projekt most szünetel. Helyette egy olyan szervezettel dolgozom együtt, ami a mentális betegségekre keres alternatív megoldásokat, amik pótolhatják a gyógyszeres kezelést. Jelenleg a hangokkal és különböző frekvenciákkal kísérleteznek a kutatók, én ebben segítek nekik.
Mellette pedig hátrányos helyzetű gyerekeknek tanítasz zenét egy általános iskolában.
Ahogy egyre többet látok a világból, és érek, annál több társadalmi igazságtalanság érint meg, és szeretek olyan munkákban részt venni, amivel többet adhatok azoknak, akik rászorulnak. Tisztában vagyok vele, nem mindenki olyan szerencsés, hogy a szenvedélyével keressen pénzt. Nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni, a tanítás sokat adott lelkileg. A program lényege, hogy olyan iskolákba helyeznek ki tanárokat, ahol a diákoknak nincs lehetőségük művészeti tárgyat felvenni. Megható volt látni, hogy a zene milyen örömet tud okozni nekik.
Ezelőtt csak magánórákat tartottam, itt viszont legalább harmincan voltak az osztályban. Nagy kihívás volt, hogy mindenkire ugyanakkora figyelmet fordítsak. Sokan rengeteg problémával küzdenek, vannak halmozottan hátrányos helyzetűek is – gondolok az agresszióra, hajléktalanságra vagy koncentrációs zavarokra. A legtöbb diákunknak nem volt számítógépe otthon, viszont a pandémia miatt kaptak kölcsön laptopot az online oktatáshoz. Így lehetőség volt arra, hogy megtanítsam őket számítógépen zenét kreálni, aminek nagyon örültek. Ezt az élményt emlékeztetőként fogtam fel, hogy felnőttként nem tudhatod, hogy a másik milyen gyerekkort élt át, sok sérelmet hozhat onnan, ami aztán egy életre meghatározza a személyiségét.
New Yorkban tavaly minden bezárt, az iskolák is. Mi lett a gyerekekkel?
A bezárás azért jelentett problémát, mert sokaknak az iskolai reggeli és ebéd biztosította a napi étkezést. Kérdéses volt, hogy mi lesz ezekkel a gyerekekkel – végül azt találták ki, hogy csökkentett létszámban, de a rászorulóknak továbbra is üzemeltetik az épületet. Én most a tanároknak segítek összerakni a tananyagot.
Vietnámi őseid vannak, Magyarországon nőttél fel, most pedig Amerikában élsz. Adta magát, hogy részt vegyél a Black Lives Matter-tüntetéseken?
Szerencsére az összes tüntetés, amin részt vettem, békésen zajlott. Próbálok a lehetőségeim szerint olyan mozgalmak mellé állni, amikről hiszem, hogy előre viszik a társadalmunkat. Bár a rasszizmus napi szinten jelen van a világban, a George Floydhoz hasonló történtek mindig újra szembesítenek azzal, mekkora is a probléma. A zenémmel igyekszem inspirálni a hallgatóimat arra, hogy szeressék magukat és fogadják el a „másságot”. Én is csak felnőttként jöttem rá, milyen identitászavaraim voltak.
Ezek szerint te is nehezen tetted helyre, hogy ki is vagy valójában.
Kiskoromban nem akartam egészben látni a vietnámi identitásom, mert lényegében ez különböztetett meg a többi diáktól. Gyerekként szerintem ez egy természetes folyamat, nem is lehetne elvárni, hogy valaki ennyi idősen megértse ezeket a komplex érzéseket. Ma már ünneplem a sokszínűségemet, a magyar és a vietnámi részemmel együtt. Sok minden itt, New Yorkban került a helyére bennem, hiszen ez egy kulturális olvasztótégely. Komfortosan érzem magam a bőrömben, szeretem azt, aki vagyok, és nem cserélnék senkivel sem.
Közel harmincezren követnek az Instagramon, ami felelősség és lehetőség. Élsz ezzel?
Igen, felelősség, pláne akkor, ha valaki jó nyelvezettel és értelmesen tudja használni. Ez egy nehéz téma, mivel én még mindig emésztem magamban a közösségi média fogalmát. Kérdéses, hogy milyen irányba fog haladni. Most azt látom, hogy sokaknak a mi generációnkból egy énközpontú, nárcisztikus oldalát hozta elő, a fiatalabb generáció pedig elfogadóbb, de egyben depresszívebb is. Nem szeretek ujjal mutogatni, saját magamat is beleértem. Az elképesztő gyorsaságú és mennyiségű információáramlásnak pedig nagy hátránya, hogy az emberek nem veszik a fáradságot és az időt, hogy minimálisan utána járjanak, és megértsenek egy adott témát.
A közösségi média miatt a különböző világnézetű csoportok sokkal agresszívebbek és támadóbbak, mint korábban. Mindenki úgy érzi, hogy muszáj megosztania a véleményét, csak azért, hogy igaza legyen, miközben elfelejti, hogy a fő cél az lenne, közös megoldásra jussunk. Igyekszem olyan információkat megosztani a követőimmel, amit fontosnak találok, viszont ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy úgy gondolom, nálam van az abszolút igazság. Azt viszont nem tolerálom, amikor emberi jogok politikai kérdéssé válnak. Nem is szívesen politizálnék nyilvánosan, hiszen nem ez a szakmám. Ha felszólalok egy témában, próbálok figyelni, hogy ne az jöjjön le az embereknek, hogy én mindent jobban tudok. Azért, mert valaki influenszer, nem azt jelenti, hogy többet tud, mint mások.
Követed a hazai közéletet, nemrég posztoltál a Színház- és Filmművészeti Egyetem történéseivel kapcsolatban is.
Igen, elszomorít minden olyan tett és intézkedés, ami veszélyezteti a szabadságot, a szabad gondolkodást. A koronavírus miatt nem tudtam hazautazni, de gondolatban ott voltam a tüntetőkkel. Szeretem a zenében megélni az aktivizmusomat, ott tudom kifejezni igazán a gondolataimat és az érzéseimet. A közösségi média is jó eszköz, viszont én jobb vagyok akkor, ha a művészetemen keresztül tudom átadni a mondanivalóm.
Azt mondod, „haza”. Ha nincs a Berklee, Magyarországon élnél? Azért átéltél négyévnyi Trump-elnökséget.
Nem tudom megmondani, hogy mi lett volna, ha. Művészi vízummal nem szavazhatok, de úgy gondolom, fontos volt, hogy Joe Biden győzzön. Annak ellenére is, hogy én nem támogatom a Demokrata Pártot sem. Az elmúlt években Trump elnöksége miatt sok fasiszta ideológia nyert teret Amerikában és Európában egyaránt. Remélhetőleg ezek a radikális csoportok visszaszorulnak.
Magyarországon popelőadóként ugyanúgy megkaptad a szakma és a közönség elismerését. Most melyiket tartod fontosabbnak? Befutni szeretnél, vagy elég, ha szakmailag értékelik a munkád?
Valahol mindkettő fontos, de nem hiszek abban, hogy a siker számokban jelenik meg. Nyilván ha senki sem hallgatja a zenéd, az egy másik kérdés. A toplisták, a rádiós elérés vagy a követők száma nem feltétlen jelenti egy alkotó művészi sikerét. Szerintem mindenki saját maga fogalmazza meg, hogy számára mit takar a siker. Szakmailag fontos, hogy teljes szabadsággal csinálhassam a zenémet. Ma már biztos, hogy nem hoznék olyan áldozatokat, ami a függetlenségemet befolyásolhatja, csak azért, hogy többször játsszák a dalaim, vagy nagyobb közönséghez eljussak. Nem szeretném például, hogy megmondják, milyen dalokat dolgozzak fel, milyen stílusban vagy témában írjak zenét.
Ezek szerint egy jó Billboard-helyezés vagy Grammy-szobor sem feltétlenül a siker kulcsa?
A zeneipar azt akarja elhitetni a művészekkel, hogy a számok a legfontosabbak. Szerintem egyre többen látják, hogy ezek csak felszínes értékek, és egyáltalán nem mérvadók. Pláne, hogy ma már létezik az internetes streamingelés, aminek segítségével eljuttathatod a zenédet a világ bármelyik pontjára. Sokkal kevesebb esélye van annak bekerülni a „főbb” kategóriákba, aki nem nyugati országokból merít nagyrészt inspirációt a zenéjéhez. A kérdés, hogy szükségünk van-e arra, hogy olyan nemzetközi díjátadók legyenek az etalonok, ahol Afrika vagy Ázsia kultúrája nincs úgy jelen, mint mondjuk a nyugat? Ráadásul a trendek azt mutatják, egyre többen vegyítik különböző kultúrák elemeit a zenéikben, amire főleg a fiatalabb generáció nyitott. Már nincsenek éles határok, nem lehet valamire azt mondani, hogy nem elég jó, csak azért, mert az nem felel meg ezen zenei intézmények elvárásainak. Fontos, hogy a független előadók lássák ezt, ahogy azt is, hogy már nincsen szükségünk nagy kiadókra, hogy zenélhessünk. Egyre többen veszik fel a lemezüket a hálószobájukban, mint például Billie Eilish a bátyjával. Én is a hálószobámban dolgozom, kialakítottam egy kis stúdiót.
Európai viszonylatban az Eurovíziós Dalfesztivál az egyik legnagyobb esemény. 2014-ben te is szerettél volna kijutni, indultál is A Dalban.
Az Eurovíziós Dalfesztivál nem mérvadó. Persze az szuper, ha valaki ezen keresztül szerez nagyobb elérést, viszont azt gondolom, hogy rengeteg zenész van, aki jobb, mint az Eurovízió színvonala. Szerintem nem az határozza meg egy magyar előadó nemzetközi sikerét, hogy miként teljesít ezen a versenyen. A zeneipar nem abba az irányba megy, hogy ez legyen az egyetlen, kikerülhetetlen út.
