Better Call Saul, 5. évad
A Better Call Saulnak már eddig is volt egy lelkes tábora, de most az ötödik évad lett az, amely már egyértelműen a Breaking Bad magasságába emelte, sőt, a keményvonalas rajongók szerint ez az előzménysorozat már jobb is, mint a nagy testvére. Vince Gilligan és Peter Gould sorozata tényleg megérdemel minden dicséretet, pedig a Jimmy McGillből Saul Goodmanné lett simlis ügyvéd 2015 óta látható személyes története sokáig az árnyékban maradt. A sorozat nagyon alaposan építette fel a Breaking Bad szórakoztató mellékszereplője sztoriját, Bob Odenkirk mellé pedig beemelt néhány közkedvelt régi ismerőst még a sorozatból (mindenekelőtt a Mike-ot alakító Jonathan Bankset és a Gust játszó Giancarlo Espositót), melléjük viszont jött egy rakás új karakter, akik közül Jimmy bátyját, Chuckot (Michael McKean) a harmadik évadban elveszítettük ugyan, ám Kim Wexler (Rhea Seahorn) személyében nyertünk egy mindenkivel felérő szereplőt, aki még a Breaking Bad jobbára ellenszenves női szereplőit (mindenekelőtt Skylert) is feledtetni tudta.
És akkor még nem is beszéltünk a legújabb felfedezésről, Lalo Salamancáról, aki az előző évadban már ígéretesen debütált, most pedig mindenkinél tökéletesebb antagonista lett belőle. Ez persze köszönhető az őt mesterien alakító Tony Daltonnak is, aki Seahornnal együtt színészként is nagy felfedezettje a sorozatnak, mindkettőjüket látni fogjuk még sok komoly produkcióban, erre mérget vehetünk. Lalo az ötödik évadban megmutatta, hogyan lehet valaki még ijesztőbb Gustavónál is, és az a bizonyos, sokat dicsért jelenet pedig az utolsó előtti rész végén, amikor az otthonában látogatja meg Sault, annál tényleg nem nagyon születhetett erősebb (feszültebb, drámaibb stb.) tíz perc az idei év televíziós termésében.
Pedig a Metacritic összesítő oldal csak az első pár rész alapján született kritikákat vette alapul, de még azok alapján is ez az év legjobban fogadott sorozata.
És csak most tudok rátérni Bob Odenkirkre, akit némiképp elhomályosított most a többi részlet és szereplő, pedig újra igazolta, kevés jobb és sokoldalúbb filmszínészt látni manapság, szinte minden epizódban más és más arcát mutatva ábrázolta Jimmy további araszolását a csínytevésektől a valódi, nehézsúlyú bűnözés felé.
Az aprólékosan kidolgozott, és a belső fejlődésüket tökéletesen tükröző karakterek, no meg a Breaking Badbe harmonikusan belesimuló sztori alapján joggal feltételezhettük, Gilligan és Gould már évek óta tudnak mindent, ehhez képest előbbi egy interjúban azt mondta, amikor elkezdték öt éve a sorozatot, még Lalo Salamanca létezéséről is alig volt csak fogalmuk (Saul említette egyszer a Breaking Badben), hát még hogy ilyen fontos szereplőt csináljanak belőle. Tényleg egyszerre várhatjuk a következő, utolsó évadot, és egyben sajnálhatjuk is, hogy nem lesz tovább.Better Call Saul, 5. évad, 10 rész, AMC/Netflix. 24.hu: 10/10
A Kalifátus
Ha azt nézzük, mikor volt aktuális és forró téma az Iszlám Állam, illetve az Európából Szíriába érkező fiatalok történetei, akkor A Kalifátus késett néhány évet, hiszen ez a Netflixen is látható svéd sorozat ezt a témát járja körbe. Azonban hiába bukott el a terrorszervezet, teljesen megsemmisíteni a mai napig nem sikerült, az általa képviselt ideológia pedig még mindig értő fülekre találhat a világ számos pontján. Így hát nagyon is szükséges egy erről szóló sorozat.
A svéd-bosnyák Goran Kapetanovic munkájának legnagyobb erénye az, hogy nagyon alapos: egészen hideglelősre sikerült az Iszlám Állam megszállta Rakka és az ott élők ábrázolása, mint ahogy a terrorszervezetnek toborzó európai ügynökök vagy az áldozataik, a nyugati (itt svéd) külvárosok radikalizálódó muszlim népessége és motivációik is elég hitelesen lettek bemutatva. A sorozat három nőt követ: Fatima (Aliette Opheim) a svéd titkosszolgálat kicsit hebrencs és önfejű ügynöke; Pervin (Gizem Erdogan), a Stockholmból Rakkába csábított, de a dzsihadizmusból kiábránduló, és menekülni akaró dzsihád-feleség; valamint Sulle, a svédországi muszlim középiskolás, aki a svéd társadalomba beilleszkedni akaró szüleivel szemben egy sármos segédtanár, Ibbe hatására a radikális iszlamizmus felé fordul a húgával és a legjobb barátnőjével.
Ibbéről (Lancelot Ncube) gyorsan kiderül, hogy ő nem más, mint az ISIS ügynöke, aki már sikerrel hálózott be több svéd fiatalt is, hogy terrorcselekményekre képezze ki őket. Indulhat a versenyfutás, hiszen Pervin a döbbenetesen ostoba, terrorista férje révén tudomással bír a tervezett terrorakciókról, cserébe azt akarja, menekítsék ki a pár hónapos gyerekével együtt a rakkai pokolból, Fatima legnagyobb ellenségei az ügy felderítésében viszont a saját kollégái. Innentől aztán jönnek az izgalmak, a harmadik epizódra már rendesen benne is vagyunk az események sűrűjében, és mivel tényleg profin megcsinált, izgalmas sorozat A Kalifátus, pont megfelelően adagolja a feszültséget.
Itt ráadásul már nem mindig figyelnek arra sem az alkotók, hogy a szereplők motivációit érthetővé tegyék – ez azért is kár, mert a színészgárdán semmi nem múlik. A befejezés viszont egyértelműen azt sejteti, A Kalifátus története nem zárult le, és mivel a sorozat nagy siker volt Svédországban és külföldön is, alappal lehet reménykedni a folytatásban. Hátha addig a forgatókönyvírásba is belejönnek.
A Kalifátus (Kalifat), 8 rész, Netflix. 24.hu: 7,5/10
A tengeralattjáró, 2. évad
Másfél éve indult útjára a Wolfgang Petersen Oscar-díjas filmjét új cselekményszálakkal továbbgondoló, de az eredeti címét megtartó második világháborús sorozat. A Sky nagy költségvetésű produkciója a film tengeralattjárós témáját megtartotta ugyan, de kibővítette egy szárazföldi, franciaországi ellenállásos szállal, és nyomokban ugyan a film alapjául is szolgáló regény szerzője, Lothar-Günther Buchheim könyvein alapult, de érződött a forgatókönyvön, hogy a nagyja már a 21. században készült. Az első évad után arra jutottunk, hogy „a Das Boot elég jól megcsinált, és helyenként kifejezetten erős sorozat, bár messze nem hibátlan”, később komoly nemzetközi sikert aratott, száznál is több országban sugározták, és a Babilon Berlin után a második legnagyobb német sorozatsikerként beszéltek róla.
A második évad új vezető írót kapott az ír Colin Teevan személyében (a Rebellion és a Resistance című sorozatokban dolgozott), és az eddigi kettő (a tengeri és a La Rochelle-i) színtér mellé beemeltek egy harmadikat is, az előző évad végén már megelőlegezett New York-it. Mivel pedig már korábban is látszott, hogy a sorozat erénye egyértelműen a látványos és nagyon profin fényképezett tengeralattjárós jelenetekben keresendő, ez nem túl jó hír a nézőknek.
Főleg, hogy a New York-i szál végképp feleslegesnek tűnik, és ez abban látszik a legjobban, hogy Vincent Kartheiser, aki a Mad Men Pete Campbelljeként már megmutatta, egy rendesen kidolgozott karaktert kiválóan meg tud tölteni élettel, itt nem túl meggyőzően téblábol csak, miközben a városban ragadt német tengerésztiszt és a fekete jazzénekesnő szerelme a közhelyességén túl még unalmas is, és még Thomas Kretschmann jelenléte sem teszi indokolttá a cselekményszál létezését. La Rochelle-ben legalább a frankofón Gestapo-tisztet játszó Tom Wlaschicha továbbra is elsőrangú, viszont most már menekülő zsidó család is került az egyenletbe, de mire úgy istenigazából elkezdhetne érdekelni a sorsuk, máris a következő helyszínre kapcsolunk.
Persze jól kitalált és realisztikus cselekményszálak esetén nem lenne sok a három sem, itt sajnos nem sikerült megtölteni tartalommal őket, főleg, hogy ezúttal már a tengeralattjárós szál is hozzálaposodott a többihez, még ha az évad közepe táján legalább ez felpörög: hiába jött Clemens Schick személyében remek színész a dezertőr von Reinhartz kapitány szerepében, ugyanazokat a köröket futjuk, mint korábban (bizalmatlan és folyton egymást és feletteseiket fúró tengerészek, mondvacsinált konfliktusok stb.), és ezt csak színezik az olyan hülyeségek, minthogy von Reinhartz gondosan megírja a feleségének, miként akar átállni a szövetségesekhez, nehogy véletlenül elkerülje a Gestapo figyelmét.
Baja senkinek nem lesz tőle, de a második évad nem a sorozat erényeire épít, és a jelek szerint az alkotók is megelégednek a tisztes középszerrel.A tengeralattjáró (Das Boot), 2. évad, 8 rész, Epic Drama. 24.hu: 6/10
After Life, 2. évad
A tavaly debütált After Life-ról azt írtuk, pozitívabb és humánusabb, mint bármi, amihez Ricky Gervais-nek eddig köze volt: a feleségét gyászoló kisvárosi hírlapíró története jókora siker lett, egyrészt azért, mert Gervais önmagában rendkívül népszerű, másrészt nagyon sokan abszolút találónak érezték azok közül, akik már elveszítették a társukat, ahogy a sorozatbeli Tony vesztette el feleségét, a rákbeteg Lisát. A sztorit viszont elég szépen kerekre sikerült zárni akkor, ezért is lehettünk kíváncsiak, hogyan viszi tovább Gervais a sorozatot, amikor az első évad végére úgy tűnt, Tony valamiféle megnyugvásra lelt az új életében, és az újra felfedezett kedvesebbik énje segít neki a kiteljesedésben.
Ezt a problémát Gervais úgy oldotta meg, hogy igazából nem is oldotta meg: Tonyval semmi rendkívüli nem történt tavaly óta, egyszerűen csak lassacskán visszaesett az alapállapotába, azaz újra rendszeresen nézi a Lisáról készült számtalan videóját, sok vörösbort iszik, és megint nem túl kedves az emberekkel. Ez utóbbi persze nekünk jó, hiszen elküldheti az anyjába az orrát szívó jógaoktatót, és így tovább, de többször is lehet déja vu érzésünk az elsőhöz hasonlóan hatrészes évad közben.
Tony helyett ezért most a mellékszereplőkre nagyobb súly nehezedik, közülük minden kétséget kizárólag a terapeuta (Paul Kaye) viszi el a pálmát, az ő primitívségei azonban csak részben tudják ellensúlyozni azt a romantikus filmbe illő cukormázas vonalat, ami már az első évadban is túlzás volt. Ugyancsak az első évadról írtuk, hogy lehetett volna húzni belőle, ez fokozottan igaz a másodikra, de a félórás epizódokat így is gyorsan el lehet fogyasztani. Ricky Gervais-t lehet nem szeretni, de összességében ismét egy empatikus és néha kimondottan vicces sorozatévadot köszönhetünk neki, a gonosz, néha kifejezetten bunkó poénok királyaként pedig elnézzük a laposabb részeket is.
After Life – Mögöttem az élet, 2. évad, 6 rész, Netflix. 24.hu: 7/10