Kultúra sorozatkritika

Ezeket a sorozatokat láttuk, a folyton meghaló nőtől a hasmenéses Istenig

A hat újabb, általunk látott sorozat közül az Umbrella Academy és a Russian Doll is ajánlott, akárcsak a legjobbnak tartott lengyel sorozat. De láttuk a Képmás második évadát, a legendás filmet folytató A tengeralattjárót és a Steve Buscemit Istenként felvonultató Csodatévőket is.

The Umbrella Academy

Tudjuk, hogy a szuperhős-zsánerben a végtelenhez konvergáló pénz van, a Netflixet meg nem úgy ismerjük, mint aki ne szeretne pénzt keresni. Ugyanakkor legalább látszik a tartalmaikon, hogy ráköltötték, amit kellett. Az Umbrella Academy címen futó új sorozatukkal is biztosra mentek: fogtak egy eleve erős alapanyagot, az egyébként a My Chemical Romance frontembereként ismert Gerard Way díjnyertes képregényét, Az Esernyő Akadémiát, és ezt írták át hihetetlen stílusérzékkel, sztárparádéval és humorral képernyőre. Mindehhez bevetették az összes mozgóképes látványtuningot, amit csak lehetett, mellétettek egy rakás kikacsintós, nagyszerű slágert, ja igen, és némi drámát. Merthogy az Umbrella Academy első évadjának tétje nem kisebb, mint megmenteni a világot, ami egyébként nyolc nap múlva véget ér. De ne szaladjunk ennyire előre: az alaphelyzet ugyanis sok-sok évvel korábban, 1989-ben indul, amikor egy októberi napon a világ negyvenhárom különböző pontján negyvenhárom kisbaba születik azzal az apró pikantériával, hogy a gyerekek születésének reggelén még egyikük anyja sem volt állapotos. A negyvenhárom gyerekből hetet egy hóbortos milliárdos, Reginald Hargreeves fogad örökbe, azzal a meggyőződéssel, hogy a gyerekek különleges képességekkel bírnak, amiben igaza is lesz, és ezt követően annak áldozza az életét, hogy a gyerekekből egy szuperhős-alakulatot képezzen a gonosz megfékezésére.

Fotó: Netflix

Igen ám, de az egyébként zseniális kreatív elme apaként elég gyengén muzsikál, így a srácok a maguk módján mind kissé defektes felnőtté cseperednek, akik annyira eltávolodtak egymástól, hogy csak arra a hírre jönnek újra össze, hogy apjuk meghalt. Amint a fentiekből is nyilvánvaló, afféle diszfunkcionális családi Bosszúállók-felállásra számíthatunk, annak minden elvárható bizarr furcsaságával – és, ha már itt tartunk, néhány nem annyira elvárható, kissé sokkoló húzással is. Hargreeves atyai hibái és emberi gyarlóságai, megkérdőjelezhető döntései és általában rejtélyes személyisége lassanként, a felnőtt gyerekek emlékeiből bontakozik ki, miközben egyébként zajlanak az események kőkeményen. Tehát kicsit mesebeli lány-hangulat van: szuperhős-film is, meg nem is, világmegmentés is, meg nem is, köszönhetően annak a sötét, karcos lélektani felhangnak, ami jellemzi a sorozatot. Ezek a szuperhősök ugyanis nem a Marvel kedélyes jófiúi, egyik függő, másik üldözési mániás, és mindegyikükre vastagon ráférne pár év intenzív pszichoterápia, és nemcsak néhai nevelőapjukat utálják, de egymásért sem rajonganak különösebben. Ezt az elcseszett családi arcképcsarnokot önmagában is izgalmas lenne nézni, így a világmegmentéssel együtt meg pláne. (Bodnár Judit Lola)

The Umbrella Academy, 2019, 10 epizód, Netflix. 24.hu: 8/10

Russian Doll

Néha tényleg felüdülés olyan sorozatba futni, ahol nem kell megváltani a világot, nem vár minden utcasarkon egy szuperhős és nem nyomasztanak kiégett, megkeseredett férfiak, akik egy bűntényre áldozták fel az életüket. A másik öröm, ha ez a felüdülés nem valami gagyi guilty pleasure, hanem egy tényleg szellemes sorozat. Éppen olyan, mint a Russian Doll a Netflixen. Mondhatnánk, hogy tiszta Idétlen időkig a koncepció, hiszen a főhős újra és újra átéli ugyanazt a napot, de a kettő üzenete és hangulata össze sem hasonlítható. A manhattani Nadia Vulvokov (Natasha Lyonne) betöltötte a drámai 36-ot, és a szülinapi buliján összefekszik egy vadidegennel. Nadia a szex után nekiindul megkeresni az eltűnt macskáját, amikor váratlanul elüti egy taxi. Utána viszont minden kezdődik elölről: Nadia kilép a dizájnos űrvécéből, szól a Gotta Get Up, és nem érti, hogy mi történt. Talán a kokainnal, esetleg ketaminnal kevert cigi a hibás? Talán meghülyült? Talán a depressziója az ok? Szépen lassan, halálról halálra építkezik, míg kénytelen elfogadni, hogy ha nem figyel, újraindul a játék. Űrvécé, cigi, buli, másnap.

Fotó: Netflix

A sorozat kulcsszereplőjét, Natasha Lyonne-t sokan valószínűleg az Amerikai pitéből jegyezték meg. Csak most derült ki, hogy Lyonne egyszerre sok és szórakoztató, ahogy a saját szabályai szerint él a Russian Dollban. Valahol mindenki a pokolra kívánja és képtelenség skatulyába zárni. A karaktere, Nadia nem akar jobb ember lenni, mint azt az Idétlen időkigben láttuk, de meg akarja érteni, miért kell ugyanazt a unalmas estét végigcsinálnia. Vicces, ahogy próbálja elkerülni a lépcsőket és pincelejárókat, hogy minél tovább húzza, de valahogy mindig kipontozódik. Egy napon pedig összetalálkozik a sorstársával, Alan Zaverivel (Charlie Barnett), akinek az eljegyzése a viszonyítási pont. Hallania kell a nemet. A sorozat legnagyobb erénye, hogy a frappáns alapötlet dominál, illetve a szuper forgatókönyv (Lyonne mellett Amy Poehler és Leslye Headland az alkotók). Belefér, hogy Natasha Lyonne mimikája néha önálló életre kel, rettentően sok, ahogy hagyhatna legalább fél percet két cigi között is. De minden szélsőség jól áll a Russian Dollnak a tipikus New York-i tucat egyéniségekkel együtt. (Jánossy Villő)

Russian Doll, 8 epizód, 2019, Netflix. 24.hu: 8/10

Csodatévők

Személy szerint nehezemre esik elképzelni, hogy valaki ne akarná Steve Buscemit unott, ápolatlan és szeszélyes Istenként látni, akinek annyira tele van már a töke az emberiséggel, hogy két sör között úgy dönt: felrobbantja a Földet, és belekezd valami új projektbe. Már csak emiatt is érdemes belenézni a Csodatévőkbe, amely húsz perces, habkönnyű epizódokban járja körül a kérdést, hogy vajon még menthetőek vagyunk-e, vagy végleg megértünk már a pusztulásra. A sorozat persze érezhetően a negyedik évadát előkészítő The Good Place nyomdokain jár, ami bizonyította, mekkora komikus potenciál rejlik egy túlvilágra helyezett sitcomban. A Csodatévők ezt a műfaji alapvetést még nagyobb sztárfaktorral támogatta meg a biztonság kedvéért. A már említett Buscemi-Isten mellett ott van Daniel Radcliffe kishitű angyalmunkása is, aki a Megválaszolt imák részlegén gürizik évszázadok óta, mikor egy izgága kollégájának köszönhetően belecsöppen egy lehetetlen küldetésbe.

Fotó: HBO

A mennyországot lélektelen nagyvállalatként (Heaven Inc.), Istent pedig ennek elvetemült főnökeként bemutatni jópofa ötlet, ám önmagában nem visz el egy egész vígjátéksorozatot. A Csodatévők írói mintha mégis erre az egy lapra tettek volna fel mindent. Az első részben még szellemes poénok így hamar elfáradnak, egyre harsányabbá és olcsóbbá válva. Lássuk be, a kreativitás rohamos apadásának biztos jele, ha a harmadik epizódban máris eljutunk a kötelező pisikaki viccekig, mintha tényleg nem lenne annál mókásabb dolog, minthogy néha Istennek is fosnia kell. Az eddigi három rész alapján tisztán látszik, hogy a Csodatévők kevésbé vicces és kevésbé okos is a Good Place-nél, jóval laposabban parodizálja a felvetett filozófiai és teológiai kérdéseket. Mintha túlzottan sokat bízna a főszereplő karizmájára, és ellustálkodná a gondolkodást. Ám hiába tűnik Buscemi mindenhatónak, vannak poénok, amiket még ő sem tud megmenteni. (Jankovics Márton)

Csodatévők (Miracle Workers), 2019, 7 epizód, HBO Go. 24.hu: 6/10

Képmás, 2. évad

Justin Marks Berlinben játszódó, poszt-hidegháborús kémthrillerbe ágyazott sci-fije a tavalyi év legkellemesebb meglepetése volt, J. K. Simmons alakítása pedig ahhoz is hozzásegítette, hogy tényleg a legjobb új sorozatok közé kerüljön a Képmás. Sokan örülhettünk hát annak, hogy még a tavalyi év végén elindult az új évad, ám időközben kiderült, a közönség már annyira nem volt lelkes, és az alacsony nézőszámok azt eredményezték, hogy a Starz csatorna bejelentse, nem lesz több évad. De vajon a nézők hibája, hogy nem éreztek rá a Képmás zsenialitására? Sajnos a második évad ismeretében erre egyértelmű nem a válasz. Amilyen jól indult, olyan csalódás lett a végére, mintha csak egy évadra való kraft lett volna ebben a sorozatban. És ezen az sem változtat, hogy a kritikák nagy része továbbra is el van ájulva a Képmástól.

Fotó: HBO

A második évad sokkal kisebb hangsúlyt fektetett a kémsztorira, és láthatóan sokkal jobban foglalkoztatja az a filozófiai probléma, hogy a másik, alternatív valóságban élő verziónk mennyire és miért egyezik meg velünk, illetve mennyiben vagyunk felelősök azért, ha az életünk máshogy alakul, és mennyiben a körülmények. Csakhogy ez itt rengetegszer hatásvadász melodrámába torkollott, a sorozat eleve lassú tempója még vontatottabb lett, sőt, egyre többször érezhettük azt, hogy egyszerűen unalmas. Az alkotók ráadásul elkövették azt a hibát is, hogy Simmons most kevésbé volt a középpontban, és a többiek hiába nem rossz színészek (különösen az Emilyt alakító Olivia Williams), az ő karaktereik már közel sem voltak ennyire érdekesek. Sőt, Marks azzal is megpróbálkozott, hogy elmagyarázza a párhuzamos világok eredetét (egy teljes rész erejéig vissza is mentünk a múltba), amely lehet, hogy segített, de inkább kicsit erőltetettnek tűnt a bibliai párhuzamaival, talán jobb is lett volna egyes kérdéseket a homályban hagyni. Egyébként hiába vetett véget a mókának a Starz, Marks még nem tett le róla, hogy valahol esetleg folytassa a sorozatot, ami csak azért furcsa, mert az évad végén egy (mondjuk fontos vonal) kivételével elég akkurátusan elvarrták a szálakat. Folytatni persze mindig lehet, de ezt a második évadot elnézve már nem éri akkora kár a világot, ha ez mégsem sikerülne. (Inkei Bence)

Képmás (Counterpart), 2. évad, 10 rész, 2019, HBO Go. 24.hu: 6/10

A tengeralattjáró

Wolfgang Petersen 1981-es filmklasszikusa (melyből aztán mini-sorozat is készült) a német filmgyártás egyik Oscar-díjakkal is jutalmazott csúcspontja, amely nemcsak érzékletesen adta vissza, milyen pokoli lehetett egy tengeralattjárón szolgálni a második világháborúban, de azzal is szembesítette az angolszász nagyközönséget, hogy egy háborúban nem feltétlenül rosszak küzdenek jók ellen, hanem német szemszögből mutatott be katonasorsokat. A Sky új sorozata szerencsére nem próbálkozott remake-kel, hanem egy folytatással, amely semmilyen szempontból nem viszi tovább az eredeti film cselekményét, inkább teljesen új sztorit mesél el, egy évvel később, csak éppen ennek is egy tengeralattjáró és legénysége van a középpontjában. Ezért gyorsan el is kell engedni az összehasonlítást a Petersen-filmmel, és ha ezt megtettük, akkor könnyebben jutunk arra, hogy ez a Das Boot elég jól megcsinált, és helyenként kifejezetten erős sorozat, bár messze nem hibátlan.

Fotó: Sky/Epic Drama

Az új Das Bootot leginkább azért érte kritika, mert beemelt egy szárazföldi, ellenállásos szálat is, melyben nők a legfontosabb karakterek, és itt tényleg kilóg kicsit a lóláb: oké, 2019 van, nem lehet kihagyni a nőket, de biztos, hogy szükség van még egy leszbikus szálra is a két női főszereplő között? Ez még akkor is igaz, ha a Fantomszálban feltűnt Vicky Krieps itt is nagyon alakít az elzászi tolmácsnő, Simone Strasser szerepében, viszont az ellenállást vezető, vakmerő és dögös hősnő, Carla Monroe karaktere (Lizzy Caplan) már nagyon messzire rugaszkodik a valóságtól. Zavaróak aztán a tengeralattjáró legénységén belüli, nem egyszer mondvacsinált konfliktusok, és tényleg erőltetett a Mad Menből ismert Vincent Kartheiser személyében még egy amerikai szereplőt beemelni a sztoriba, de a sorozat mégis olyan jól megcsinált és izgalmas, hogy mindezekkel együtt is be tud szippantani. A nemzetközi szereplőgárda (a cselekmény a németek által megszállt francia kikötővárosban, La Rochelle-ben játszódik) nagyon jó, a tengeri harci jelenetek erősek, és egy feszes, helyenként sokkolóan kemény thrillert láthatunk, amely különösen az évad második felére talál magára. Sőt, rögtön a legelső rész olyan brutális jelenettel indul (egy tengeralattjáró pusztulását mutatja pár perc alatt), hogy azzal meg is teremti a feszültséget, ebből azonban néha kizökkent, amikor nem épp az izgalmasabb cselekményszállal megy az idő. De a Das Boot még ezekkel együtt is bőven a jobbféle háborús drámák közé sorolható, és ezt a sikere is igazolja, várhatjuk a folytatást. (Inkei Bence)

A tengeralattjáró (Das Boot), 8 rész, 2018, Sky/Epic Drama. 24.hu: 7/10

Elvakít a fény

Az igen hamar eszmélő lengyel sorozatgyártás egyértelműen a régiónk bajnoka, és már eddig is olyan saját, színvonalas produkciókkal vétette észre magát, mint A falka és a Paktum (mindkettő HBO), illetve van már lengyel Netflix-sorozat is (1983, kritikánk itt). A legújabb lengyel HBO-sorozat, az Elvakít a fény (nemzetközileg az angol Blinded by the Lights címen fut) is belépett ebbe a klubba. A Jakub Żulczyk azonos című, nagy sikerű regényéből készült sorozat egy kokaindíler hét napját mutatja be, mely alatt a gondosan felépített élet darabjaira hullik szét. A könyvet Krzysztof Skonieczny az író közreműködésével formálta sorozattá, komoly kritikai és közönségsikerrel, többen minden idők legjobb lengyel tévésorozatának is nevezték. Az Elvakít a fény tényleg egy radikális hangvételű, néha kifejezetten eredeti sorozat, melyen nem érződik, hogy mely külföldi példákat akarnák másolni, pedig önmagában a történet joggal nem tűnik túl egyedinek. Mégis, muszáj nézni ezt a helyenként kimondottan erőszakos és véres sorozatot.

Fotó: HBO

Az Elvakít a fény legfőbb erénye, hogy legalább féltucat nagyon eltalált karakter szerepel benne, az őket életre keltő színészek pedig külön bravúrosak. Pont a főszereplő, a korábban ismeretlen Kamil Nozynski kicsit talán haloványabb a lengyel felső tízezer kokainszállítója, az elegáns és szófukar Kuba szerepében, viszont a többiek brillíroznak. Különösen a börtönből szabadult, sátáni gengsztert, Dariót alakító Jan Frycz, akinél az utóbbi években nem nagyon láttam félelmetesebb pszichopatát akár filmben, akár sorozatban, de nagyot játszik az 1983-ban is látott Robert Wieckiewicz is a rivális maffiafőnök szerepében, és rajtuk kívül is van még pár kiemelkedő alakítás. Sőt, főszereplő ebben a sorozatban Varsó is, a személytelen, bűnnel átitatott, hol fényűző, hol kelet-európai lerobbantságot árasztó metropoliszként, nagyon erős képekkel. Tudhatjuk, hogy mindez túlzás, mégis hitelesnek tűnik az összes nehézfiú, ellentétben a legtöbb olyan magyar filmmel, amelyekben előkerül egy pisztoly. A sorozatot szürreális látomások és álomjelenetek teszik teljessé (egyszer még az összes szereplő dalra is fakad!), melyeket néha túlzásba is visznek az alkotók, de a többségük azért inkább gazdagítja a sztorit. Egyedül a befejezés okozhat némi csalódást, mintha a levegőben lógva hagynánk magukra a főhősöket, cliff hangerrel, miközben Żulczyk regényének végpontját is elérte a cselekmény. Ettől persze még lehet második évad valamikor, de erről egyelőre nincs szó. (Inkei Bence)

Elvakít a fény (Slepnac od swiatel), 8 rész, 2018, HBO Go. 24.hu: 8/10

Borítófotó: Netflix

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.