„Mi lesz a gyerekkel, ha én nem vagyok ott?”

A tények makacs dolgok, de relatíve nagy segítséget nyújtanak e cikk értelmezésében is, így fontos letisztázni:

1. Nincs még gyerekem.
2. Sőt, anyuka sem vagyok, így az apaszerep hárulhat rám a jövőben.

A kérdés viszont újfent előkerült az életemben, miután a baráti társaságomban kettő kismama is van, akik nemrég befejezték a munkát, hogy immáron otthonról folytassák azt, nyugodtabb környezetben. Már most elképzelhetetlen számukra, hogy fogják a gyereküket otthon hagyni, ha majd aktuálissá válik a munkába való visszatérés. Plusz nagy kérdés számukra, anyaként hogy lehet egyszerre mindent kézben tartani, ha ott

• a munka,
• a háztartás,
• a gyerekekkel való foglalkozás,

plusz magánélet is kell legyen, nem beszélve az énidőről.

Újra munka, újra nehézségek?

Három olyan anyukát kérdeztem, akik tapasztaltak a témában. Először Gyöngyit, aki ötvösként kezdte a pályafutását. Az ő helyzete azért érdekes, mert szülés után nem korábbi munkahelyére, egy óra-ékszer üzletbe tért vissza dolgozni, hanem máshol találta meg a számításait:

Négy évet dolgoztam a szakmában, mikor elmentem szülni, de már akkor tudtam, hogy nem feltétlenül akarok ide visszatérni. A gyes alatt lettem várandós a kisebbik lányommal, ekkor kezdtem gondolkodni azon, hogy két gyermek mellett mi lehetne az ideális munka. Azt tudtam, hogy a magam ura szerettem volna lenni, amihez az volt az első lépés, hogy beültem az iskolapadba. Itt kéz-lábápoló és műkörömépítőnek tanultam, ennek fényében indítottam el a saját vállalkozásomat, ahol műkörömépítéssel foglalkozom.

– fogalmaz, s szerinte ennek ellenére sem hozott nehézségeket a dolog, inkább attól tartott, mindent képes lesz-e megugrani, ami a vállalkozás sikerességéhez szükséges. Azt viszont nem tagadja, furcsa volt több év után újra munkába állni, de szükség van logisztikára, az segít a visszarázódásban.

Ugyanakkor modernizálódott is minden:

“Nekem a munka miatt a vendégeim üzenetküldő applikációkon keresztül jelentkeznek be, szóval ebből a szempontból másabb lett minden. A vállalkozásomnak is van közösségi oldala, ami kimondottan megkönnyíti a dolgaimat” – meséli Gyöngyi.

Másik beszélgetőpartnerem Nikolett volt, aki egyetemi oktatóként dolgozott a gyest megelőzően, a szülés után viszont cégjogászként helyezkedett el, amit nagyon szeret.

Azt gondolom, az anyukáknak ideális lenne az első hónapokban a négy- vagy hatórás munkarend, hogy ne legyenek annyit távolt a kicsiktől. Én debreceni vagyok, errefelé nincs nagyon lehetőség ilyesmire, pedig volna értelme. Az én munkaadóim szerencsére megértők voltak a kérdésben.

Éva, aki tanárként dolgozik jelenleg, azt mondja, ő megküzdött a visszarázódással:

“Nehéz volt, sőt, még most is így érzem. Diplomaszerzés után álltam munkába, tényleg fárasztó volt a dolog. Egyrészt a gyereknek is új volt, hogy nem lehettem egész nap mellette, másrészt a munkából hazaérve következtek az esti programok. Ez picit fárasztó, picit pörgős, és igazából hétvégén sincs pihenő, mert mindig sűrű a program” – mondja Éva, mondatait pedig gyaníthatóan sok anyuka tudná megerősíteni.

Mi lesz a gyerekkel, ha én nem vagyok ott?

Ez egy kifejezetten fontos kérdés a kisgyermekes anyák életében, mert ott lebeg a fejük felett a probléma, hogy vajon miként tudnak a kicsik megküzdeni az új helyzettel. Több lehetőség van ilyenkor:

• Segíthetnek a szülők vagy a rokonság más része.
• A bölcsőde is remek alternatíva.
• De esetleg egy dadus is opció lehet.

Gyöngyinek a szülők voltak az igazi segítség:

“Nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek, a lányaim rutinfeladatai rájuk hárulnak. Ugyan én viszem iskolába őket, de délután anyukám figyel rájuk. A férjem külföldön dolgozik, csak hétvégente van itthon, én viszont az esetek nagy részében szombaton dolgozom. Akkor a férjem szülei segítenek be, a két család figyelmessége nélkül nehezen lehetne megoldani a munkavállalást.”

Nikolett számára más utakat tartogatott az élet:

Édesapám sajnos nincs már köztünk, anyukám pedig közel 100 kilométerre él tőlünk, ahogy az anyósomék is, akik aktívan dolgoznak még. Az első szóra jönnek, ha szükség van rájuk, például, ha a kislányom beteg – de ez szerencsére, ritka. A férjemmel ketten tartjuk a frontot, ő tényleg egy mintaférj és mintaapa.

– mondja, viszont az elszakadást nehezen élte meg. Napi nyolc órát volt távol a családjától, a kislányától. Az első két-három hét volt talán a legrosszabb, számára plusz nehézség volt, hogy nem a megszokott környezetembe tért vissza, hanem új helyre, új kollégákhoz.

Évának az édesanyja volt a legnagyobb segítségére:

“Anyukám segített a legtöbbet, abban az időben ő ért rá leginkább. Például beszoktatta a gyereket a bölcsibe, mert én pont akkor kezdtem el dolgozni. Gondolatban nehéz leginkább elszakadni: én két hét elteltével szoktam meg nagyjából, hogy kevesebbet látom a kicsit. Viszont a bababarát munkahely nagy-nagy segítség tud lenni.”

Besegít a digitalizáció

Kétségtelen, hogy a digitalizáció óriási hatással van a 2010-es évek családjainak mindennapjaira, és ez sokkal inkább megtestesül pozitívumokban, mintsem negatív vetületekben. A legalapvetőbb kommunikációs formák megváltozásán túl, akár vadonatúj megoldások segíthetik a családokat a hétköznapokban.

• Bárkit elérhetünk a családból egy okostelefon segítségével, sőt, kvázi fizikailag megjelenhet előttünk a videóchatben.
• A hétköznapi kommunikáción túl is eszméletlen hasznos megoldások vannak, elég a modern bébimonitorokra gondolni, melyek applikáción keresztül továbbítják a képet a telefonra, így biztosítva az anyukát arról, hogy a gyermek teljesen jól elvan, míg ő dolgozik.
• De tényleg a legalapvetőbb szempontok egyike, hogy nem mindenki ér rá telefonon beszélgetni a munkahelyén, ugyanakkor a folyamatos online jelenlét elmossa a határokat, így valamely közösségi platformon egész nap elérhetőek tudunk lenni.

Mindemellett, fúzió jön létre a családi összetartás és a digitalizáció között, ami egyre több háztartásban felüti a fejét, így megosztva a terheket. Ahogy Gyöngyi fogalmaz, neki az oktatásügy szempontjából nagy segítség:

A férjemmel mi telefonon és üzenetküldő alkalmazáson keresztül tartjuk a kapcsolatot hétköznaponként. A kisebbik lányommal azonban már telefonos alkalmazást használnak, a nagyobbal pedig videóhívást indítanak. Ők már ebbe születtek bele. Én kifejezetten értékelem, hogy a digitális fejlődésben odáig jutottunk, hogy az iskolai dolgokról, eseményekről azonnal értesülök, hála a közösségi médiás platformoknak. Nincs már sumákolás sem, ha valaki rossz jegyet kap, mindenről tudok az online naplók miatt, ez pedig nagy segítség egy anyukának.

Nikolett szerint fontos kikapcsolódni, akár digitális közegben maradva. Szerinte az anyukáknak kell valamilyen szellemi elfoglaltság, ami kikapcsolja őket a gyereknevelés és a munka mellett. “Én elkezdtem fordítani és írni is, egy barátnőm online tanfolyamot végez, a másik honlapszerkesztést tanult, a lehetőségek tárháza szinte végtelen. A férjem ilyenkor átveszi picit a feladatokat, hogy az énidő is szerepet játsszon nálam. Mert azt gondolom, ki kell szakadni napi egy-két órára a kisbabás témákból, nincs azzal semmi baj” – vallja az anyuka, s hozzáteszi, bizonyos esetekben egy egyszerű fotó is feltöltődést adhat, ha figyelünk a másikra:

A férjem régebben semmilyen közösségi médiás platformon nem volt fent, mi amúgy is a telefonos kommunikációt részesítjük előnyben. De igaz, ami igaz: egy fotó nagy segítség lehet, ha közbeszól a távolság. Én is küldtem a férjemnek a kislányunkról, hiszen a másik fél ezekkel a mindennapi, apróbb pillanatokba is betekinthet. Nem is sejtjük, mekkora hatást tudunk ezzel kiváltani.

Éváéknál is segített a családi kapocs összetartásában. A párja, Gábor, a lakóhelyüktől messzebb dolgozik, ezért ők váltogatják, hogy miképp kommunikálnak a hétköznapokban. Van videóhívás és sima telefonálás is, teljesen helyzetfüggő, de nagy segítség tud lenni mindkettő.

Egy látszólag egyszerű kérdés minden anyukát más és más nehézségek, feladatok elé állít. Senki nem ugyanúgy éli meg mindezt, hanem másfajta mentalitással, hol a család, hol a barátok segítségével. Az viszont bizonyos, hogy a legnehezebb időszakokban meg kell találni azokat a kis kapaszkodópontokat, amelyek – ahogy Gyöngyi is mondta – megugrásra késztetik az embert.