Nincs világnapja sem a dalmatáknak, sem a vizsláknak, sem a labradoroknak. Van egy kutyafajta, aminek viszont van, nem véletlenül. Február elseje a galgók, azaz a spanyol agarak világnapja, az időpontot pedig nem úgy jelölték ki, hogy találomra ráböktek egy dátumra a naptárban.
Február elsején zárul ugyanis a hivatalos vadászati szezon Spanyolországban, amivel egy időben elkezdődik a feleslegessé vált galgók tömeges lemészárlása. A tömeges pedig nem csak egy hangzatos jelző:
Az úgynevezett galguerók, az agaras vadászok csak azért szaporítják a kutyákat, hogy az övék legyen a leggyorsabb agár. Amikor azonban a kutyák már nem teljesítenek a gazdáik várakozásainak megfelelően, akkor a tulajdonosok a legszörnyűbb spanyol tradíció mögé bújva, válogatott kínzások között megölik őket: lelövik, megfojtják vagy egyszerűen magukra hagyják valahol az agarakat .
A hiedelem szerint ugyanis minél többet szenvednek az állatok, minél nagyobb a kín, annál jobb lesz a jövő évi szezon.
Számos nemzetközi állatvédő szervezet harcol az ellen, hogy évről évre ártatlan galgók ezrei pusztulnak el. Egy Bacalao névre hallgató spanyol agár örökbe fogadója úgy döntött, bebizonyítja, hogy igazak a galgók körüli szörnyűségekről szóló pletykák, majd közösségi finanszírozási kampányt indított, hogy elkészülhessen a film, ami megmutatja, mi zajlik valójában Spanyolországban.
A három éven át készülő film elkészítésére közel ezer fő támogatásával több mint 40 ezer dollár gyűlt össze, a Yo Galgo című dokumentumfilmet idén december 1-jén mutatták be. A film részletesen körüljárja a galgók versenyeztetésének és a velük való vadászat szenvedélyét, egyúttal ezek következményeit is.
Spanyolországban az ország területének 86 százalékán hivatalosan engedélyezett sport a vadászat, amihez évente mintegy 2,5 millió kutyát használnak, ebből körülbelül félmillió galgo. Ráadásul ez az ország az egyetlen európai uniós tagállam, ahol a nyílt terepvadászat is megengedett, így rengeteg külföldi is ide utazik, hogy ezt a szenvedélyét űzze.
Nem volt ez mindig így, a 19. század végéig még csak nem is lehetett akárkinek spanyol agara. Egyrészt rendkívül drága kutyának számított, másrészt sokkal jobban megbecsülték őket, mint manapság, a nemesi családok tagjainak tekintették őket, az életük elvétele pedig olyan büntetéssel járt, mintha egy embert öltek volna meg.
A Yo Galgóban több galguero is beszél a vadászatokról és a különböző versenyekről, a legelképesztőbb talán azzal szembesülni, mennyire általános meggyőződés mindegyikőjüknél, hogy egy galgo arra született, hogy fusson, ha viszont ebben nem elég jó, akkor a létezése is teljesen feleslegessé válik.
Az egyik vadász például teljes nyugalommal közli, hogy ő maximum kilenc hónapot tölt el egy kutyával, mivel, mint mondja,
ha nem fejlődik rendesen a kutya, akkor egyáltalán minek van.
Nem rejti véka alá a szándékait, szó szerint úgy fogalmaz, hogy csak a futásra kellenek neki az állatok.
Az agarak versenyeztetése egyébként közel sem olcsó mulatság, egy galgo indítása 1800 euróba is kerülhet, a nyertes pedig egy forintot sem kap jutalomként, csak a tekintélyt és a lehetőséget, hogy így drágábban adhassák el a kutyájukat.
Az állatvédők és állatbarátok szégyenletesnek és embertelennek tartják, hogy a hatóságok a kisujjukat sem mozdítják azért, hogy bármit tegyenek a brutális állatkínzás ellen. Ennek egyik oka a vadászatból befolyó hihetetlen magas összegű állami bevétel, a másik pedig a tény, hogy a hatóságok emberei gyakran a vadász társadalom részei.
A filmben torokszorító képsorok mutatják meg, ahogy az állatok tetemei az út mellett hevernek, a vadászoknak azonban erre is van magyarázata, egyikük például azt mondja, azért vannak halott galgók mindenfelé, mert sokan ellopják a vadászok kutyáit, és biztosan ők hagyják hátra az állatokat.
Ép ésszel felfoghatatlan az a kettősség, ami a vadászok fejében él az állattartásról: teljesen természetes állítás részükről, hogy szeretik a kutyáikat és mindent megtesznek értük, ezzel szemben pedig rezzenéstelen arccal meséli egyikük, hogy a galgók futásra születtek, ha viszont ez nem megy nekik, akkor jobb is, ha lelövi őket, és „egy golyó ugyanannyit ér, mint egy altató injekció, csak nem kell érte száz eurót fizetni”.
A menhelyek egyöntetű álláspontja, hogy a probléma megoldásának egyik pillére a tenyésztés szabályozása lenne, hiszen jelenleg keretek nélkül szaporítják a kutyákat, folyamatosan arra várva, hogy az újabb és újabb kölykökből válik majd a leggyorsabb agár.
A film forgatása során egészen borzasztó állapotban lévő galgókkal is találkoztak, egy Arnold névre hallgató agarat például nemes egyszerűséggel kikötözték egy fához, majd ott hagyták, de a galgo életösztöne sokkal erősebb volt, mint a kötél, és
A Yo Galgóból kiderült az is, hogy az állatmentőknek mennyi szinte feldolgozhatatlan élethelyzetet kell átélniük, hiszen nem kevés lelkierőre lehet szükség ahhoz, hogy valaki folytassa, miután például egy kövek alá rejtett zacskóban talál egy leszúrt kutyát, vagy egy olyan házhoz téved, ahol még ott lóg a kötél az udvaron, körülötte kutyacsontokkal.
Sokszor lehetetlen küldetésnek tűnik, hogy egyáltalán meg tudják fogni a kidobott vagy elmenekült, csontsovány kutyákat, mert az átélt traumák miatt minden embertől rettegnek. A segíteni vágyók azonban nem adják fel, akad is munkájuk bőven, hiszen naponta körülbelül háromszáz kutyát hagynak magára Spanyolországban, nekik az egyetlen bűnük az, hogy egy lehetetlen mérce szerint már nem elég jók vadászni.
A spanyol állatmentők nincsenek egyedül, magyar önkéntesek például évről évre igyekeznek néhány galgót Magyarországra hozni, hogy a kutyák itt találhassák meg végre álmaik gazdáját.
Az egyik önkéntestől kérdeztem, hogy lehetséges, hogy a spanyol nemzeti kincsek egy menhelyen várnak segítségre, mire szomorúan azt felelte, nem értik a spanyolok, legtöbbjük nem veszi a fáradságot arra, hogy megismerje a galgókat
– írta a két galgo mentéséről készült beszámolójában Csörgő Tímea, a Hungarian Galgo Rescue Team egyik önkéntese.
A nemzetközi összefogás részeként a magyar állatmentők is azon fáradoznak, hogy minél több galgo megmeneküljön az embertelen körülményektől és szerető gazdához kerüljenek. A magyar csapat négy expedíción van túl, és úgy tervezik, hogy februárban ismét útnak indulnak.
Az első expedíció során öt kutyát hoztak haza egy spanyol menhelyről, majd a második alkalommal egy sintértelepre látogattak el. Itt a lebetonozott kennelekbe a gondozók be sem teszik a lábukat, a kutyáknak nem adnak enni, a takarítás pedig annyiból áll, hogy egy slaggal fellocsolják az állatok helyét.
Ezeken a sintértelepeken a gondozók és a kutyák között jellemzően semmilyen kapcsolat nincs, így az állatok katasztrofális fizikai és mentális állapotban kerül ki – ha egyáltalán van esélyük kikerülni. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy az egyik magyar önkéntesek által menteni kívánt galgo nem élte túl, hogy a sintértelepről eljusson az állatorvosig.
Az itteni bánásmódról mindent elmond az, amit a magyar önkéntesek saját szemükkel is láttak, amint egy gondozó úgy hozta ki a szállításra várakozó kutyát a kennelből, hogy behurkolta a nyakát, majd felkötötte a kerítésre, mindezt úgy, hogy a kutya két mellső lába nem ért le a földre. Ez ott napi rutinnak számít (a kutyát az önkéntesek természetesen azonnal levették a kerítésről).
Ugyan nincs benne a köztudatban, de agarak mentésére itthon is szükség van. Bár a kínzás tradíciójával nálunk szerencsére nem kell számolni, az viszont létező jelenség, hogy ha egy agár megsérül az illegális vadászat során, a gazdája megrántja a vállát, a kutya pedig „megy a levesbe”. Az Agár Fajtamentés több száz agarat ment évente, ezek jelentős részét itthon is vadászatra tartják.
A gazdák egymás között cserélgetik az állatokat, a Jófogáson például folyamatosan találni olyan hirdetéseket, amikben annyi szerepel, hogy „1,5 éves magyar agár, bevadászott, tesztelhető, tizenötezer forint”.
Ezek a kutyák ugyanúgy nincsenek becsben tartva, mint a spanyol társaik, hiába mondják a gazdák, hogy ők szeretik az állatokat, és büszkélkednek velük, ha szépen szerepelnek, azonban amikor megsérülnek, nem áldoznak a gyógyíttatásukra.
Mindezek fényében az állatvédők azon dolgoznak világszerte, hogy a hatóságok ne hunyjanak szemet az Európa szívében történő szervezett állatkínzás felett, és méltó élet járjon azoknak az agaraknak, akik még a legfájóbb traumákból is képesek felépülni egy szerető gazdi mellett.
Kiemelt kép: Thinkstock
