„Nekünk nem kell forradalmat kirobbantanunk, újra rendszerváltásra sincs szükség. A kormányt kell leváltani” –
Fodor Gábor (SZDSZ), 2002. március 15.
***
Kevés dolog demonstrálja meggyőzőbben a „régen minden jobb volt” örökérvényű igazságát, mint az 1998 és 2002 közötti, illetve a jelenlegi Fidesz-kormányzás összevetése. Noha Orbán Viktor személye már az első miniszterelnöksége idején is megosztotta az országot, és politikai botrányokból sem volt hiány, napjainkra gyakori jelenséggé vált, hogy elhivatott balliberálisok is az elismerés, de legalábbis a nosztalgia hangján emlegetik az akkoriban még főként a polgári Magyarország eszméjét hirdető Fidesz-hatalmat.
Az első ciklus kezdetére az egykor liberális párt már végrehajtotta nagy keresztény-konzervatív fordulatát, mostanra azonban úgy tűnik, mindez eltörpül azokhoz a változásokhoz képest, amelyeken azóta keresztülment a Fidesz. Összegyűjtöttünk néhány sarkalatos pontot, amelyen jól tetten érhető a különbség, hogyan gondolkodott a világról, az országról és a saját magáról az első Orbán-kormány, illetve a jelenlegi rezsim.
„Köszönöm, hogy Medgyessy Péter úr eljött ide ma este”
vs.
„A kormányzáshoz komolyabb eszközökre van szükség, mint egy szemöldökcsipesz”
Semmitől sem riadnak vissza: nem érvelnek, hanem cenzúráznak. Nem vívnak, hanem csípnek, rúgnak, harapnak, és a gyűlölet magvait szórják szét, amerre csak járnak
– mondta Orbán Viktor idei március 15-i beszédében politikai ellenfeleiről, implicite azt állítva, a kormány ugyan kapható lenne arra, hogy az igaza mellett érvelve megvitassa politikájának fontos kérdéseit, ám a másik oldal sajnos alkalmatlan erre. Csakhogy valójában az a helyzet, hogy jó ideje – és a rendszerváltás óta egyedülálló módon – a jelenlegi a kormány politikusai azok, akik úgy kerülik az efféle helyzeteket, mintha csak brüsszeli no-go zónák lennének. Néhány ritka kivételtől eltekintve a fideszes képviselők csak a saját szolgálatukra fenntartott médiával állnak szóba, máskülönben vagy elmenekülnek az újságírók elől, vagy Simicska- és/vagy Soros-bérencnek bélyegezve hajtják el őket.
Ugyanez az alapállás az ellenzéki politikusokkal szemben is, akiknek felvetéseit „egy kétségbeesett helyzetben lévő párt reménytelen próbálkozásának” titulálva rázza le magáról a Fidesz, nem törődve azzal, hogy ezzel voltaképpen a többi párt által képviselt választópolgárokat veszik semmibe.
Ebben a klímában a kormány részéről immár fel sem merül az a kampánytól sokáig elválaszthatatlan szokás, hogy választások előtt a különféle oldalakon álló szakpolitikusok és miniszterelnök-jelöltek közvetlenül is összemérjék programjukat egy-egy szervezett, nyilvános vita keretein belül. Nem volt ez másként a 2002-es kampányban sem, amikor is nem csupán miniszterelnök-jelölti vitát rendeztek, de 16 kormánytag is kész volt vitázni MSZP-s miniszterjelöltekkel. Igaz, akkoriban a Fidesz és az MSZP népszerűsége a közvélemény-kutatások alapján szinte fej fej mellett állt, akadt olyan Millenárisra szervezett vita (Dávid Ibolya és Rockenbauer Zoltán vs. Bárándy Péter és Vitányi Iván), ami előtt a helyszínen a résztvevők úgy összevesztek a háttérben elhelyezett plazmatévéken, hogy végül lefújták az egészet, de Medgyessy Péter és Orbán Viktor stábja is hosszan huzakodott, míg végül is sikerült megállapodniuk a tévévitájuk időpontjában.
Mégis, hasonlítsuk ezt össze azzal, ahogy Németh Szilárdék szakadatlanul ellehetetlenítik az egyik legfontosabb állami testület, a nemzetbiztonsági bizottság munkáját, mert nem hajlandóak együttműködni a „Soros György érdekeit képviselő” Szél Bernadettel, a vívást és érveket hiányoló Orbán Viktor pedig az Országgyűlésben válasz helyett boldog karácsonyt kíván az őt interpelláló Demeter Mártának.
Aki ezzel még mindig jobban járt a simán csak lebuzizott Vona Gábornál.
Tölgyessy Péter vs. Bayer Zsolt
Noha a balliberális értelmiség az első Orbán-kormány idején is előszeretettel érzékeltette vélt vagy valós szellemi fölényét az ellenoldallal szemben, a Fidesz mögött az ezredforduló környékén számos olyan nagy tekintélyű támogató sorakozott fel, akik azóta élesen szembefordultak a párt politikájával, Tölgyessy Pétertől Chikán Attiláig, Jeszenszky Gézától Csaba Lászlóig, Bod Péter Ákostól Mellár Tamásig. Nehéz elképzelni, hogy a mai Fidesz Sólyom Lászlót segítené a köztársasági elnöki székbe, vagy hogy Martonyi János és Hámori József, de akár csak Navracsics Tibor és Stumpf István miniszteri pozíciót kapjon (vagy vállaljon) a 2018-as Orbán Viktor kormányában. Pedig még három évet sem kell visszamenni az időben, amikor az újfajta káderpolitika betetőzéseként Németh Szilárd váltotta a Fidesz alelnökei között Pokorni Zoltán egykori oktatási minisztert, aki 2002-ben egy Szép Ernő-vers elszavalásával köszönte meg a támogatást, miután lemondott a pártelnöki posztról. Képzeljük el ugyanezt a jelenetet a rezsibiztossal, Kósa Lajossal vagy Kubatov Gáborral, vagy csupán azt a helyzetet, hogy nem Orbán Viktornak hívják a Fidesz elnökét.
Bár G. Fodor Gábor, a Fidesz házi elemzője három éve egy őszinte pillanatában úgy nyilatkozott, hogy a Fidesz polgári ideája nem volt több politikai terméknél, a ’98 és 2002 közötti Fidesz hihetően tudta képviselni ezt a társadalmi eszmét. A mostani kormány – igaz, nem is próbálkozik vele – ezt már aligha mondhatná el magáról, a jelenlegi hatalom kultúráját Mészáros Lőrinc és a kormánymédia első számú sztárjává vált Bayer „sivalkodnak a patkányok” Zsolt testesíti meg.
Kevésbé szembetűnő jelenség, de a szellemi hanyatlást ugyancsak jól érzékelteti, ha összevetjük a két korszak egyaránt államilag inspirált könyvsorozatát, az Osiris közreműködésével válogatott, 1998 és 2002 között kiadott Millenniumi Könyvtár kínálatát a Kerényi Imre-féle, Nyirő Józsefet, Wass Albertet, Tormay Cécile-t és persze Bayert felvonultató Nemzeti Könyvtárral.
Ezüsthajó vs. Elios
Gyanús pénzügyei az első Orbán-kormánynak is akadtak:
- Kaya Ibrahim és Josip Tot révén számos Fidesz-közeli cég több százmilliós köztartozása tűnt el még az ellenzéki időkben, de a botrány csak 1998 nyarán tört ki.
- Az Ezüsthajó Kft. 578 millió forintért készített 312 filmet a kormánytagok közszerepléseiről, ezekre három év alatt mindössze 62-en voltak kíváncsiak.
- Az ugyancsak jelentős állami pénzekkel kitömött Happy End Kft. közbeszerzés nélkül szervezte az augusztus 20-i tűzijátékot, az árát pedig arra hivatkozva tartották titokban, hogy a nagymamát sem kérdezik karácsonykor, mibe került a bejgli.
- A cég bizonylatait és a dokumentumokat feldolgozó számítógépet ismeretlenek ellopták egy betörés során.
- Az Orbán családot sem kerülték el az állami pénzek már az első ciklusban sem, bár az ügy csak évekkel később pattant ki: a miniszterelnök nejének résztulajdonában álló Szárhegy dűlő-Sárazsadány-Tokajhegyalja Kft. 41 milliós állami támogatást nyert, az egyik 2001-es taggyűlés jegyzőkönyve szerint Orbán azt tanácsolta: „Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet”.
A különbségek meglehetősen szembeszökőek mind a korrupció léptékét, mind a hatalom hozzáállását tekintve. Az első Orbán-kormány közpénzhez való viszonya nem volt ugyan makulátlan, de hol van ez attól a módszerességtől, amivel a hatalom 2010 óta behabzsolja az országot? Hol van a fent idézett 2001-es kormányfői visszafogottság ahhoz képest, ahogy nap mint nap a szemünk előtt ömlenek az állami milliárdok Orbán Viktor baráti köréhez? Miféle hírértéke van manapság egy pár millióval túlárazott állami megrendelésnek az uniós források rendszerszintű lenyúlása, a MET- és a letelepedésikötvény-biznisz tükrében? Ugyan a miniszterelnök vejének cégére kiírt és minden ízében manipulált közbeszerzések miatt alkalmasint vissza kell fizetni 13 milliárdot az Európai Uniónak, de ha kormányon marad a Fidesz, akkor ennek sem lesz semmiféle következménye egy kiadós simicskázáson kívül. Hiszen az ügyészség asszisztálása mellett jó ideje szégyenérzet nélkül bele van mondva az ország arcába, hogy Orbánnak 993 ezer forint megtakarítása van, Lázár Jánosnak nincs kastélya, hogy Kósa Lajos édesanyja nem stróman, Rogán Antal másodállásban feltaláló, Mészáros Lőrinc azért gazdagodik gyorsabban Mark Zuckerbergnél, mert okosabb nála, Matolcsy György a feleségével albérlőként húzza meg magát a fia hitelből vásárolt luxusvillájának 72 négyzetméterén, Semjén Zsolt pedig a következő ajándékba kapott jegesmedve-vadászatára az őt fényesre nyaló publicistát is magával viszi.
Nem számít az sem, ha Farkas Flóriánnak minisztériumi papírja van róla, hogy az általa vezetett Roma Önkormányzatnál nyom nélkül eltűnt 1,6 milliárd forint, fel sem vetődik, hogy Szabó Zsolt államtitkár állítólagosan offshore számlán tárolt 1,2 milliárdja ügyében belső vizsgálat induljon, és alighanem a NER világ egyetlen rendszere, ahol törvénybe foglalták, hogy a közpénz bizonyos esetekben
elveszíti közvagyon jellegét.
Nemzeti Színház vs. Pancho Aréna
Közvetlenül a 2002-es választások előtt, március 15-én Az ember tragédiájával nyitotta meg kapuit az új budapesti Nemzeti Színház, amelyet a viharos előzmények miatt sokáig az Orbán-kormány egyik emblematikus épületeként tartottak számon. A színház megépülését sok vita övezte, 1998 októberében a Fidesz-kormány leállította az Erzsébet téri építkezést és új helyszínt jelölt ki, megfúrta Bálint András igazgatói kinevezését, Schwajda György miniszteri biztos pedig az építésztársadalom tiltakozása ellenére is Siklós Máriát bízta meg az új tervek elkészítésével. Végül azonban csak elkészült a Nemzeti, amelyhez még Medgyessy Péter is gratulált Orbánnak a miniszterelnök-jelölti vitában, az ünnepi nyitóelőadásban pedig az az Alföldi Róbert alakította a Lucifert, akit nemrég gyakorlatilag kitiltott a Fidesz Zalaegerszeg színpadairól. A Nemzeti Színház 22%-ban közadakozásból, 78%-ban központi költségvetési forrásból épült fel.
Közvetlenül a 2014-es választás után, húsvét hétfőn a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia és a Real Madrid U17-es meccsével nyitotta meg kapuit a felcsúti Pancho Aréna, tizenhárom lépésre az akadémiát alapító Orbán Viktor házától. A miniszterelnök akkori nyilatkozata szerint a fiatal magyar tehetségeknek szánt, ám magyar fiatalt jóformán csak az ellenfél csapatában látó stadion 3,8 milliárd forintból épült (70 százalékban tao-támogatásból, 30 százalékban magánadományokból és hitelből), majd egy évvel később újabb 3,1 milliárdból (ebből 2,2 milliárd volt közpénz) két új fűtött focipályával és egy Makovecz-stílusú kazánházzal is gazdagodott. Az 1800 fős település 3500 fős arénájánál aligha épülhet kifejezőbb jelképe az Orbán-kormánynak, a miniszterelnök azonban nem elégedett meg a kert végi ékszerdobozzal, ő az egész magyar futballt akarta újra naggyá tenni, ennek érdekében pedig teleszórta jobbára üresen kongó stadionokkal az egész országot. A folyamatos költségvetési átcsoportosítások miatt szinte követhetetlen, hogy mennyi pénz folyt el a közvagyonból a kormányfő hóbortjára (a folyamatban lévő, 13 milliárdról induló székesfehérvári beruházás például most éppen 20 milliárdnál tart), és valamiért a kormány sem hajlandó erről számokat közölni, de a Népszava összesítése szerint az új Puskás-stadionnal együtt már a 405 milliárdnál tartunk.
A magyar futball mindeközben soha nem látott mélységekbe zuhan, a stadionépítések pedig még a Fidesz szavazótáborának sincsenek ínyére, az egyetlen ember rögeszméje által táplált tébolynak azonban semmi sem szab határt. Hogy mi szükség van például egy 3,5-ös milliárdos stadionra a felnőtt csapattal nem rendelkező Szigetszentmiklóson, vagy miért pont egy 15 milliárdos arénával kell megajándékozni a polgármester szerint „jól viselkedő” Szombathelyt, miközben lasszóval sem lehet üzemeltetőt fogni a létesítményhez, arra tényleg nehéz lenne épeszű magyarázatot adni, mondjuk nem is nagyon próbálkozik vele senki.
A sport egyébként a focin túl is rendkívül fontos az Orbán-kormánynak, csak az idei évre 237 milliárd forintot, a 2010-es sporttámogatások 350 százalékát irányozták elő erre a célra.
Elfogult közévé vs. Goebbelsi propaganda
Sokféle lappangó tünete lehet a demokrácia leépülésének, de a független média szisztematikus felszámolásánál kevés látványosabb és kézzel foghatóbb jele van annak, ha egy hatalom nem hisz a hatalom ellenőrzésének alapelvében. A közszolgálati média a rendszerváltás óta kisebb-nagyobb mértékben mindig is ki volt téve a politika befolyásolási kísérleteinek, aztán a Fidesz 2002-es kampányban igencsak belecsapott a lecsóba. Akkor jelent meg a tévében először olyan közérdekű közleménynek álcázott – vagyis nem a párt kampánykeretéből finanszírozott – politikai hirdetés, amely a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület nevében arra kérte a választókat, hogy a jövő mellett döntsenek, és a szavazásig viseljék a kokárdát. A húzást jelentős felháborodás kísérte, az azóta lezajlott változásokat pedig jól érzékelteti, hogy az efféle törvénytelen gyakorlat 2018-ban már senkinek nem tűnik fel Magyarországon; a harmadik Fidesz-kormány ugyanis radikálisan emelte a tétet, és úgy ahogy van a szemétdombra vetette az állampolgárok tájékozódáshoz való alkotmányos jogát.
Hogy Orbán Viktor nem nagyon hisz a független közszolgálati sajtóban, az már 2002-ben is kiderült, amikor is a választási vereség után azt tanácsolta, hogy hozzanak létre két egyenrangú közszolgálati csatornát, amelyek közül az egyiket a polgári erők, a másikat a kormány irányíthatná. Persze aztán az újbóli hatalomra kerülése után nem ezt az utat választotta, és bár már az előző ciklusban sem volt kérdés, hogy a közmédiát a hatalom szolgálatába állították, a látszatra azonban úgy-ahogy odafigyeltek, így még 2014-ben is lehetett méricskélni, hogy az állami híradó mikor és hogy hágja át a kiegyensúlyozottság alapelvét.
Az efféle számolgatás azonban jó ideje teljesen értelmét vesztette, a 0-24-ben és egyre szélsőségesebb kormánypropagandát sugárzó M1 mellé pedig a Fidesz tengernyi közvagyon elköltésével brutális, erkölcsöt és valóságot egyaránt sutba dobó, összehangoltan irányított médiagépezet épített az elmúlt években.
Ebben a goebbelsi mintára megalkotott világban nem létezik a kormány számára kellemetlen hír, viszont hétköznapivá vált a hírhamisítás, amelynek végrehajtói üzemszerűen hazudnak más földrészeken és évekkel ezelőtt készült felvételeket friss nyugat-európai migránserőszaknak – hogy csak egy sémát mondjunk a sok közül. A hagyományos médiacsatornákon kívül a kampányra a putyini metodika szerint tömegével árasztották el a Youtube-ot és a Facebookot a kormánymédia által fizetett félelemkeltő kamuvideók, mindeközben a postaládákba gyömöszölt szórólapok szerint immár egyenesen az Iszlám Állam keres lakásokat a környéken, hogy a diáktüntetésről tudósító médiamunkásoknak kiosztott 50 ezres rendőrségi büntetésről már ne is beszéljünk.
Orbán Viktor szerint ma már nagyon nehéz véleményeket elnyomni egy országban, hiszen mindannyian újságírók lettünk, mert fent vagyunk a közösségi médiában. Kétségtelen: a csapból is folyó agymosás mellett Magyarországon továbbra is el lehet érni a kormánynak kellemetlen ügyekkel foglalkozó médiumokat és kormánykritikus véleményeket. Az ezekhez való hozzáférést azonban aljas indítékból durván leszűkítette a hatalom, a nemrégiben bedobott sajtókamara terve pedig még sötétebb jövőt vetít előre a még életben lévő szabad sajtó számára.
Épül-szépül Magyarország vs. Európa pokoli hely
A 2002-es választási kampányban – legalábbis az első forduló előtt – a Fidesz a kormányzás eredményeit hangsúlyozta, top politikusai még a mostaninál nagyobb lendülettel avattak, ünnepeltek, tömjénezték a Széchenyi-terv fejlesztéseit, a népet pedig arra biztatták, hogy merjen nagyot álmodni, még Kövér Lászlónak a „hitetleneket” úgymond öngyilkosságra buzdító, elhíresült köteles beszéde is ebből a gondolatból fakadt.
A 2018-as választási kampányban a kormány szinte egyáltalán nem foglalkozik Magyarországgal, a társadalom előtt álló kihívásokról pedig végképp nem vesz tudomást. Bátran szembenéz ugyan és a választókat is szembesíti Bécs, Brüsszel, Stockholm, valamint Németország, Franciaország, Hollandia és a többi hanyatló nyugat-európai vidék – végletesen eltorzítva tálalt – problémáival, üzenete ugyanakkor arra a nem túl megalapozott állításra korlátozódik, hogy ha elveszítik a választást, akkor Magyarországnak befellegzett, mert el fogják lepni a mindent felégető bevándorlók. E mesterségesen konstruált veszedelem megakadályozásán kívül Orbán Viktornak jelenleg nincs más ígérete a magyarok számára.
Orbán más országok belügyeibe avatkozott vs. MINDENKI Magyarország belügyeibe avatkozik
Mást sem lehet hallani 2010 óta, mint hogy az országnak ellen kell állnia a külső hatalmak támadásainak. „Nem leszünk gyarmat”, ígérte az első békemenet, „állítsuk meg Brüsszelt”, kérte a kormány, amelyet ugyanúgy hidegen hagynak az OLAF jelentései, ahogy a ciklus elején sem engedett az amerikai kormány nyomásásnak, és büszkén nem foglalkozott az USA-ból kitiltott magyar kormányzati tisztviselők korrupciós ügyével. 2018-ra aztán szédítő tempóra pörgött fel a Monty Python-i kommunikáció, hiszen a kormány szerint Soros György, az Európai Unió és az Egyesült Államok mellett immár az ENSZ, az E.on, a Facebook és a diáktüntetők is azon dolgoznak, hogy beavatkozzanak a magyar választásokba.
E túlfűtött paranoia láttán különösen érdekes belelapozni a 16 évvel ezelőtti újságokba, amikor még arról szóltak a vádak, hogy miként avatkozik bele Magyarország más országok belügyeibe. 2002. január 1-jétől életbe lépett az 92 százalékos parlamenti többséggel elfogadott státustörvény, amely arról rendelkezett, hogy a szomszédos országokban élő magyarok az anyaországban és szülőföldjükön különféle kedvezményekben részesüljenek. A szlovák parlament majd’ felrobbant a méregtől, és végül egy vehemens nyilatkozatban ítélte el Magyarország húzását, tajtékzó politikusaik szerint a törvény súlyosan sértette a szuverenitásukat, a nemzetközi jogrendet és veszélyeztette az egész közép-európai térség stabilitását. A román kormányfővel Orbánnak sikerült megegyeznie egy kompromisszumos törvényről, a csehek pedig engedékenyebbek lettek volna az ügyben, ám amikor Orbán odapörkölte Brüsszelben, hogy a Benes-dekrétumok ellentétesek az EU szellemével, Milos Zeman cseh miniszterelnök is alaposan felhúzta magát, kijelentve többek között, hogy a magyar kormányfő beavatkozott Csehország és Szlovákia belügyeibe, a két ország pedig le is mondta a soron következő visegrádi csúcsot.
Azóta nagyot változott a világ, a V4-ek között most nagy béke honol, és immár mindannyian tagjai az Európai Uniónak, az egykor elkötelezett atlantista Orbán viszont – elsősorban a lengyel kormány oldalán – szűnni nem akaró szabadságharcot folytat a szervezettel, látványosan közel került ugyanakkor Oroszországhoz, és annak egykoron határozottan elutasított antidemokratikus politikájához.
Orbánra a MIÉP árnyéka vetül vs. Mr. Szélsőjobb
Az első Orbán-kormány idején, kiváltképp a kampányhoz közeledve az ellenzék előszeretettel próbálta összeboronálni a Fideszt a szélsőjobboldali MIÉP-pel. Ennek annyi alapja volt, hogy a Fidesznek a MDF és a kisgazdák leszalámizása után valóban nem maradt több potenciális szövetségese a jobboldalon, a kormánypárt pedig sok esetben élvezte a MIÉP külső támogatását a parlamentben. A Fidesz vezetése mindazonáltal a nyilvánosság előtt kategorikusan elzárkózott attól, hogy választási szövetségre lépjen a MIÉP-pel, még ha a parlamentből kiesett Csurka-párt vissza is léptette jelöltjeit a Fidesz javára a második fordulóban. Akadtak ezen kívül is esetek, amikor Orbánra a szélsőjobboldaliság árnyéka vetült, például amikor egy rádióinterjúban a gazdasági élettér növeléséről beszélt, amit többen az Európai Parlamentben is nehezményeztek a kifejezés antiszemita konnotációja miatt.
Ezzel együtt Orbántól még bőven volt jobbra a magyar politikai palettán is, míg manapság ott tartunk, hogy a magyar miniszterelnököt egész Európa egyik legszélsőségesebb politikai figurájaként tartják számon. Orbán szerint „meg kell őriznünk az etnikai homogenitást”, illetve „ki kell mondanunk, hogy nem akarunk sokszínűek lenni úgy, hogy összekevernek bennünket, a saját színünket, a saját hagyományunkat”, nemrégiben pedig a cigányok és a migránsok között vont párhuzamot Miskolcon: „Volt itt, amikor ebbe a városba a városon kívülről tömegesen bevándoroltak. Látták, mi lett belőle” – mondta. 2017 júniusában kivételes államférfinak nevezte Horthy Miklóst, a nyáron indított Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén jelmondatú kampány pedig a Mazsihisz szerint nagyon is alkalmas volt arra, hogy antiszemita indulatokat keltsen a társadalomban.
A választási kampányban a Fidesz már nyíltan rasszista hirdetésekkel operál, noha a migránsok démonizálásának hatására már eddig is számos esetben vegzáltak és bántalmaztak hazánkba tévedt külföldieket, mert bevándorlónak hitték őket (de múlt héten már az is elég volt a rendőrség riasztásához, hogy egy csongrádi lány a sáljával védje az esőtől új frizuráját, miután kilépett a fodrászatból).
A legnagyobb vihart kavaró őcsényi esetet ráadásul a miniszterelnök azzal tetézte, hogy megdicsérte a helyieket, amiért „határozottan, hangosan és érthetően fejezték ki a véleményüket” az egyébként a magyar állam oltalma alatt álló menekültekkel szemben.
Nem csoda, hogy Orbán megnyilvánulásait külföldről is sokkal élesebb bírálatok érik, mint az ezredforduló tájékán, ezek közül is kiemelkedett, amikor Werner Faymann volt osztrák kancellár a kontinens legsötétebb korszakának megidézésével vádolta a magyar kormányt, illetve amikor az ENSZ emberi jogi főbiztosa, Zeid Raad al-Husszein rasszistának és idegengyűlölőnek nevezte Orbánt.
A nemzetközi médiában pedig se vége, se hossza az Orbán Viktort elrettentő példaként feltüntető elemzéseknek, legutóbb a Guardian írt arról, hogy Magyarországon ez lehet az utolsó szabad választás, pár nappal korábban pedig a Newsweek címlapját kapta meg a magyar miniszterelnök, azaz Mr. (Szélső)Jobb.
A haza nem lehet ellenzékben vs. Elégtételt fogunk venni
Az idő persze sok mindent megszépít, és ha beleolvasunk a 2002-es választás előtti újságokba, a publicisztikák már akkor is az ország mély megosztottsága miatt búsongtak. Sőt, valójában éppen ez volt az az időszak, amikor úgy istenigazából beindult a kétezres években a sokat emlegetett árokásás. A szocialista képviselők ekkor lettek először lehazaárulózva a parlamentben, a műfajban leginkább jeleskedő Kövér László elmondta a már említett köteles beszédét, a Fidesz kisajátította a 150 évig a nemzet egységét jelképező kokárdát, a kampányban pedig a baloldal is jócskán kivette a részét a sárdobálásból.
A különbség mégis ég és föld, a 16-20 évvel ezelőtti politikai acsarkodások egy békebeli irodalmi szalont idéznek a jelenlegi polgárháborús pszichózis fényében. Amikor a Fidesz 2002-ben elég nagy különbséggel elveszítette az első fordulót, aznap este a hívei által rocksztárnak kijáró rajongással fogadott Orbán Viktor beszéde mentes volt bármiféle gyalázkodástól, fenyegetéstől, gyűlöletkeltéstől, alternatívvalóság-értelmezéstől. Mindezek helyett alázatosan figyelmeztette az övéit, hogy tartsák tiszteletben és ne minősítsék a választók akaratát, és hangsúlyozta abbéli reményét, hogy az ország tovább halad a polgári irányba.
Majd következett az óriási mozgósító erővel bíró, Testnevelési Egyetemen elmondott híres beszéd, ami után a magyar baloldal és a hozzá közel álló sajtó kollektíve kapott a szívéhez, és a határok átlépésével vádolta Orbánt, Horn Gyula például ekként rótta meg utódját nyílt levelében:
Magyarország előző miniszterelnökeként erkölcsi kötelességem figyelmeztetni Önt: keddi beszédével utcára vitte a politikát, indulatokat szabadított el, s ezeket tovább gerjesztette. Ön a tűzzel játszik! Számol-e azzal, hogy gyújtó hangú beszéde végletessé teheti az ország társadalmi-politikai megosztottságát?
Ehhez képest nézzük csak meg, mik voltak a beszéd legdurvább mondatai a Népszabadság beszámolója szerint:
Orbán Viktor arról beszélt, hogy Magyarországon minden veszélybe került, amiért kormánya keményen megdolgozott. A kormányfő odáig ment, hogy nem bízhatják a nemzetet a nagytőkére, mert az csak a saját hasznára van tekintettel. Szerinte, ha a szocialisták alakítanak kormányt, az a pénztőke kormánya lesz. Kijelentette: a helyzet komoly.
Ma is ismerős panelek ezek, mégis tanulságos, hova jutott innen a civil honfitársait zsoldosoknak és ügynököknek nevező, kétezer név szerint nyilvántartott ellenségről nyilatkozó, a választások utáni elégtétellel fenyegető miniszterelnök, és mi történt az országgal ezalatt. Ismert frázis Orbán jellemfejlődéséről, hogy az egykori liberális demokratát nem a hatalom, hanem a hatalom elvesztése változtatta meg, és valóban: látszólag jól megragadható az a pillanat, amikor a Fidesz retorikájában megjelent a jövő csírája. A választási csalásra is utalgató Orbán a vereség utáni leköszönő beszédében kijelentette, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, kizárva a nemzetből mindazokat, akik nem a Fideszre szavaztak. Innen pedig már tulajdonképpen egyenes út vezetett a 2007-ben ismertetett „egy választást egyszer kell csak megnyerni, de akkor nagyon” filozófiáig. Ma már világos, mit is jelentett mindez.
Kiemelt kép: 24.hu montázs
Fotó: MTI, Fülöp Dániel / 24.hu
