A fotótörténet legfurcsább állomásait bemutató sorozatunk korábbi epizódjaiban már bemutattuk az első, igazán rövid záridővel készült fotók egyikét – mely egy épp felrobbanó fejű öreg szamarat örökít meg –, az úrhölgyekként és úriemberekként felöltöztetett kutyák portréit és a Photoshop születése előtt évtizedekekkel gyártott füllentős képeslapokat, most azonban egy újabb, ma mindenképp furcsának ható szokásról emlékezünk meg: a portrékat felváltani kívánó multigráfokat.
A portré definíciója A magyar értelmező nyelv szótára szerint a következőképp hangzik:
Nem is csoda, hogy a szó hallatán jó eséllyel azonnal egy klasszikus festményre – mint például Leonardo da Vinci Mona Lisájára, vagy Vincent van Gogh egyik önarcképére –, vagy épp egy önéletrajzba kerülő fotóra gondolunk, pedig a definíció egyáltalán nem köti ki, hogy az ábrázolt személy hány szögből, valamint milyen formában szerepelhet a képen.
Az átléphetetlennek tűnő szabályt a nyolcvanas évek Amerikájában népszerű, ma leginkább mémalapanyagként feltűnő duplaexpozíciós portrék kezdték el igazán széles körben felülírni, azt azonban kevesen tudják, hogy közel egy évszázaddal korábban egy amerikai fényképész, az Atlantic Cityben élő James B. Shaw már megpróbálkozott ugyanezzel.
Az 1890-es évek hajnalán általa kitalált, nemes egyszerűséggel csak fotó-multigráfokként emlegetett képek készítésekor az alanyt két, egymással hegyesszöget bezáró tükör közé ültette. Az így keletkező képen így nem egy, hanem egyenesen öt különböző szögből is láthatóvá vált a fotóra vágyó személy. Az eljárást a fényképész ötletes szlogennel tett egyre szélesebb körben ismertté, hiszen így fogalmazott:
A stílus nem meglepő módon Amerika-szerte, sőt, Európában is terjedni kezdett, legérdekesebb példáiról, illetve népszerűvé válásáról azonban máig sem születtek a témával behatóan foglalkozó tanulmányok, az azonban biztosan tudható, hogy a húszas évekre a világ számos pontján modellt álhattunk a tükrök közt ülve. A multigráf karrierje azonban épp olyan hirtelen ért véget, mint ahogyan kezdődött: az 1950-es években, a fényképezés valóban mindennapossá válásával, illetve az egyre olcsóbb gépek garmadájának megjelenésével hirtelen nyom nélkül eltűnt.
Az amerikai Connecticut College művészettörténet és antropológia szakon tanító professzora, Christopher B. Steiner fél évszázadot felölelő gyűjtése a fotótörténet furcsa, ma egy kissé szürreálisnak ható szeletének talán legjobb bemutatója – most ebből tesszük közzé a legjobb darabokat.
Frederic és Francis Almy, ikrek O. A. Taft buffalo-i stúdiójában, 1897
Dittrich Studio, Atlantic City, 1905 körül
Lillian Gallup a New York-i White Way fotóstúdióban, 1920 körül
A White Way fotóstúdió ugyanebben az évtizedben készült felvételei
Ismeretlen művész munkája a harmincas évekből
A Los Angelesben működött Rosslyn képeslapbolt fényképészének harmincas-negyvenes évek fordulóján született képe
A talán épp a második világháború egyik frontjára készülő amerikai katonát ábrázoló, a negyvenes években született fotó G. Dobkins Atlantic Cityben állt üzletéből
Ugyanazon stúdió munkája 1947 júniusából
A stílust még tovább bonyolító, egy házaspárt, illetve kutyájukat ábrázoló kép a lisszaboni Espelho Fotograficóból
“Egy kedves fickó minden oldalról” – írta a lap hátuljára a New Jersey állambeli Newark fényképésze 1955-ben, a fotó-multigráfok korának alkonyán
