Kultúra ismeretlen budapest

Elfeledett domborműsor díszíti a Nagykörút egyik üzletportálját

A modern magyar kerámiaművészet egyik megteremtőjének munkája már közel hetvenöt éve bújik meg a város egyik ütőerén.

A főváros egykori üzletportáljairól Ismeretlen Budapest címmel futó, a pesti és budai oldal legrejtettebb, illetve leginkább ismeretlen helyeit és történeteit bemutató sorozatunkban már többször is megemlékeztünk: esett szó a két világháború közti modern legszebb alkotásairól, sőt, az első, pincérek helyett automatákkal működő éttermekről is. Ideje tehát folytatnunk a sort, bár ezúttal kissé eltávolodva a funkcionalista, egyszerű üveg- és fémportáloktól, hogy megismerkedjünk a város szívének egy elfeledett, ám annál jóval érdekesebb színfoltjával.

A Nagykörút legrövidebb szakaszán, az alig több mint fél kilométer hosszú Szent István körúton járva az ember szebbnél szebb épületek alatt sétálhat át – hiszen ki ne pillantana fel néha egy pillanatra a Vígszínház jókora tömbjére, vagy csodálkozna rá a Jászai Mari téri villamosmegálló fölé magasodó épületeket díszítő szobrokra?

A Körút ezen szakasza ugyanakkor számtalan elfeledett szépséget is tartogat: gyönyörű lépcsőházakat, belső tereket és padlót díszítő cementlapokat, az aratókat ábrázoló óriási domborművet, sőt, egy csodás üzletportált is, ami a modern magyar kerámiaművészet egyik elfeledett alakjának kéznyomát is magán viseli.

A Nagy Ignác utca Szent István körúttal való találkozásánál álló, első pillantásra a szocializmus gyermekének tűnő üzlethelyiség lámpatesteit az elmúlt két év folyamán már elvesztett bejáratának két oldalán ugyanis H. Ráhmer Mária (1911-1998) művei tűnnek fel.

Az alkotó

A Magyar Kerámia így ír a művészről:

 

Balett táncosnak készült, de szülei tanácsára művészeti pályára lépett. Tanulmányait 1926-29 között kerámia szakon, az Országos iparművészeti iskolában, Orbán Dezső osztályában végezte. Az iskola elvégzése után, több tanulmányutat tett Németországba és Párizsba. 1931-ben saját műhelyt nyit a IX. kerület Rákos utca 1. szám alatt. Rendszeresen kiállító művész, szinte minden jelentősebb kiállításon szerepel. 1933-ban műhelyét áthelyezi az V. kerületi Személynök utca 9-11-be. Az 1935-ös brüsszeli világkiállításon megkapja a nagyaranyérmes díszoklevelet. 1939-ben, Párizsban nyit műtermet, és 1941-ig külföldi megrendeléseit is innen teljesíti. Az egyre rosszabb magyarországi helyzet miatt 1949-ben Franciaországba emigrál. Párizsban él, és főképpen kerámiaoktatással foglalkozik, majd tanítványai kérésére Kanadába költözik, és haláláig tevékenyen részt vesz az ottani művészeti életben.

 

Az alkotó harmincas években született apró szobrai közül néhány ugyanezen az oldalon látható.

Az 1945-1946-ban született, csodával határos módon még ma, hét évtizeddel később is elégséges állapotú, eredeti helyükön lévő csempeképek a paraszti élet mozzanatai mellett egy szerelmével távolódó hajót figyelő matrózt, illetve gyermekeinek mesélő koronás nőt mutatják be.

A kapuzat bal oldala:

Fotók: Vincze Miklós/24.hu

És a jobb oldal:

Fotók: Vincze Miklós/24.hu

A már a második világháború éveiben is itt működő papírbolt részére készült munkákat szerencsére a Kádár-kor derekán ide költöző Ápisz papírbolt nem tüntette el, sőt, a nemrég beköltöző palacsintázó is megtartotta őket, bár felújításukra jól láthatóan már hosszú ideje nem került sor.

A hatvanas évek elején / fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára HU_BFL_XV_19_c_11

 

És most / fotó: Vincze Miklós/24.hu
Archív fotó: Fortepan/A Fővárosi Tanács VB Városrendezési és Építészeti Osztálya

_______________

Frissítés:

Cikkünk korábbi verziójában a domborműsort Kovács Margit munkájaként mutattuk be, hivatkozva az akkor az ő nevével összekötött, ma is létező Köztérkép-adatlapra. Az írásunk 2018. februári közzétetele óta aztán a Forster Központ egyik dokumentumából fény derült a valódi alkotóra, noha Kovács Margitnak tényleg létezett egy munkája a Szent István körúton, de ennek az egyébként beltéri műnek a sorsát az életművet jól ismerő művészettörténészek sem ismerik.

A pályáját kispasztikákkal és dísztárgyakkal indító Kovács munkái ma egyébként csinos összegekért kelnek el a különböző aukciósházaknál, de elképesztő mennyiségű munkáját – domborműveket, épületszobrokat, vagy épp kerámia faliképeket – csodálhatjuk meg a főváros közterületein is: a legismertebbek talán az egykori Úttörő Áruház ma is létező díszkútja és a Várnegyed évszázados házainak szoborfülkéibe helyezett alakjai, de a két világháború közti modern építészet számos példáján (Régiposta utca 13., Hollán Ernő utca 16.is találkozhatunk a sokszor kis méretű, de annál fontosabb kéznyomaival.

Az Úttörő Áruház egykori híres díszkútja ma egy hotel átjárójában várja a megmentést
A Rákosi-kor derekán készült kúton úttörők és kisdobosok mosolyognak, koreai katonák harcolnak, Amerika pedig egyszerűen hiányzik róla.

Kevésbé ismert munkái az ugyanezen korszak bérházainak lépcsőházaiban  lévő, mázas terrakottával díszített oszlopok és domborművek – így az Ádám és Éva a Paradicsomban, a Fiastyúk és állatöv, vagy épp a Halászat-vadászat.

Az Ádám és Éva a Paradicsomban (1939) / fotó: Köztérkép

 

Pályája a Rákosi-, illetve a Kádár-korszakban sem tört meg, sőt, az elsők közt tüntették ki Kossuth-díjjal (1948). Sajátos sílusú iparművészeti tárgyak helyett ekkor már jórészt a népi világból merítő témájú domborműveket, faliképeket (így az óriási, mintegy hétszáz csempéből álló Badacsonyi szüret-kompozíciót, mely a Magyar Építőművészek Szövetsége épületének éttermében  áll) és figurákat készített. Élete utolsó másfél évtizedében terrakottáról samottra váltott, művészetében pedig helyet kaptak a görög mitológia és a népi mondakincs alakjai is. 1977-ben, hetvenöt éves korában hunyt el, életművének számos darabját a szentendrei Kovács Margit Kerámiamúzeum, illetve a győri Kovács Margit Múzeum őrzi.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik