A főváros egykori üzletportáljairól Ismeretlen Budapest címmel futó, a pesti és budai oldal legrejtettebb, illetve leginkább ismeretlen helyeit és történeteit bemutató sorozatunkban már többször is megemlékeztünk: esett szó a két világháború közti modern legszebb alkotásairól, sőt, az első, pincérek helyett automatákkal működő éttermekről is. Ideje tehát folytatnunk a sort, bár ezúttal kissé eltávolodva a funkcionalista, egyszerű üveg- és fémportáloktól, hogy megismerkedjünk a város szívének egy elfeledett, ám annál jóval érdekesebb színfoltjával.
A Nagykörút legrövidebb szakaszán, az alig több mint fél kilométer hosszú Szent István körúton járva az ember szebbnél szebb épületek alatt sétálhat át – hiszen ki ne pillantana fel néha egy pillanatra a Vígszínház jókora tömbjére, vagy csodálkozna rá a Jászai Mari téri villamosmegálló fölé magasodó épületeket díszítő szobrokra?
A Körút ezen szakasza ugyanakkor számtalan elfeledett szépséget is tartogat: gyönyörű lépcsőházakat, belső tereket és padlót díszítő cementlapokat, az aratókat ábrázoló óriási domborművet, sőt, egy csodás üzletportált is, ami a modern magyar kerámiaművészet egyik elfeledett alakjának kéznyomát is magán viseli.
A Nagy Ignác utca Szent István körúttal való találkozásánál álló, első pillantásra a szocializmus gyermekének tűnő üzlethelyiség lámpatesteit az elmúlt két év folyamán már elvesztett bejáratának két oldalán ugyanis H. Ráhmer Mária (1911-1998) művei tűnnek fel.
Az 1945-1946-ban született, csodával határos módon még ma, hét évtizeddel később is elégséges állapotú, eredeti helyükön lévő csempeképek a paraszti élet mozzanatai mellett egy szerelmével távolódó hajót figyelő matrózt, illetve gyermekeinek mesélő koronás nőt mutatják be.
A kapuzat bal oldala:
Fotók: Vincze Miklós/24.hu
És a jobb oldal:
Fotók: Vincze Miklós/24.hu
A már a második világháború éveiben is itt működő papírbolt részére készült munkákat szerencsére a Kádár-kor derekán ide költöző Ápisz papírbolt nem tüntette el, sőt, a nemrég beköltöző palacsintázó is megtartotta őket, bár felújításukra jól láthatóan már hosszú ideje nem került sor.
A hatvanas évek elején / fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára HU_BFL_XV_19_c_11
És most / fotó: Vincze Miklós/24.hu
Archív fotó: Fortepan/A Fővárosi Tanács VB Városrendezési és Építészeti Osztálya
_______________
Frissítés:
Cikkünk korábbi verziójában a domborműsort Kovács Margit munkájaként mutattuk be, hivatkozva az akkor az ő nevével összekötött, ma is létező Köztérkép-adatlapra. Az írásunk 2018. februári közzétetele óta aztán a Forster Központ egyik dokumentumából fény derült a valódi alkotóra, noha Kovács Margitnak tényleg létezett egy munkája a Szent István körúton, de ennek az egyébként beltéri műnek a sorsát az életművet jól ismerő művészettörténészek sem ismerik.
A pályáját kispasztikákkal és dísztárgyakkal indító Kovács munkái ma egyébként csinos összegekért kelnek el a különböző aukciósházaknál, de elképesztő mennyiségű munkáját – domborműveket, épületszobrokat, vagy épp kerámia faliképeket – csodálhatjuk meg a főváros közterületein is: a legismertebbek talán az egykori Úttörő Áruház ma is létező díszkútja és a Várnegyed évszázados házainak szoborfülkéibe helyezett alakjai, de a két világháború közti modern építészet számos példáján (Régiposta utca 13., Hollán Ernő utca 16.) is találkozhatunk a sokszor kis méretű, de annál fontosabb kéznyomaival.
Kevésbé ismert munkái az ugyanezen korszak bérházainak lépcsőházaiban lévő, mázas terrakottával díszített oszlopok és domborművek – így az Ádám és Éva a Paradicsomban, a Fiastyúk és állatöv, vagy épp a Halászat-vadászat.
Az Ádám és Éva a Paradicsomban (1939) / fotó: Köztérkép
Pályája a Rákosi-, illetve a Kádár-korszakban sem tört meg, sőt, az elsők közt tüntették ki Kossuth-díjjal (1948). Sajátos sílusú iparművészeti tárgyak helyett ekkor már jórészt a népi világból merítő témájú domborműveket, faliképeket (így az óriási, mintegy hétszáz csempéből álló Badacsonyi szüret-kompozíciót, mely a Magyar Építőművészek Szövetsége épületének éttermében áll) és figurákat készített. Élete utolsó másfél évtizedében terrakottáról samottra váltott, művészetében pedig helyet kaptak a görög mitológia és a népi mondakincs alakjai is. 1977-ben, hetvenöt éves korában hunyt el, életművének számos darabját a szentendrei Kovács Margit Kerámiamúzeum, illetve a győri Kovács Margit Múzeum őrzi.
