Egy csaknem 1000 évig létezett gyakorlatot élesztene fel a kormány azzal, hogy egy alkotmánymódosítással a megyék ismét vármegyék lennének, és egy salátatörvény egyik pontja szerint a kormánymegbízottakat főispán elnevezéssel illetnék. Az indoklás szerint mindezt azért, hogy az ezeréves magyar államiság hagyományai ezen a módon is tovább éljenek. A Magyar Királyság hagyományos közigazgatásának elemeit az 1949. évi XX. törvény, vagyis a kommunista Magyar Népköztársaság Alkotmánya szüntette meg hivatalosan a főispáni tisztséggel együtt.
Királyi és nemesi vármegyék
Szent István a keresztény magyar állam megalapításával annak közigazgatását is át-, illetve megszervezte. Egy-egy jelentősebb vár körül, a várhoz tartozó, összefüggő tömböt alkotó területekből hoztak létre közigazgatási egységeket, amelyek rendszert alkotva szolgáltatták a területi alapon megszervezett kormányzás alapját. Ezek voltak a döntően hadászati jellegű, úgynevezett királyi vármegyék, élükön az uralkodó által kinevezett és az ő érdekeit érvényesítő ispánnal.
Az évszázadok során a királyi birtokok eladományozásával lassanként a királyi vármegyék rendszere megrendült, a hosszú, bonyolult folyamat hatására pedig a XVI. századra a királyi vármegyék helyét a nemesi önvédelem és önigazgatás kereteit biztosító nemesi vármegyék vették át. Ezzel párhuzamosan szilárdult meg a főispán megnevezés, és vált el egyre élesebben a korábban még csupán a főispán helyettesének számító alispánétól.
Dr. Melkovics Tamás történésszel, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék oktatójával beszélgettünk.
A rendi vármegyerendszert ne úgy képzeljük még el, mint ma, amikor a megyék az ország teljes területét lefedik. A vármegyék mellett különböző, állandóan változó számú és területű, de a vármegyék szervezetén kívül eső területet találunk – a székelyek, szászok, kunok, jászok földjétől egészen a Délvidéken kialakított bánságokig hosszan sorolhatnánk. A Magyar Királyság teljes területének beolvasztása a rendszerbe, vagyis a területi kiváltságok megszüntetése, az egész, Erdéllyel újraegyesített ország megyésítése csak 1876-ban történt meg.
Nemesi vármegye: alispán a főispán ellen
Nagyjából tehát a XVI. századra kristályosodott ki az a rendszer, ahol a nemesi vármegyéket az uralkodó által kinevezett főispán irányította, aki az 1608-ban kodifikált kétkamarás országgyűlés felsőházában is helyet kapott (egészen 1885-ig). A rangban utána következő személyt, az alispánt pedig a megye nemessége választotta. Pontosabban eleinte a nemesi közgyűlés csak hozzájárulását adta (vagy tagadta meg) az alispán személyéhez, később pedig a főispán által jelölt személyek közül választották. Az idők során volt az egésznek bizonyos társadalmi vetülete is, miután a főispánok inkább a főnemesség soraiból kerültek ki, míg az alispánok döntően köznemesi származásúak voltak.
Buda felszabadítása után, amint megkezdődhetett a három részre szakadt ország egyesítése, I. Lipót 1687-ben országgyűlést hívott össze. Itt a rendek lemondtak az Aranybulla biztosította ellenállási záradékról, elfogadták a Habsburgok örökös jogát – egyelőre csak férfiágon – a magyar trónra. Ebben az új helyzetben értékelődött fel nagyon komolyan a vármegye szerepe: az uralkodóval szembeni és egyben rendi, nemzeti ellenállás ugyanis ezzel lekerült a nemesi vármegye szintjére.
Magyarországon gyakorlatilag szinte minden a vármegyékben dőlt el, a Habsburg-korban a központi kormányzatnak ugyanis a közigazgatás középső és alsó szintjén nem volt saját apparátusa
– jegyzi meg a 24.hu-nak Melkovics Tamás.
Szinte mindennel a vármegye foglalkozott az utak karbantartásától a nemesi özvegyeken és árvákon való gondoskodáson át az országgyűlés alsó táblájára küldött követek megválasztásáig. Emellett ellenállási joggal rendelkezett, magyarán megtagadhatta azon uralkodói, kormányzati utasítások, rendeletek végrehajtását, amelyek véleménye szerint más törvényekkel és szokásokkal ütköznek vagy ellenkeznek a rendi alkotmánnyal.
Az 52 kis királyság országa
Könnyű belátni, mekkora hatalom összpontosult a nemesi vármegye képviselőinek kezében, több-kevesebb sikerrel, de szinte bármilyen uralkodói nyomásnak képesek voltak ellenállni, de legalábbis halogatással, jogi csűrés-csavarással kedvezményeket érhettek el. Mindeközben a jómódú köznemesi réteg is gazdagodott, erősödött, az alispán szerepe a XVIII. század közepétől egyre inkább előtérbe került, ezzel párhuzamosan a főispán pedig háttérbe vonult/szorult.
A változás az 1830-as években a reformkorral érkezett el. A Habsburg-hatalom szembesült a polgári átalakulás követelésével, amit a magyar reformtábor törvényes keretek között kívánt megvalósítani: kizárta a forradalom lehetőségét, de egyben azt is elutasította, hogy az uralkodó „felülről” vezessen be reformokat. Ahogyan a liberális nemesi réteg egyre hatékonyabban vette át a megyei közgyűlések és ezáltal a rendi országgyűlés alsótáblájának irányítását, a bécsi kormányzat részéről két fő védekezési módszer kínálkozott. Egyrészt, hogy az egyházi és világi főméltóságok segítségével biztosítsák a felsőtábla kormánypárti kontrollját, így meggátolják a törvényjavaslatok elfogadását. Másrészt, és ez volt a nehezebb feladat, hogy a megyékben visszaszerezzék a hatékony főispáni ellenőrzést.
A hatalom számára egyre kényelmetlenebb volt a nemesi vármegyék önállósága. Törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalommal is rendelkeztek: helyi érvényű törvényeket, rendeleteket hozhattak, országgyűlési követeiket utasították, vissza is hívhatták, kezükben volt a helyi végrehajtó hatalom, sőt, még szövetkezési joggal is bírtak, azaz összefoghattak egymással a központi kormányzat ellenében.
Széchenyi István találóan jegyezte meg, hogy Magyarországon 52 piciny királyság működik egymás mellett
– mondja a történész.
A legkellemetlenebb viszont nyilvánvalóan az volt, hogy a vármegyéken múlt a bécsi udvarnak oly fontos állami hadiadó beszedése és az újonc katonák kiállítása is.
A főispán már kevésnek bizonyult
Bécsből szemlélve egyértelművé vált, hogy politikailag sokkal hatékonyabb, ha a kormányzat a vármegyékben próbálja átvenni az irányítást, ehhez pedig a főispánoknak újra vissza kellett térniük eredeti feladataik gyakorlásához. Csakhogy ez önmagában már kevésnek bizonyult.
A számos ok között említhető az is, hogy ekkorra megcsontosodott az úgynevezett örökös és örökletes főispánok „rendszere”, amelyben immár nem kizárólag a király akarata ültette az általa választott, politikailag megbízható személyt a tisztségbe. Az örökös főispánság méltósághoz kötődött, például a mindenkori nádor volt Pest vármegye, míg az esztergomi érsek Esztergom vármegye főispánja. Az örökletes főispánok logikusan az arisztokrata családok örökletes címei voltak, mint Soproné az Esterházy hercegek, Vasé a Batthyány hercegek stb.
Ezért aztán 1845-ben új rendszert vezettek be, pontosabban megerősítették az úgynevezett adminisztrátorok szerepét. Eredetileg a főispán helyettesei voltak, ám a politikailag „problémás megyékben” – a vármegyék több, mint 50 százalékában – kibővített jogkörükkel az adminisztrátorok szinte teljhatalmú kormánymegbízottakká váltak.
Nem tartott sokáig, az 1848-as áprilisi törvények már a népképviselet elvén hozták létre a polgári vármegyerendszert – az előzmény több szempontból is érdekes.
Az önkény elleni védelem bástyái
A reformkori liberális tábor megosztott volt a tekintetben, hogyan kellene az elavult nemesi vármegyéket új alapokra helyezni. Az egyik csoport az „angol liberális modellt” javasolta minimális állami beavatkozással és a lehető legszélesebb helyi autonómiával, míg a francia vagy kontinentális liberális szellem ennek ellenkezője, az erős állami támogatás mellett érvelt. Főleg azért, mert úgy vélte, a vármegyét képtelenség népképviseleti fórummá alakítani.
1848-ban végül ez épült be a jogszabályokba, a népképviselet sem szenvedett csorbát, de a szabadságharc válságos hónapjaiban a gyakorlatban természetesen nem szilárdulhatott meg. A katonai vereséggel pedig valójában megvalósult a „Habsburgok álma”: Ferenc József kormányzata élt a győztes mindent visz elvével, és egyszerűen kiiktatta a kormányzásból a vármegyék korábbi rendszerét.
Polgári vármegyék és dac Trianonnal szemben
A kiegyezés felé közeledve ismét fellángolt a ’48 előtti vita a közigazgatás modernizálásáról, de egészen más volt a felállás. Az addigi nemzeti ellenzék 1867-ben a hatalom birtokosává vált, a szabadság és önrendelkezés visszaszerzése után már senkinek nem volt érdeke az „ellenállás bástyáit” erősíteni.
Győzött tehát az erős állami kontrollt hirdető kontinentális liberalizmus koncepciója. 1876-ban egységesítették a közigazgatást, megszüntették a kiváltságos területeket, az ország egészét immár polgári vármegyékre osztották. A főispánok pozícióit megerősítették, és a legtöbb helyi feladat Tisza Kálmán miniszterelnök vezetésével szépen lassan állami felügyelet alá került
– foglalja össze Melkovics Tamás.
A trianoni békediktátum nem volt tekintettel a megyehatárokra sem, a két világháború közötti időszakban pedig sem a politikai elit, sem a magyar társadalom nem akart lemondani az elvesztett területekről. Így aztán a csonkán itt maradt megyéket nemcsak területileg, de nevükben is összeolvasztották, elméletben csupán ideiglenes jelleggel, ahogyan a megnevezés is mutatta: „közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye”. Jelentős koncepcionális szervezeti változások a közigazgatás felépítményében nem történtek. A kormányzati központosítás tovább erősödött, ugyanakkor számos erőfeszítés történt a szakszerűség növelésére is.
A második világháború pusztítása után ismét fontossági sorrendet kellett tartani, a megyék ügyét a már említett 1949-es, sztálininak is „becézett” alkotmány nyomán 1950-ben rendezték. Érdekes módon a Trianonnal szembeni dacként is tekinthető összetett neveket meghagyták, pontosabban véglegesítették (így jött létre Szabolcs-Szatmár-Bereg, Győr-Moson-Sopron, Borsod-Abaúj-Zemplén stb.), de az úri világra emlékeztető vár szót kivették az elnevezésekből. Az pedig teljesen egyértelmű, hogy a múlt és a „reakció” ellen örökös harcot vívó kommunista rendszerben a főispánoknak sem lehetett maradásuk.
