A trianoni békediktátum sokként érte a magyar társadalmat 1920. június 4-én: színmagyar területek, történelmi tájak, városok elcsatolása, a gazdaságra mért óriási csapás, az ezer éve fennálló ország „megalázása” indokolatlanul túlzónak, érthetetlennek, emészthetetlennek tűnt. A szerződés rendelkezései régóta közismertek voltak, mégis az utolsó percig mindenki abban reménykedett, hogy valaminek még történnie kell, sikerülhet változtatásokat kiharcolni – Magyarország ilyen mértékű megcsonkítása egyszerűen nem történhet meg.
Az utolsó pillanat aztán május utolsó napjaiban jött el, a közvélemény számára ekkor vált végképp világossá, hogy nincs tovább. Az aláírás napján – péntek volt, mint most – a magyarság egy emberként, némán gyászolt, a korabeli beszámolók szerint a fővárost „zokogó, fájdalmas tömeg” lepte el. Központilag szervezett rendezvényt nem tartottak, mégis százezrek voltak az utcákon, a tüntetések egybeestek az úrnapi körmenettel, ami különös párhuzamba állította Krisztus kálváriáját és Magyarország sorsát.
Dr. Bödők Gergely történésszel, a Clio Intézet társügyvezetőjével beszélgettünk arról, hogyan zajlott „Budapest néma tüntetése” 1920. június 3-án és 4-én. A két fekete, néma nap, ahogy a Magyarország című lap írta június 4-ei számában.
Marad minden úgy, ahogy van
A békekonferenciára szóló meghívó ugyan csupán 1919. december 2-án érkezett, Teleki Pál vezetésével már 1918 őszétől komoly béke-előkészítő munka folyt, ami csak a Tanácsköztársaság idején szünetelt. A Párizsba induló magyar delegációt hatalmas, még bizakodással teli tömeg búcsúztatta 1920. január 5-én, majd január 17-én a sajtóból mindenki értesülhetett a békefeltételekről.
A remény hetei és hónapjai következtek, mígnem május második hetében a magyar lakosság is megismerhette a szerződés végleges szövegét, ami semmiben nem tért el a korábbiaktól. „Tehát el vagyunk ítélve. Tehát marad minden úgy, ahogy van” – írta vezércikkében a Budapesti Hírlap.
Óriási volt a felháborodás, napokig tartó viták után végül a nemzetgyűlés úgy határozott, hogy a békefeltételeket el kell fogadni, más lehetőség nincs. Erről a kormány május 18-án értesítette Alexandre Millerand francia miniszterelnököt, aki válaszában közölte, az aláírás június 4-én lesz a versailles-i kastélypark Nagy Trianon-palotájában. Ezzel minden remény szertefoszlott, a magyar közvéleményen csalódottság, harag és félelem lett úrrá.
Később megérkezett az MTI párizsi tudósítójának szikratávirata, miszerint az aláírást délelőtt tíz órára tervezik, ettől kezdve ezt az időpontot terjesztették az újságok széltében-hosszában. Az aktus valójában délután, 16 óra 30 perc körül ment végbe, nem tudni, honnan jött a félreértés.
A lényeg viszont, hogy ez alapján a legtöbb budapesti eseményt 10 órára szervezték
– mondja a 24.hu-nak Bödők Gergely.
Nem nyugszunk bele
A Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája, rövidebben Területvédő Liga (TEVÉL) volt a legnagyobb és legaktívabb szervezet, amelyet még 1918-ban hoztak létre a békeszerződés előkészítésének támogatására. Röplapokat gyártott, tüntetéseket szervezett kisebb-nagyobb rendszerességgel, egyik jelmondata a ma is közismert „Nem, nem, soha!” volt. A liga már június 3-ára utcára hívta az embereket, az egész napos programot az újságok is közzétették.
A június 3-ai, úgynevezett néma tüntetések hatalmas felvonulással kezdődtek, ahol a tömeg virágokkal, koszorúkkal borította be a magyar történelem, a magyar szabadság nagy alakjainak szobrait, és városszerte több esemény zajlott. Ezeken a résztvevők a Himnuszt és a Szózatot énekelték, verseket szavaltak, a beszédek a békeszerződés igazságtalanságát, tarthatatlanságát hangsúlyozták, fő üzenetük az volt, hogy nem nyugszunk bele.
Erre a csütörtökre esett 1920-ban úrnapja is a hagyományos körmenettel, a katonai, egyházi és polgári elit a Mátyás-templomban vett részt szentmisén. Úrnapja katolikus főünnep, az Úr Szent Testének és Szent Vérének ünnepe sajátos, vallási jelleget adott a gyásznak, és a Budai Várban tartott körmenet a központi, állami rendezvény helyét is átvette.
A krisztusi életút stációival hozták párhuzamba a magyarok kálváriáját a retorikában és a szimbolikában. Ma is jól ismert ábrázolás például a keresztre feszített, töviskoszorús Magyarország
– emeli ki a történész, akinek a gyászos napról szóló publikációja a Rubicon történelmi folyóiratban jelent meg.
A Pesti Napló így foglalta össze ezt a napot: „egy felejthetetlenül méltóságteljes tüntetés nagyszerű emlékével vonul be a magyar históriába. Némaságában is harsonák ezreinél hatalmasabb szóval fogta meg a szíveket az a hatalmas demonstráció, amellyel a végre egymásra talált magyarság e nagy és jelentős napon kifejezést adott elszántságának és erős hitének. A mai nap a nemzet nagyjainak emlékét hívta segítségül”.
Megállt az élet, zúgtak a harangok
Államilag szervezett, nagy akciókat másnapra sem terveztek, megtették ezt a különböző egyesületek, egyletek, szervezetek. Százezrek mozdultak meg a hűvös, borongós, majd szitáló esőre váltó június 4-ei pénteken – az említett félreértés miatt mindent délelőtt 10 óra köré szabtak.
Az iskolákban a normál tanítás helyett a pedagógusok a békeszerződésről beszéltek a gyerekeknek, a hivatalokban, bankokban munkaszüneti napot rendeltek el. A boltoknak 10–14 óra között zárva kellett lenniük, de az élelmiszerüzletek kivételével a legtöbb kereskedő ki sem nyitott. A lapok fekete gyászkerettel jelentek meg, a vendéglők, kávézók csak korlátozottan lehettek nyitva ebéd- és vacsoraidőben, a mulatók zárva maradtak, és alkoholtilalom volt érvényben. Amikor pedig az óra elütötte a tízet, öt percre leálltak a villamosok, tíz percre a vonatok, és fél órán keresztül egyszerre zúgott Budapest összes harangja.
A honatyák fekete gyászruhában érkeztek a Nemzetgyűlésbe, Rakovszky István házelnök a formaságok után rövid beszédet tartott. Elmondta, hogy a békeszerződést csakis kényszerből írtuk alá, bizakodásra szólított fel, majd az elszakított magyarságnak üzent: „ezer évi együtt lét után válunk el, de nem örökre! E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban egyesülhessünk velük”. A képviselők felállva tapsoltak, ezt követően az ülést berekesztették.
Nemzeti egység
Rendkívül ritka a magyar történelemben az a pillanat, amikor olyan nemzeti egység alakul ki, mint ami a trianoni békediktátummal szemben létrejött. Politikai hovatartozástól függetlenül mindenki a teljes elutasítás álláspontján volt, eltérés csak a „hogyan tovább” kérdésében mutatkozott a két világháború között.
A szociáldemokraták és a kommunisták az etnikai revíziót pártolták, azaz a nyelvhatárokig tolták volna vissza az államhatárokat, a kormánypártok viszont a teljes Szent István-i ország visszaszerzését tűzték ki célul. Erre kondicionálták a magyarokat, de tisztában voltak a realitásokkal. A „színfalak mögött” minden mérsékelt vezető politikus az etnikai határok meghúzását tartotta az elérhető maximumnak, de a retorikában ezt csak a teljes revízió első lépéseként jelenhetett meg. Bödők Gergely megjegyzi:
Amely kormány a Horthy-korszakban kijelenti, hogy a Szent István-i magyar állam visszaállítása csupán álom, nagyon rövid időn belül megbukott volna.
Százezres tömeg
A legnagyobb szabású esemény 1920. június 4-én az elcsatolt országrészekből Budapestre menekült magyarok felvonulása volt – „hangtalan tüntető fölvonulás”, ahogy a városházán fogalmaztak az idegen uralom alá került törvényhatóságok képviselői. A gyülekező fél kilenckor volt a Hősök terén, majd Erdély, Észak-Magyarország és Dél-Magyarország táblákat kísérve indultak az emberek a Szent István-bazilika felé.
A résztvevők létszámáról nincsenek hiteles adataink, de százezres tömegről volt szó, ami megtöltötte az Andrássy utat: a menet eleje már elérte a templomot, mire a vége el tudott indulni a Hősök teréről.
A sajtó a menekültek „csendes és hangtalan” tömegéről írt, az első tüntetők épp 10 órára érkeztek a bazilikához, amikor a harangok megszólaltak. A harangzúgás után szentmise következett, majd a „menekültek” az Erzsébet híd mellett álló Petőfi-szoborhoz vonultak, és a tömeg beszédek nélkül, csendben feloszlott.
Consummatum est – elvégeztetett
Az utca mellett a templomok voltak a gyász közösségi megjelenésének színterei. Istentiszteletek zajlottak városszerte minden felekezetnél. A résztvevők mindegyike, gyakorlatilag minden magyar valamilyen módon személyesen is érintett volt, 1920. június 4-én az egymást megölelő, könnyező emberek látványa Budapest utcáin nem csak egy toposz.
Az Egyetemi Kisboldogasszony-templomban Wolkenberg Alajos hittudós, egyetemi tanár mondta ki azt, ami akkor és ott az egyetlen lehetőség és „jövőkép” volt Magyarország számára: „Consumatum est. Befejeződött a tragédia, kezdődik számunkra az új élet. Ezt az új életet kezdjük becsületes munkával s az úrnak igéjével, aki azt mondja: legyen hitetek Istenben”.
