American Red Cross / Library of Congress / Corbis / VCG / Getty Images
Tudomány

Félmillió magyar menekült otthonról haza

Az első világháború után 4-500 ezer magyar menekült a mai Magyarországra annak valamilyen következményeként, hogy szülőföldje idegen állam megszállása, majd fennhatósága alá került. Integrálásuk elképesztő terhet rótt a kivérzett, kirabolt országra, és nemzetpolitikai szempontból is az volt kívánatos, hogy aki nincs közvetlen veszélyben, az inkább maradjon otthon.

Magyarország számára szinte teljes kimerüléssel ért véget az első világháború, de a fegyvernyugvás nem hozta el sem a békét, sem az újrakezdés lehetőségét. A politikai rendszer hosszú időre instabillá vált, komoly hiány volt alapvető élelmiszerekből, nyersanyagokból, tüzelőből, ráadásul a kivérzett ország 1918 novemberétől több fronton is honvédő háborúra kényszerült.

A románok és a csehek egyre nagyobb területeket szakítottak el, ahol minden létező írott és íratlan megállapodást figyelmen kívül hagyva azonnal bevezették saját közigazgatásukat. A megszállás és az ezzel járó gyors impériumváltás óriási menekülthullámot indított:

400-500 ezer magyar érkezett élete néhány bőröndbe, batyuba csomagolható romjait cipelve a megmaradt területekre, főleg Budapestre.

Az úgynevezett trianoni menekültek kérdéskörét járja körül a Trianon100 Kutatócsoport friss tanulmánykötete: ÚTON – Menekülés, mobilitás, integráció Közép-Európában és Magyarországon az első világháború után. A témáról Pálvölgyi Balázs történészt, a könyv egyik szerzőjét kérdeztük.

Kapcsolódó
Vonatok vitték a magyar gyerekeket felhizlalni
Az első világháború után 60 ezer magyar gyerek utazhatott nyugat-európai befogadócsaládokhoz az itthoni éhezés és nyomor elől.

Ellenük kelt a közhangulat

Szoros értelemben nem nevezhetjük menekülésnek, de valójában már a nagy háború előestéjén, a hadüzenetek elhangzása után tértek vissza magyar állampolgárok az ellenségessé vált országokból, természetesen nem tömegével. Az első, igazi hullámot az időnként Magyarország területére is át-átcsapó galíciai front menekültjei alkották, akik igen hamar, 1914 augusztus végétől, koraőszétől megjelentek az észak-keleti megyékben, illetve a fővárosban.

Ausztria és Csehország felé próbáltak (volna) továbbjutni, amennyire az akadozó vasúti viszonyok erre lehetőséget adtak, ne felejtsük el, hogy akkoriban Galícia az Osztrák-Magyar Monarchia része volt. Elsősorban ukrán, ruszin, zsidó és lengyel származású emberekről volt szó, többségük évekig – sokan még a háború után is – maradt Magyarországon.

Ahogy a háború a maga viszontagságaival haladt előre, sokasodtak a gazdasági problémák, úgy fordult a közhangulat a menekültek ellen

–mondja a 24.hu-nak Pálvölgyi Balázs.

A korabeli sajtó viszont 1916-ban már „a mi menekültjeinkről” cikkezett. Augusztus végén ugyanis az addig fegyveres semlegesként a Monarchia „mellett álló” Románia váratlan támadást indított hazánk ellen, százezrek indultak nyugatnak az Erdélybe nyomuló ellenséges erők elől.

A magyar kormányt meglepte a Román Királyság lépése, inkább kevesebb, mint több sikerrel próbálta megszervezni az érintett területek kiürítését, a menekülés inkább spontán módon történt: vonattal, közúton, lovas kocsival, ki hogy tudott.

Lőw Miklós / Fortepan Menekültek 1914-ben.

A „mi menekültjeink”

Itt még nem a klasszikus értelemben vett trianoni menekültekről volt szó, az emberek a háborús pusztítás és az ellenséges katonák atrocitásai elől próbálták menteni magukat, és mozdítható értékeiket. A frontok változásával több ország is szembenézett hasonlóval a háború során, Erdélyben még az is növelte az ijedtséget, hogy számtalan valós és persze felnagyított, alaptalan hír keringett a román hadsereg kegyetlenkedéseiről.

A szerencsésebbek rokonoknál húzták meg magukat, saját kapcsolatrendszerüket kihasználva tudtak boldogulni, másoknak a magyar állam igyekezett segíteni. A több százezres tömeg komoly terhet rótt az amúgy is gyengülő gazdaságra, ennyi embert a munkaerőpiac sem tudott felszívni, a személyes források kiapadása után sokan a szürkegazdaságba szorultak.

Románia gyors összeomlása után azonban fokozatosan lehetőség nyílt a visszatérésre, amivel a többség élt is: egészen a 1918 nyaráig szállították haza vonatokon az erdélyi menekülteket, de még így sem jutott mindenki vissza.

Így érkezünk el 1918 őszéhez, amikor a magyar társadalom előtt már nem volt ismeretlen fogalom a menekültkérdés. A kapituláció és a szomszédos országok támadásával általánossá vált a bizonytalanság, várható volt egy hasonló eseménysor, mint ’16-ban. Csakhogy amikor trianoni menekültekről beszélünk, nem csak, vagy nem elsősorban a harcok közvetlen hatásai elől menekülőkre gondolunk, hanem sokkal többről van szó.

Hűségeskü a megszállók előtt

A déli- és keleti demarkációs vonalat kijelölő, 1918. november 13-án aláírt belgrádi fegyverszüneti konvenció egyik pontja arról rendelkezett, hogy a megszállás ellenére mindenhol meg kell őrizni a magyar közigazgatást. Magyarán az elfoglalt területek nem válnak automatikusan adott ország részévé – erről majd a leendő békeszerződés dönt –, vagy ha korabeli szakszóval akarunk élni: nem történhet meg az impériumváltás. Mégis mindenhol rögtön megkezdődött:

Az állami alkalmazottakat – postások, tanárok, vasutasok, az államigazgatásban dolgozók, stb. – egy részét elbocsátották, illetve  hűségeskü letételére kényszerítették

– emeli ki a történész.

A hűségeskü egy nyilatkozat volt, amivel az illető elismerte az impériumváltást, támogatásáról biztosította a hazáját megszálló államot. Gondoljunk csak bele, micsoda dilemma volt ez: vagy aláírja, vagy megbélyegzik, megalázzák, végső esetben elveszíti a munkáját, családja megélhetését – nem csodálkozhatunk rajta, hogy sokan csak évekig tartó önmarcangolás után, végső kényszerből tették meg.

Kapcsolódó
Így harcoltunk a románok és Trianon ellen – nem igaz, hogy meg sem próbáltuk
Magyarország 1919-ben hónapokig harcolt a román túlerő ellen, míg végül egy utolsó támadás felemésztette a magyar haderőt. Nem igaz, hogy „meg sem próbáltuk”, és a török–magyar párhuzam sem állja meg a helyét.

Ott voltak ideig-óráig elnézőbbek, ahol a közszolgáltatások működtetéséhez nem volt elég „saját állampolgárságú” szakember.

Félmillió magyar menekült Magyarországon

A magyar kormány igyekezett napról napra reagálni az állandóan változó helyzetre, miközben ne felejtsük el, továbbra is háborús állapotok uralkodtak. Az alapkoncepció az volt, rögtön az elejétől a nagy menekülthullámok lecsengéséig, az 1920-as évek közepéig, hogy ahol nincs közvetlen életveszély, ott mindenki maradjon, próbálja meg helyben átvészelni. A gyakorlatban természetesen ez nem így működött, millió plusz egy indokból, de százezrek kényszerültek menekülni. Furcsa ezt így leírni, de igaz: otthonról haza.

Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / Archívum / Negatívtár / Pölös István gyűjteménye / Fortepan Zsúfolt szerelvény ismeretlen állomáson valahol Máramaros vidékén 1916-ban.

Pálvölgyi Balázs számtalan olyan indokot említ, ami megnehezíti a trianoni menekültek pontos lélekszámának feltárását. A helyzet kezelésére 1920 áprilisában létrehozott Országos Menekültügyi Hivatal 1924-ben zárta le tevékenységét, az akkori összesítésében 350 ezer fő szerepel. A történészek szerint azonban ez a szám nem felel meg a valóságnak:

a mai konszenzus szerint körülbelül 400-450, vagy akár  500 ezer ember is menekülhetett a mai Magyarország területére annak valamilyen következményeként, hogy szülőföldje idegen állam megszállása, majd fennhatósága alá került.

Elosztásuk, az ellátásuk elképesztően erőforrásigényes feladata óriási terhet rótt az államra és a társadalomra. De a mindenkori kormány egy ennél is lényegesebb okból próbálta fékezni a magyarok bevándorlását. Károlyitól Telekin át Bethlenig, majd egészen a II. világháború végéig alapvető nemzeti érdek volt, hogy a megszállt, illetve később az elcsatolt területeken ne csökkenjen a magyar nemzetiség aránya: Eleinte az új határok minél kedvezőbb meghúzása, később pedig a revízió sikere okán.

Sorra láttak napvilágot a betelepülést korlátozó rendeletek, a Pesti Napló 1920 októberében hosszasan idézte gróf Teleki Pál miniszterelnök szavait, miért hazafiatlan tett Magyarországra költözni mindenféle kényszerítő ok nélkül. Hasonlóan kemény szavak hangzottak el az Erdélyben született Bethlen Istvántól is, cseppet sem vehetjük félvállról, hogy mennyire komoly nemzeti érdeknek számított mindez a két világháború között.

Vagonlakók, nyomortelepek

Ma a trianoni menekültekről főként a vagonlakásra asszociál a közvélemény, és valóban ez volt a nyomor egyik legalsó bugyra: ezrek éltek a magyar pályaudvarok mellékvágányaira tolt, fűtetlen tehervagonokban emberhez méltatlan körülmények között. A valóságban a vagonlakók a menekültek töredékét alkották, és az érintettek számára sem ez jelentette életük további részét: hetek, hónapok, legfeljebb fél-egy év telt így még a legrosszabb esetben is.

De hiába érkeztek sokan rokonokhoz, ismerősökhöz, kevesek tudtak szakmájuk, végzettségük révén viszonylag gyorsan elhelyezkedni. Az integrációban fontos szerepet játszottak az adott területről érkezők érdekvédelmét ellátó, érdekérvényesítő szervezetek, mint például a Délvidéki Szövetség, a Délvidéki Liga, a Szepesi Szövetség és a Felvidéki Liga.

A lakhatási problémákat laktanyák, katonai barakk-kórházak, MÁV- és más állami épületek bevonásával oldották meg, ezekből sok helyen nyomortelepek jöttek létre. A helyzetet nehezítette, hogy fővárosunk már a századforduló előtti évtizedektől akut lakáshiánnyal küzdött, és ez a nagy háború után sem változott. Az 1920-as években a trianoni menekültek érdekében (is) állami lakásépítési program indult Budapesten: az Auguszta telep Kőbányán, a Mária Valéria telep (ma József Attila lakótelep Kipesten), de többek között a Gubacsi út mellett és Újpesten alakítottak ki lakásokat a barakkokból, illetve épültek házak. Szükségmegoldás volt:

Amikor Bethlen István miniszterelnök 1921 novemberében látogatást tett a Mária Valéria telepen elszállásolt egyetemisták körében, csak a panaszokat hallgatta az egyetemtől távol eső, fűtetlen szállásról. Gyorsan kétes hírű környékekké váltak ezek, nem titkoltan szerény körülményeket biztosító lakásokkal

– érzékelteti a szakember.

Az Országos Menekültügyi Hivatal 1924-es zárójelentése azt támasztja alá, hogy a „trianoni menekülés” dinamikus korszaka, a tömeges elvándorlás erre az évre véget ért. A kérdés azonban még sokszor felmerült a Népszövetség szintjén is, és a Magyarország felé történő elvándorlás soha nem állt le.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.