Tudomány trianon100

Így döbbentette meg Apponyi gróf a világ vezetőit

Apponyi Albert trianoni beszéde után kisebb kupaktanács alakult ki hazánk térképe fölött, Clemenceau a vállak között bepillantva próbálta megtudni, miről is van szó. Egy kis ideig úgy tűnt, Magyarország „védőügyvédje” sikert ért el, a nagyhatalmak 3:1 arányban a magyar határok újratárgyalása mellett foglaltak állást. Nem tartott sokáig.
Korábban a témában:

Az antant nagyhatalmai már ez első világháború befejezése előtt döntöttek az Osztrák–Magyar Monarchia felbontásáról, Magyarország kétharmadának felosztásáról a szomszédos államok között. Ám egy háború csak úgy érhet véget hivatalosan is, ha a hadviselő felek aláírják békeszerződést, az emberiség addigi legnagyobb és legvéresebb összecsapása után pedig ez több mint másfél évet vett igénybe.

Magyarország képviselőit 1919 végén hívták meg a párizsi béketárgyalásokra, ahol ugyan hazánk álláspontját továbbra sem tekintették meghatározónak, de a látszatot azért megadták. Vagy mondjuk úgy, az utolsó szó jogát. Itthon tudósok, politikusok, diplomaták hónapokig dolgoztak azon az elképesztő mennyiségű háttéranyagon, amivel felvértezve végül a delegáció útnak indult a francia fővárosba.

A küldöttséget Apponyi Albert gróf, a komoly nemzetközi tapasztalatokkal bíró, tekintélyes magyar politikus, kortársai szerint „a legnagyobb élő magyar” vezette – karrierjéről, életútjáról, és a személyével szembeni tiltakozásról Franciaország és a kisantant részéről itt írtunk bővebben kétrészes cikkünk első felében. Most a magyar békedelegáció párizsi tevékenységével, Apponyi máig híres beszédével folytatjuk Zeidler Miklós történésszel, az ELTE BTK új- és jelenkori történeti tanszék egyetemi docensével, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársával.

Őt tartották a legnagyobb élő magyarnak, és még életében szoborrá merevítették
Gróf Apponyi Albert az egyik legtekintélyesebb, külföldön is nagyra becsült magyar politikus volt. Trianon után haláláig ő volt a nemzet szónoka, Magyarország védőügyvédje a nemzetközi fórumokon.

Szívszorító indulás

A 66 főből álló delegáció – soraiban Apponyi mellett olyan politikusokkal, mint Bethlen István vagy Teleki Pál – január 5-én, nem sokkal 9 óra előtt indult útnak a budapesti Keleti pályaudvarról. Az összegyűlt tömeg előtt Huszár Károly miniszterelnök mondott derűlátónak nem igazán nevezhető búcsúztatót, amelyre Apponyi hasonló hangulatban válaszolt.

Senkit nem akart sikerrel hitegetni, de azt sem akarta, hogy a csüggedés váljon uralkodóvá. Mondanivalója lényege az volt, hogy nehéz harc lesz, nincs sok remény, de minden tőlük telhetőt megtesznek Párizsban

Videók a témában:

– mondta a 24.hu-nak Zeidler Miklós.

Íme, egy apró részlet: „Azt tudom, hogy nemcsak a kormánynak, hanem minden magyar embernek a szíve velünk van és kísér bennünket utunkon; azt is tudom, hogy nemcsak magyar érdekeket, hanem emberiségi nagy érdekeket védünk meg. Ha ezt nem sikerül megértetnünk, nem minket, nem a magyar nemzetet fogja ezért érni gáncs, és nem a magyar nemzetet fogja majd az igazságos Isten megbosszulni”.

Huszonnégy órát kaptak

A magyarokat hűvösen fogadták, mozgásukat korlátozták, eleve Párizs egyik külvárosában, Neuilly-ben jelölték ki a szállásukat. Éjjel-nappal detektívek kísérték őket hivatalosan személyes biztonságuk érdekében, a gyakorlatban viszont meg akarták akadályozni, hogy politikusokkal, újságírókkal beszélhessenek, és terjeszthessék a magyar álláspontot.

A békefeltételeket január 15-én vehették át, másnap volt lehetőségük reakcióra a konferencia színe előtt. A magyar küldöttség tehát kevesebb mint 24 órát kapott arra, hogy a későbbi trianoni békeszerződés mind a 364 paragrafusát átolvassa, értelmezze, majd ezek alapján megtegye szóbeli észrevételeit.

Hatalmas munka volt, de felkészültségben sem volt hiány. Először is a dokumentumot fejezetenként szétosztották az adott témában illetékes szakértők között, akik támadási felületeket kerestek, összegyűjtötték a bírálható pontokat Apponyi számára. E mellett a történész szerint a béke-előkészítés eleve nagyon jól működött:

Magyarországon 1918 óta folyt a felkészülés, 1920 elejére pedig ismert volt már a német és a bolgár béke szövege. Ezek is egy kaptafára készültek, egyes cikkelyek ugyanazok voltak, magyarán sejteni lehetett, nagyjából mire kell felkészülni.

Specifikusnak a határkérdés számított, ám az elmúlt bő egy év tapasztalatai alapján azért itt sem ért senkit komoly meglepetés. Apponyi kész panelekkel tudott dolgozni, a korábbi alapos előmunkálatokat kellett összefoglalnia, aktualizálnia a megismert tények alapján. Este gyorsírót rendelt magához, majd hamarosan el is küldte, inkább csak jegyzeteket írt, másnap ezek alapján, fejből mondta el magyar szempontból történelminek értékelhető beszédét.

A nagy beszéd három nyelven

Január 16-án a békekonferencia üléstermében nagyjából harminc ember ült fél tucatnyi nemzet képviseletében, a politikusok mellett titkárok, gyorsírók, diplomaták. Az ülést Georges Clemenceau francia miniszterelnök vezette, ahogy az európai antanthatalmakat szintén a kormányfők képviselték: Lloyd George Nagy-Britanniát, Francesco Nitti az Olasz Királyságot. Japán, amely kezdettől fogva kevésbé érdeklődött az európai ügyek iránt, valamint az Egyesült Államok, amely a német békekötés után inkább már csak megfigyelőként volt jelen a békekonferencián, „csupán” nagyköveti szinten képviseltette magát.

A Versailles-ben rendezett konferencia tagjai: Vittorio Emanuelle Orlando, David Lloyd-George,  Georges Clemenceau, France ésWoodrow Wilson. Fotó: Bettmann /Getty Images

Amikor Apponyit felkérték a beszédre, franciául, a nemzetközi diplomácia nyelvén kezdte, de nagyjából 15 perc múlva Clemenceau megállította, mert amit addig elmondott, le kellett fordítani a franciául nem értő tagoknak. Apponyi jelezte, hogy ezt inkább ő maga tenné meg, és veretes angol nyelven összefoglalta az addig elhangzottakat.

Ezután etapokban beszélt, a francia expozék után angol összefoglalást adott némileg rövidebben, majd a beszéd végén udvariasságból olaszul is megszólalt, kifejezve reményét, hogy a hagyományos olasz–magyar barátság hamarosan helyreáll.

A nemzetiségi kérdés nem indokolja

A békefeltételeket összességében elfogadhatatlannak nevezte, részletesen kitért rá, miért tartja helytelennek Magyarország felosztását. A földrajzi, gazdasági és közlekedési egységgel érvelt, továbbá azzal, hogy ezer éve a magyarság közvetíti és védi a nyugati civilizációt a Kárpát-medencében, ennek folytatásához dominánsnak kell maradnia. Ha megváltozik az adott hatalmi rendszer, „alacsonyabb kultúrfokon” álló népek kezében leromlik a kormányzás, a közigazgatás, a gazdaság színvonala.

Elismerte, hogy az ország etnikailag nem egységes, ám azok az államok sem lesznek azok, amelyeket létre akarnak hozni – a nemzetiségi elv tehát nem lehet indok hazánk feldarabolására.

Megoldásként többször hangsúlyozta nemzetközi felügyelet alatt megtartott népszavazások kiírását az elcsatolásra szánt területeken. Kitért a magyar hadifoglyok egyre sürgetőbb kérdésére is: még a szerződés aláírása előtt küldjék őket haza minden érintett országból, de legalábbis kezdjék meg hazaszállításukat – ezt az egyet teljesítették is.

Nacionalizmus és kultúrfölény

Apponyi Albert beszédét és eleve a magyar békedelegáció érvrendszerét az utókor számos ponton kritizálta és kritizálja, jobbára későbbi korok értékrendjének visszavetítése alapján. A teljesség igénye nélkül: nacionalista volt, sértő és elfogadhatatlan módon lealacsonyította a nemzetiségeket, mereven ragaszkodott a Szent István-i határokhoz.

Utóbbi nem igaz, az alapvető álláspont a népszavazás volt, február elejére Teleki elkészítette a javasolt körzetek listáját is. Nacionalistának nacionalista volt, mint akkoriban a politikai szólamok túlnyomó többsége, és azt se feledjük, milyen goromba, megalapozatlan vádakra kellett megfelelni.

Ami a magyar kultúrfölényt illeti, Zeidler Miklós szerint nem igazán tekinthető korrekt érvnek, de lesöprése sem indokolt. Olyan közönséget, amelynek tagjai magukat uralkodó nemzetnek tartják, a gyarmatosítást pedig alapnak, nem döbbenthet meg, ha valaki kulturális, civilizációs fölényről beszél.

Csakhogy Apponyi itt kicsit elkalibrálta magát, a hallgatóságban helyet foglaló nemzetek fiai a magyart sem tartották velük egyenrangú, »uralkodó« népnek

– jegyzi meg.

A gróf Párizsban nem jutott el odáig, hogy ezt is kifejtse, mindenesetre érdekes adalék: a hazánkban élő románok, szerbek körében jóval alacsonyabb volt az analfabetizmus, mint az anyaországaikban élők között. Nyilvánvalóan nem valami képességbeli különbség volt ez, de az iskolahálózat fejlettsége sokkal több ember számára tette lehetővé a tanulást. Mindez az érettségi után megfordult, hiszen nemzetiségi nyelvű felsőoktatás Magyarországon nem létezett.

3:1 Magyarország javára

Térjünk vissza 1920. január 16-ának valóságába, ahol Apponyi beszéde komoly hatást gyakorolt. A tervek szerint nem követte volna vita vagy tárgyalás, tényleg csak az utolsó szó jogán engedték őt beszélni. Lloyd George mégis kérdésre jelentkezett, Magyarország etnikai viszonyairól érdeklődött, ugyanis amit az imént hallott, szöges ellentétben állt mindazzal, ahogy őt mindeddig informálták. Mivel pedig Apponyi kissé rosszul hallott, erre hivatkozva odasétált a brit kormányfő asztalához, és kiterítette elé Teleki jól ismert vörös térképét. Érdekes jelenet bontakozott ki:

Lloyd George és Apponyi körül kisebb kupaktanács alakult a térkép fölött, az elnöki pulpitusról Clemenceau is odalépett, és a vállak között bepillantva próbálta megtudni, miről is van szó. Ez volt az a pillanat, amikor a magyar békedelegáció rengeteg munkája, Apponyi Albert nagyívű beszéde hatására felébredt a remény.

Lloyd George ugyanis elkérte a térképet és írásos magyarázatot is kért hozzá. Néhány hét múlva az angolok érdeklődéséhez csatlakoztak az olaszok és az amerikaiak is, felvetették: Magyarország határait a kezdetektől kellene újratárgyalni. Japán nem szólt bele európai ügyekbe, a kisantant országok azonban azonnal hevesen tiltakoztak, hazugságnak bélyegezve minden magyarok által előadott szót. Ezt az álláspontot képviselte az angol kormány „Magyarország-szakértője” is – aki korábban Bukarestben szolgált diplomataként –, ám mind hiába.

Olasz, angol és amerikai támogatással, japán semlegesség és francia ellenzés mellett a nagyhatalmak napirendre vették a magyar határok újratárgyalását.

Ennyi volt

Teleki elkészítette a népszavazásokhoz javasolt területi felosztást, és újabb reménykeltő fordulatként februárban a békekonferencia egy hónapra Londonba költözött. Úgy tűnt, Apponyinak sikerült engedményeket elérnie, és ha a népszavazás nem is valósul meg mindenhol, legalább etnikai határkorrekcióban bízhatunk. Csakhogy Londonban a 3:1-es fölény elolvadt, a magyar kérdést ugyan napirendre tűzték, de kisvártatva le is söpörték.

Ennek az volt az oka, hogy Lloyd George magára maradt: kihátrált mögüle a Foreign Office, magyarán az angol külügy inkább a franciákkal való jó viszonyt választotta, nem akart a magyar határok okán konfliktust London és Párizs között. Nitti hazautazott Rómába, helyettese, Vittorio Scialoja külügyminiszter, mondhatni, elengedte a kérdést, nem képviselte miniszterelnöke álláspontját. Az Egyesült Államok pedig nem is küldött képviselőt Londonba.

Ennyi volt.

Vagyis nem egészen, mert a békekonferencia tett némi engedményt. Elismerte, hogy eljárása nem volt a legkorrektebb, és majd a helyszíni határkijelöléseknél meghallgatják a magyar javaslatokat – ennek köszönhetően néhány elcsatolásra ítélt település valóban Magyarországnál maradt.

Alá kell írni, mert csak rosszabb lehet

Eközben a magyar küldöttség január 18-án hazatért, Budapesten beszámolt a történtekről, a békefeltételekről, megkapta az újabb instrukciókat, majd február 9-én visszautazott Párizsba. Itt folytatták a jegyzékek írását, beadását, Apponyi várta, hogy meghívják őket Londonba. Az érkező hírek alapján végül feladták a reményt, március 23–24-én kétnapos, döntő ülést tartottak. Itt már világosan látszott, hogy változtatni nem lehet, a kérdés tehát úgy merült fel: aláírni vagy sem?

Arra jutottak, hogy a békeszerződés elutasítása esetén az antant olyan gazdasági szankciókat, esetleg katonai kényszert alkalmazna, amely megfojtaná az országot. Mindenképpen ránk kényszerítenék az akaratukat, esetleg még rosszabb feltételekkel. Bethlen attól is tartott, hogy tovább romlana a megszállt területeken élő magyarok helyzete, ami tömeges menekülésüket idézhetné elő, és ez nem csupán gazdasági terhet jelentene, hanem a magyarlakta területek végleges elvesztését is

– fogalmaz Zeidler Miklós. Hozzáteszi: ugyanezen érvek bizonyultak döntőnek május elején is, amikor már a szerződés végleges szövegét kézhez véve is annak elfogadása mellett döntöttek Budapesten.

A kudarcot belátva a békedelegáció március 30-án végleg elhagyta a francia fővárost, csak pár ember maradt a szükséges ügyek intézésére, belőlük szervezték később a párizsi magyar követséget. Itthon a parlamentben Apponyi próbálta mérsékelni az elkeseredést.

Arról beszélt, hogy a jövőért és nem a jelenért dolgoztak, küzdelmük ugyan a béke feltételeiben nem hozott sikert, de a nagyhatalmak megismerték és meghallották a magyarok szavát: a jelent elbuktuk, de a jövő nekünk dolgozik. Ekkortól már mindenki a revízióra készült.

Kiemelt kép: Ullstein bild /Getty Images

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.