A magyar történelemben meglehetősen ritkák azok a pillanatok, amikor egy „idegen” ország önszántából és önzetlenül nyújt segítő kezet, ebből pedig nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy szeretetteljes kapcsolat alakul ki a két nép között. Igaz, történelmi léptékkel mérve nem tartott sokáig, de pontosan ez történt az 1920-as években: a „gyermekmentő vonatokként” ismert akció azonban mára teljesen kikopott a köztudatból.
Az első világháború után mintegy 60 ezer magyar gyerek utazhatott nyugat-európai országokba – a túlnyomó többség Hollandiába és Belgiumba –, hogy kiszakadjanak a nyomorból, testileg és lelkileg is feltöltődhessenek. Tisztán humanitárius akció volt a fogadó ország lakosságának kezdeményezésére, jó tíz évig működött változó intenzitással.
Az első gyermekmentő vonat 1920. február 8-án indult a Keleti pályaudvarról. A 100. évforduló kapcsán jelent meg egy tanulmány a Trianon100 Kutatócsoport jóvoltából az Úton – Menekülés, mobilitás, integráció Közép-Európában és Magyarországon az első világháború után című kötetben, illetve ősszel nyílik a témát feldolgozó kiállítás is az ELTE Néderlandisztika Tanszéke és a Budapesti Történeti Múzeum rendezésében – a megnyitó a COVID miatt csúszott csaknem egy évet.
Dr. Réthelyi Orsolyát, az ELTE Néderlandisztika Tanszékének vezetőjét, a gyermekvonatokkal foglalkozó nemzetközi kutatócsoport koordinátorát, a kiállítás egyik kurátorát kérdeztük.
Emberek haltak éhen az utcán
Az első világháború és az Osztrák–Magyar Monarchia széthullása következtében hazánk kilátástalannak tűnő helyzetbe került. A politikai hatalom instabil volt, a szomszéd országok hadseregei egyre nagyobb területeket szakítottak el, leszerelő katonák és menekültek százezrei érkeztek a nyersanyag- és élelemhiánnyal küzdő, kivérzett országba. Gyors javulást a békeszerződés aláírása sem hozott, évekbe telt, mire a hétköznapi élet viszonyai normalizálódtak.
A háború után nem volt élelem, gyógyszer, ruha, tüzelő, emberek haltak éhen a nyílt utcán, az ellátási válság pedig a gyerekeket sújtotta a legkeményebben. Sok volt az árva, a félárva, akiknek édesapja hősi halált halt, vagy maga is ellátásra szorulva, élethosszig tartó sérülésekkel tért vissza a harctérről, az anyák reggeltől estig dolgoztak a napi betevő biztosításáért – már ha volt hol.
A Nemzetközi Vöröskereszt segélyakciókat indított, főleg az Egyesült Államokból, illetve a harcok során semlegesnek maradó országokból – például Hollandiából – érkeztek az adományok: ruháktól az orvosi felszereléseken át az élelmiszerekig. A logisztika azonban nehezen működött, a magyar kormányok legitimitási gondokkal küzdöttek, állandósult a honvédő háború, jó ideig még az ország trianoni területének nagyobb része is idegen megszállás alatt állt – itt írtunk erről részletesen.
Ebben a helyzetben merült fel Hollandiában, hogy a bizonytalan sorsú segélyszállítmányok helyett inkább fogadják be, és gondoskodjanak »helyben« a legkiszolgáltatottabbakról, a gyerekekről. A különböző vallási szervezetek még 1919 második felében meg is kezdték a befogadószülők toborzását
– mondja a 24.hu-nak Réthelyi Orsolya. Hozzáteszi: 1920-ban Nagy-Britannia, Svájc és Svédország, ’23-ban pedig Belgium is csatlakozott a gyermekmentő akcióhoz.
Éhező gyerekek, árvák, félárvák
A kezdeményezés nem volt előzmények nélküli, Hollandiában bevált, jól működő rendszer volt már erre kiépítve. A nagy világégésből kimaradó állam ugyanis a világháborúban egymillió belga menekültet – gyerekeket, felnőtteket, férfiakat és nőket vegyesen – fogadott be, a fegyvernyugvás után pedig német és osztrák gyerekek találtak ideiglenes „nevelőszülőkre”.
Rengeteg volt most is a jelentkező, a családok egyetlen aggodalma csak annyi volt, hogy míg a német nyelv közel áll a hollandhoz, addig a magyar gyerekekkel vélhetően nehéz lesz majd a kommunikáció.
Magyarországon is kedvező fogadtatásra talált az ötlet, az állam az Országos Gyermekvédő Ligát bízta meg a feladat lebonyolításával. Újsághirdetésekben, falragaszokon keresték a rászorulókat. Ma többen rekreációnak, üdültetésnek, nyaraltatásnak nevezik a programot – nem teljesen alaptalanul, de erről később –, holott a szó legszorosabb és legnemesebb értelmében véve humanitárius akció volt.
Eleinte feltétel volt a német nyelv ismerete, de hamar kiderült, mennyire életszerűtlen a nélkülöző, zömében a legalsó társadalmi réteg tagjaitól, főleg kisgyerekektől nyelvtudást megkövetelni. Az alsó korhatár 6, a felső 14 volt, de előbbi hamar módosult: idővel már két és fél éves gyerekek is utaztak.
Ahol csokiból van a kerítés
A krónikus betegségek szűrése viszont lényeges volt, főleg a tbc-től féltek, és ne feledjük, a spanyolnátha idején járunk. A rászorultsági és szigorú egészségügyi vizsgálat után a kiválasztottak megkapták a kiutazáshoz szükséges okmányt, valójában egy kézzel kitöltött fényképes füzetkét.
Kezdetben nem volt nagy tolongás, a szülők érthető módon nem szívesen engedték el a gyermekeiket, még akkor sem, ha nagy volt a szükség. Az 1919-es év második felének nagy káoszában magánszervezésben indult az első „próbavonat” Hollandiába, elég kevés utassal. Az első hivatalos szerelvény, ahogy már említettük, 1920. február 8-án hagyta el a fővárost 600, elsősorban budapesti gyermekkel – fiúkkal és lányokkal vegyesen.
Eredetileg januárra tervezték, de a kezdeti bizalmatlanság miatt nehezen jött össze a vonatot megtöltő létszám. A sajtóbeszámolók, a hazaküldött üzenetek, a pozitív tapasztalatok aztán jókora lendületet adtak a programnak.
Népszerűvé vált az akció, gyorsan terjedt a tejjel és mézzel folyó ország híre, a béke és nyugalom szigete, ahol csokiból van a kerítés
– idézi a szakember a korabeli sajtó és közvélemény lelkesedését.
Szívszorító belegondolni
Az alacsony útiköltséget, az egyszerű adminisztrációt és egyéb könnyítéseket államközi megállapodások rögzítették 1926-ig, ebben az évben indult útnak a 100. gyermekvonat ünnepélyes külsőségek közepette. A hivatalos akció ezt követően 1926–27-ben folyamatosan ért véget, amint a gyermekmentést bonyolító szervezetek egymás után függesztették fel tevékenységüket. Csakhogy rengeteg család annyira megszerette ápoltjait, hogy utána is rendszeresen, saját költségükön utaztatták ki őket a nyári szünetekben. Ezeket is a gyermekvédő liga intézte, és sokáig, egészen az 1930-as évek elejéig tartott. Ebből fakad a tévhit, hogy az egész csupán a nyaralásról szólt volna.
Egy bő évtized alatt körülbelül 60 ezer magyar gyerek töltött el legalább négy hónapot nyugaton: az Országos Gyermekvédő Liga adatai alapján a legtöbben Hollandiában (28,5 ezren), Belgiumban (21,5 ezren), valamint Svájcban (10 ezren).
Angliába csak egy vonat ment 603 fővel, míg Svédországba összesen 131 fő utazott. Nagyon mély kapcsolatok alakultak ki, a gyerekek körülbelül 10 százaléka (zömében árvák, félárvák) nevelőszüleinél maradt. Az örökbefogadás intézménye még nem létezett, minden megállapodás kérdése volt a gyerek gyámjával vagy vér szerinti szüleivel.
Nagyszerű lehetőség volt ez, de szívszorító belegondolni, ahogy egy anya lemond a gyermekéről csak azért, hogy jobb élete lehessen az új családban
– emeli ki Réthelyi Orsolya.
Az érintettek sikerrel beilleszkedtek, de a visszaemlékezések szerint sokukban, nyilván az életkortól függően, kisebb-nagyobb törést okozott, hogy – mint fogalmaztak – „lemondtak rólunk”, vagy „mégiscsak magyarok voltunk egy idegen országban, hiányzott az anyanyelvünk”.
Nagy volt a szerelem Magyarország iránt
Az akció mind a magyar, mind a befogadó fél részéről egyértelműen pozitív hozadékkal járt, a gyerekek közvetítésével a holland és magyar nép között kimondottan szívélyes, szeretetteli kapcsolat alakult ki. Itthon a sajtó Hollandia stabilitásáról, gazdagságáról, békéjéről cikkezett, a mai Városligeti fasort a holland királynő tiszteletére Vilma királynő útjának nevezték el. Megnövekedett érdeklődés övezte Hollandia történelmét, irodalmát és úgy általában mindennapi életét, történéseit.
A magyarok hálát éreztek, amiért a világháború és a Trianon jelentette katasztrófa után Hollandia baráti kezet nyújtott a politikailag és gazdaságilag is elszigetelt országnak. Az Atlanti-óceán partján is magyar műveket fordítottak, tehetősebb hollandok turistacélpontjává váltunk, megszerették hazánkat, vagy ahogy a szakember fogalmaz:
A történelem azonban hamarosan közbe szólt. Hitler hatalomra jutása után a két ország útjai egyre inkább elváltak, de a ’30-as években még megmaradtak az intenzív kapcsolatok, majd a II. világháború kitörésével minden egy csapásra véget ért.
Kiemelt kép: Hollandiából hazaérkező gyermekek a Keleti pályaudvaron (1921). A táblán látható szám a vonat azon kocsiját jelöli, melyen ezek a gyermekek utaztak
