Tudomány
All Saints' Day celebration in Rakowicki Cemetery in Krakow.
On the 1st November, All Saints Day, many people pay respects to dead family members, clean their family tombs, and many flowers and candles are placed on top of tombs. The 1st of November in Poland is a day off from work, and many people travel to visit the graves of their loved ones. 
On Thursday, November 1, 2018, in Krakow, Poland. (Photo by Artur Widak/NurPhoto)

Poraiból is újra összeáll az ember

A zsidó áldozatok maradványai után folyó kutatás kapcsán római katolikus teológust kérdeztünk a keresztény szokásokról. Mit mond az egyház a megszentelt földbe való temetésről, milyen „következményei” vannak a hamvasztásnak, az öngyilkosságnak, illetve ha a hívő ismeretlen helyen nyugszik?
Korábban a témában:

Február végén tér vissza Budapestre a ZAKA nevű izraeli szervezet kutatócsapata, hogy folytassa a II. világháborúban a Dunába lőtt zsidók maradványainak felkutatását. A főként ultraortodox önkéntesekből álló szervezet célja, hogy az áldozatokat Izraelben helyezzék méltó módon örök nyugalomra.

A Mazsihisz nem támogatja a tervet, a Szombat.hu-n Balla Zsolt ortodox rabbi írt a kérdésről a zsidó vallásjog szempontjából: az elhunytak eltemetésének kötelezettsége évek múltával is fennáll. Ha sikerül a maradványokat felkutatni, azoknak zsidó sírhelyen, zsidó temetéssel kell megadni a végtisztességet – nem kötelező Izraelben, de nem is tiltott.

Nem célunk a vita bemutatása, e mindenképpen tiszteletre méltó törekvés kapcsán arra voltunk kíváncsiak, a kereszténység hogyan áll erkölcsi értelemben saját „temetetlen” halottaihoz, egyáltalán mit jelent „megszentelt földben nyugodni”? Dr. Nagypál Szabolcs római katolikus teológust, egyetemi adjunktust kérdeztük, írásbeli válaszát idézzük.

Szent föld

A temetőt általában megszentelt földnek, szent helynek is mondjuk. Ennek oka nem pusztán az, hogy az egyház ténylegesen ünnepélyesen megáldja a közösség által a temetkezés céljára kijelölt területet, hanem a valódi ok sokkal inkább a földdarabnak a rendeltetése. Vagyis az, hogy a Szentlélek templomaként tisztelt és az egész ember, a teljes ember egy lényeges részének tekintett test ideiglenesen e területen várja majd a holtaknak a föltámadását – írja Nagypál Szabolcs.

23 November 2018, Halle: An elaborately designed tomb stands on the Stadtgottesacker in Halle/Saale. The cemetery, which is important in terms of cultural history, was built in the 16th century in Pisa, Italy, following the model of the Camposanto and is today the only cemetery of its kind north of the Alps. In recent years, significant parts of the complex have been reconstructed. Among others, the parents of the composer Georg Friedrich Händel, the Enlightenment philosopher Christian Thomasius and the theologian and church song poet August Hermann Francke are buried here. On Sunday of the Dead or Sunday of Eternity (25.11.2018) many Protestant Christians will again visit the cemeteries to commemorate the deceased. Photo: Hendrik Schmidt/dpa-Zentralbild/ZB
Fotó: Hendrik Schmidt /dpa-Zentralbild/ZB

A halál egy olyan dolog, amelyet még Jézus Krisztus is olyannyira az emberi életpálya szerves részének tartott, hogy ő maga is osztozott benne, és ezáltal végérvényesen megszentelte azt.

A temető megszentelése tehát korántsem vonja ki a halált az életnek az ívéből, hanem éppenhogy bekapcsolja az átmeneti és ideiglenes halotti állapotot is a hatalmas isteni vérkeringésbe.

Hacsak lehetségesnek tűnik tehát, a hívő embert a hátramaradt szerettei, illetve azon közösség, ahová tartozott, igyekeznek megszentelt földben elhelyezni. Az irgalmasság e cselekedetével adják meg neki valójában az utolsó tiszteletet, vagyis a végtisztességet. Erre utal az is, miszerint a temetőknek az alapformája a keresztény vidékeken az volt, hogy a hívőket még a holtukban is a templom köré gyűjtötték. Mégpedig azon templom köré, amely a még vagy most éppen életben lévő hívők lelkiségi életének is a középpontja.

Nagyon tág értelemben – természetesen – az egész lakott bolygónk szent föld. Szűk értelemben pedig a keresztény, egyházi temetés során (még amennyiben az nem is a keresztény temetőben, vagy a világi köztemetőnek a keresztény részében történik), az adott sírt megáldják, tehát a kérdéses földterület mindenféleképpen megszentelt földdé válik.

Erkölcsi kötelesség

Nincsen olyasfajta írott vagy íratlan szabály, hogy kivételes esetben mikor milyen határig kell elmenni, hogy a keresztény embert megszentelt földbe temessük. De nyilvánvalóan minden tőlünk telhetőt (vagy tőlünk az adott helyzetben általában elvárhatót) meg kell tennünk azért, hogy ez így legyen.

Ennek azonban inkább egyfajta jelképes vagy érzelmi értéke van, mert az örök élet szempontjából se az nem számít, hogy kit hová temettek, se az, hogy egyáltalán eltemették-e.

A hátramaradottaknak az erkölcsi életében viszont igenis számíthat, hogy tisztelettel bántak-e őseiknek vagy embertársaiknak a földi maradványival.

Tudunk olyan esetekről is, amikor csupán keresztényi kötelességből hívők névtelen emberekért mozdultak, pusztán azért, hogy keresztény módon eltemethessék őket. A korai évszázadokban, még kialakult államhatalom híján, vagy a külön erre szakosodott szervek megalapítása előtt a keresztények rendszeresen kijártak például a tengerhez, hogy összeszedjék a partra sodródott hajótörötteknek a tetemeit, és méltó módon eltemessék őket.

Isten előkeríti

Különösen háború idején jelenthet gondot a saját halottak illő eltemetése, de azért a civilizáltabb összecsapások során ennek kialakultak a kölcsönös megállapodáson alapuló (részben diplomáciai) szabályai.

Image: 73359727, A mai Bécsi út volt az élők és halottak közti világ határa a római korban. A Katonaváros volt a mai Árpád híd környéke, a Szentendrei úti terület a Polgárváros. A Zsigmond tértől egészen az Eurocenterig tart a Bécsi út mellet a Katonavárosi temető. Itt találtak most a nagyjából 300 négyzetméteres területen 70 sírt., Place: Budapest, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Karancsi Rudolf

Akiknek a maradványai soha nem kerülnek elő, azokról gyászmisében emlékezik meg a hívő közösség, esetleg évenként újra meg újra. Ha a családja vagy a közössége úgy gondolja, neki emlékhely állítható: például szobor, vagy fölirat. Isten majd előkeríti a maradványait, ha itt lesz az ideje.

A kereszténység soha nem látott különösebb gondot a kihantolással, valamint az elhunyt újratemetésével kapcsolatban, amennyiben erre valóban elfogadható és nyomós indok állt fönn.

Sőt, a szentek tiszteletének körébe tartozó ereklyetisztelet során pontosan erre kerül sor: a boldoggá vagy szentté avatott személy maradványait kihantolják, és a testrészeket ereklyeként tisztelik, mintegy kiemelt helyszíneken (például egy oltár talapzatában) „újratemetik”.

A föld befogadja

A római katolikus hívőknek (még akkor is, ha csak készültek megkeresztelni őket) joga a megszentelt földbe temetkezés. Más felekezetű keresztényt is el lehet temetni római katolikus szertartás szerint, ha a saját lelkésze nem érhető el; kivéve, ha egészen biztos, hogy ezt egyáltalán nem akarta volna.

Nem kaphat azonban egyházi temetést az, aki az élete legvégén is köztudottan eretnek, szakadár vagy éppen hitehagyó volt; illetve olyan nyilvánvaló bűnös sem, akiket közbotrány nélkül egyáltalán nem lehetne eltemetni.

De még ekkor is kivételt lehet tenni, ha a halála előtt a bűnbánatnak valamilyen jelét mutatta.

Öngyilkosság és hamvasztás

Az öngyilkosokat sokáig úgy tekintette az Egyház, hogy ők eljátszották az Istentől kapott ajándékot, az életet, Isten helyébe rakták magukat, amikor az élet és a halál fölött döntöttek. Az erkölcstan ma is minden eszközzel igyekszik eltántorítani az öngyilkosságra készülőket (és most nagyon kitágítva ideértjük az eutanázia bizonyos eseteit is), a már elkövetett öngyilkosság után azonban ma már a lelkek ápolása áll a középpontban.

Sikertelenség, vagy kísérlet esetén az Egyház a megbocsátását kínálja, és a lelki és a lelkiségi támogatás minden eszközét. Halál esetén pedig a kortárs lélektan, lélekgyógyászat és idegtudomány meglátásait követve inkább az elme vagy a testi-lelki jóllét ideiglenes vagy tartós zavarának igyekszik tulajdonítani a borzalmas tettet, és nem fut bele esetleg megalapozatlan ítélkezésbe. A búcsúzás egyházi módja ilyenkor ugyanaz lehet, mint minden más hívő esetében.

A hamvasztás nagyon sokáig tiltva volt a római katolikus hívőknek, és ennek alapvetően két oka volt.

Az egyik, hogy a földközi kultúrkörben nem ez volt a szokás, és idegennek tűnt, akkori szóhasználattal „pogánynak”. A másik, hogy miután az utolsó ítéletre testben támadunk föl (vagyis, az egész ember áll ítélet előtt és alatt, nemcsak a lelke), igyekeztek e testet a maga természetes bomlási folyamatába illeszteni, és abba nem beleavatkozni.

A II. vatikáni zsinat (1962–1965) óta a hamvasztás is egy teljes mértékben engedélyezett és bevett temetkezési forma, részben mert már természetessé vált a kultúrkörünkben, részben pedig azért, mert megszűntek a megdicsőült testtel kapcsolatos aggályaink: Isten bármilyen állapotból össze tudja gyűjteni az embert az utolsó, végső ítéletre.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Csunderlik P�rrel �Hatos P�al, t�n�ekkel besz�ett�
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.