Ha pusztán az eszmei értéket tekintjük, a tudomány legnagyobb eredménye mindeddig a holdraszállás volt, amikor Neil Armstrong személyében először lépett ember idegen égitest felszínére. A vágy egyidős volt az emberiséggel, a lehetőséget viszont csak a XX. század második fele hozta el.
Minden a megtorlás fegyverével kezdődött. A Hitler csodafegyvereként emlegetett V-1-es és V-2-es ballisztikus rakétákkal: Vergeltungswaffe, vagyis a megtorlás, a bosszú fegyvere.
Verseny a világűrért, Szovjetunió-USA: 2:0
A II. világháború, az emberiség eddigi legszörnyűbb vérengzése látszólag átmenet nélkül ment át a hidegháborúba, ami az atomfegyverek korában azt jelentette: a két szuperhatalom közti esetleges fegyveres konfliktus egyben az utolsó is lesz az emberiség történetében.
– nyilvánvalóan katonai céllal, ám a tudományos eredmények is nagyon fontos szerepet játszottak az ideológiai harcban.
A szovjetek titokban fejlesztették ki és állították Föld körüli pályára a Szputnyik-1 műholdat. Nagy pofon volt ez Amerikának, és ijesztő is. A 83 kilogrammos, 58 centi átmérőjű gömb három hónapig keringett a bolygó körül, majd a légkörbe érve elégett. Mindössze annyit tudott, hogy két rádióadón keresztül 20 és 40 MHz frekvencián sugározta: “bip-bip-bip”.
Rádióamatőrök a világ minden pontján fogták az adást, az USA védelmi szakemberei pedig a kezüket tördelték, mi lehet ez a kód. Önmagában természetesen a csipogás semmit nem jelentett, de az üzenet egyértelmű volt:
Miután Jurij Gagarin 1961-ben első emberként kijutott az űrbe, megkerülte a Földet, majd épségben visszatért, Amerika égett a revans vágyától.
A Sasnak szárnyai vannak!
A frissen hivatalba lépett Kennedy elnök kijelentette:
Először is hiszem, hogy e nemzetnek el kell köteleznie magát amellett, hogy még az évtized vége előtt embert juttat a Holdra, és onnan biztonságban vissza is hozza a Földre.
Könnyelmű ígéret volt, életveszélyes küldetés, de visszaút nem volt. 1969. július 16-án pedig Neil Armsrong, Buzz Aldrin és Michael Collins az Apollo 11 fedélzetén elindult a Hold felé. Az indítást több mint egymillió ember nézte a helyszínről, az élő közvetítést 600 millióan követték. A világ lélegzetvisszafojtva figyelt.
Három napba telt, míg az űrhajó elérte égi kísérőnket és Hold körüli pályára állt. Összesen 13 alkalommal kerülték meg az égitestet, mire elkezdődött a leszállási manőver.
A holdkompot – ennek neve volt Eagle, azaz Sas – leválasztották a parancsnoki egységről, majd mikor előbukkantak a “Hold mögül”, vagyis a rádiócsendből, jelentették Houstonnak, minden rendben:
A Sasnak szárnyai vannak!
Kis lépés egy embernek…
A következő keringésben az űrhajósok csökkentették a magasságot, immár a felszín felett 150 ezer méteres magasságban bukkantak ki újra a Hold mögül. Néhány apró, de ott és akkor a küldetés sikerét veszélyeztető, életveszélyt jelentő hiba után a komp – kézi vezérléssel – sikeresen holdat ért.
1969. július 20-án, magyar idő szerint 21:17-kor Neil Armstrong beleszólt a rádióba:
Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt.
Ezt követően Armstrong és Aldrin nekilátott a holdséta előkészületeinek, ami több órát vett igénybe, a landolástól a holdsétáig hat óra telt el. A parancsnok, Neil Armstrong volt az első. Térdre ereszkedett, kihátrált a kabinból, megállt a létra tetejeként szolgáló platformon, aktiválta a kamerát és elindult az élő adás.
Körülbelül egymilliárd ember követhette, ahogy lemászik a fokokon, és magyar idő szerint 21-én 3:56 perckor lelépett a Hold porába. Ekkor hangzott el a történelmi mondat:
Kis lépés egy embernek, de óriási ugrás az emberiségnek.
Megbizonyosodott róla, hogy a komppal minden rendben, némi por és kőzet formájában zsebre tette a biztonsági mintát – ha bármi okból előbb kellene visszaszállni a járműbe, ne menjenek haza holdkőzet nélkül. Ekkor szállhatott ki Aldrin is:
Varázslatos sivárság
– mondta.
Hello Neil és Buzz
Ezután Aldrin a mozgást tanulmányozta, Armstrong felvételeket készített, elhelyeztek egy, a napszél összetételét mérő műszert, majd kitűzték az amerikai zászlót. Elhelyezték a szimbolikus emléktárgyakat, és lelepleztek egy táblát, ezzel a felirattal:
Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében.
Megkezdődhetett a tudományos munka, az űrhajósok geológiai mintákat vettek, méréseket végeztek, műszereket állítottak fel, és beszéltek Richard Nixonnal, az Egyesült Államok elnökével:
Hello Neil és Buzz. A Fehér Ház Ovális Irodájából beszélek és ez bizonyosan a legtörténelmibb telefonbeszélgetés, amelyet valaha lebonyolítottak. Csak el akarom mondani, milyen büszkék vagyunk mindannyian Önökre. […] És az, hogy most a Nyugalom Tengeréről beszélnek hozzánk, az arra inspirál bennünket, hogy megkettőzzük erőfeszítéseinket, hogy békét és nyugalmat teremtsünk a Földön. Az emberiség történetének erre az egyetlen, kivételes pillanatára az emberiség tényleg eggyé vált, egyrészt büszkeségünkben azért, amit Önök tettek, másrészt az imában, ami az Önök biztonságos hazatéréséért szól.
Nem indulhattak egyből haza, ahogy a kompba visszatértek: pihenniük kellett. A kényelmetlen ruha, de főleg az átélt izgalmak lehetetlenné tették az alvást, Armstrong legfeljebb kétórányi szendergésről, Aldrin öt elvesztegetett óráról beszélt.
Összesen 21 órát és 40 percet töltöttek a Holdon, a felszállás teljesen sima volt. Rövidesen Hold körüli pályára álltak, és az égitest “háta mögött” dokkoltak a parancsnoki hajóhoz, ahol Collins mindne eshetőségre felkészülve várta őket.
Utoljára leválasztották a holdkompot, és elindultak haza. Az Apollo-11 nyolc nappal és három órával a felszállás után 1969. július 24-én, magyar idő szerint 17:50-kor landolt a Csendes óceánban.
