A héten számoltunk be arról, hogy náci emléktárgyakat fedeztek fel Argentínában. A gyűjtemény a legnagyobb ilyen típusú kollekció, melyet dél-amerikai országban valaha találtak. A relikviák közt több Hitlerhez köthető darab is van, ez persze nem jelenti azt, hogy a Führer nyomára bukkantak volna.
Ettől függetlenül érdemes beszélni a latin-amerikai fasiszta emigrációról, hiszen a második világháború végén és az azt követő években valóban nagy számban érkeztek háborús bűnösök a régióba.
Sokan segítették a menekülést
A háború végén rengeteg európai fasiszta és szimpatizáns döntött az emigráció mellett. Nemcsak németek és olaszok, hanem kollaboráns horvátok, ukránok, magyarok, oroszok és egyéb tengelyhatalmakhoz köthető elemek is felkerekedtek, hogy elmeneküljenek a szövetségesek elől. Maga Szálasi Ferenc is megpróbálkozott a szökéssel, igaz, csak Ausztriáig jutott.
Az emigránsok többsége először európai országokba utazott, majd innen indultak tovább, elsősorban Dél-Amerika irányába.
Az emigránsok számára olyan hálózat, úgynevezett “patkányút” épült ki, melyen az érintettek több lépcsőben érhették el végső célpontjukat. Az útvonalakon előbb egy-egy európai országba, elsősorban Spanyolországba és Olaszországba jutottak el, majd jelentős részük innen indult tovább a világ távolabbi államaiba.
A menekítést számtalan szervezet segítette, például az állítólagos ODESSA – melyet egyes kutatók szerint egykori SS-tagok hoztak létre -, igaz, a Nemzetközi Vöröskereszt és a Vatikán is bekapcsolódott a háborús bűnösök kicsempészésébe. Nem lehetetlen, hogy a segélyszervezet csak adminisztrációs hibák miatt, nem szándékosan segítette az emigránsok menekítését, a vatikáni főpapokról azonban több alkalommal is kiderült már, hogy komolyan támogatták a fasisztákat.
A mentés egyik vezéralakja Alois Hudal, osztrák címzetes püspök volt, aki már 1944 decemberében belekezdett a szervezkedésbe. A férfi elsősorban a német és horvát fasiszták, illetve családtagjaik külföldre szállítását koordinálta.
A menekítésben egyébként az Egyesült Államok és a Szovjetunió is részt vett, hiszen a hidegháború küszöbén kulcsfontosságú volt, hogy a fejlett német hadi technológia minél több tudósát és mérnökét szerezzék meg jövőbeli fegyverkezésükhöz. Ezen emigránsok – érthető módon – később Amerikába és a Szovjetunióba kerültek.
A “patkányút” kiterjedt hálózatával számtalan hírhedt háborús bűnös szökött meg.
A menekültek egy részét később nácivadászok kutatták fel, a leghíresebb ilyen eset Eichmann elfogása és elítélése. A deportálások egyik fő szervezőjét 1960-ban rabolták el a Moszad ügynökei, majd Argentínából Izraelbe szállították, ahol később ki is végezték.
Miért éppen Dél-Amerika?
Bár az emigránsok egy része a Közel-Keletre, illetve Európába, például Svájcba távozott, a többség Dél-Amerika mellett döntött. Nem véletlenül.
A régióban már a 18. században megjelentek az olasz és német közösségek. A 19-20. század során a nemzetiségek száma egyre emelkedett, az olasz fasizmus és nemzetiszocializmus előretörésével pedig az ideológiák is egyre népszerűbbé váltak helyi olaszok és németek körében – ebben a tengelyhatalmak ügynökeinek kifejezetten nagy szerepe volt.
Másrészt a korszakban Németország gazdasági befolyása is jelentősen nőtt a térségben.
Közép- és Dél-Amerikát az Egyesült Államok 1823-tól amerikai érdekszférának tekintette, ennek megfelelően az USA mindvégig fontos szerepet töltött be a helyi gazdaságban. A második világháború előtt azonban a Harmadik Birodalom is nyitott a régió felé, a növekvő gazdasági befolyás pedig a politikára is hatással volt.
A fasiszta-pártiság másik fontos tényezője a helyi vezetés egyéni meggyőződése volt. A világháború végén több latin-amerikai ország is hadat üzent a tengelyhatalmaknak, katonai akciókhoz azonban csak kevesen csatlakoztak. A térségben több állam is mindvégig az olasz-német-japán szövetségi rendszerrel szimpatizált, ez a rokonszenv pedig a térség országainak berendezkedésén is meglátszott.
A korszak meghatározó argentin politikusa, az első elnöki ciklusát 1946-ban megkezdő Juan Domingo Perón például korábban Olaszországban és Németországban is dolgozott katonai attaséként, így közelről ismerhette meg az olasz fasizmust és a nemzetiszocializmust. Az ideológiák bizonyos elemeit, elsősorban gazdasági elképzeléseket később maga is felhasznált karrierje során.
Ante Pavelić, a Független Horvát Állam egykori vezetője például Perón biztonsági tanácsadója lett.
Lehetetlen lett volna titokban tartani
Hitler 1945 tavaszán bekövetkezett halála óta különböző elméletek születtek arról, hogy a Führer miként rendezte meg öngyilkosságát, majd menekült el Németországból.
Az iratok ugyanis számtalan olyan adatot tartalmaznak, melyek a szökést bizonyították. Fontos azonban leszögezni, hogy a szakértők az egykori nyomozás során arra jutottak, hogy a tanúk információi csupán pletykákon alapulnak, nem támasztják alá igazolhatóan Hitler csodás menekülésének elméletét. Az állítólagos szemtanúk többsége egyáltalán nem bizonyult szavahihetőnek – olyan német állampolgárok voltak, akiket befolyásolt a menekültstátusz reménye.
Egyébként is nehéz elképzelni, hogy minden idők egyik legnagyobb háborús bűnöse csak úgy felszívódjon. A világháború után a nácivadászok hálójába Hitlernél kisebb halak is belegabalyodtak.
A diktátor utazását ráadásul jelentősen megnehezítette volna állapota.
Hitler ugyanis 1945 tavaszán már 56 éves volt, és több bizonyíték is arra utal, hogy sem mentális, sem fizikai egészsége nem volt megfelelő. Amennyiben a diktátor valahogy át is vészelte a Latin-Amerikáig tartó utat, nem valószínű, hogy sokáig életben maradhatott.
A most előkerült argentin kollekció egyébként szintén nem túl meggyőző bizonyítéka Hitler szökésének. A relikviák közt ugyan valóban akad több Führerhez köthető tárgy is, ezeket szinte biztosan nem a diktátor hozta be az országba.
A kollekció egy részét valószínűleg az 1940-es és 1950-es években emigráló nácik hurcolták magukkal, de az sem zárható ki, hogy a tulaj külföldről szerezte be a tárgyakat. Tavaly épp egy argentin gyűjtő fizetett 600 ezer eurót egy müncheni árverésen különböző náci emlékekért, többek közt a Führer egyik ruhadarabjáért. Idén pedig az angliai Royal Tunbridge Wells-ben kelt el egy privát Hitler-album.
