A gravitációs lencse egy meglehetősen egyedi fizikai jelenség, amely szorosan kapcsolódik Einstein általános relativitáselméletéhez.
Ha a téridőt úgy képzeljük el, mint egy szövetdarabot, azt mondhatjuk, számtalan nagy tömegű objektum létezik, amely megnyújthatja ezt az anyagot.
Bár Einstein forradalmi, 1936-os publikációjában formálisan is megmagyarázta a folyamatot, már több évtizeddel korábban is kutatták a gravitációs lencséket. 1919-ben például egy angol asztrofizikus, Sir Arthur Eddington kísérletezett a tengeren a jelenséggel. Megfigyeléseiből később “Jelentés a gravitáció relativitás elméletéről” címmel jelentetett meg cikket.
Gyakorlatilag ez volt az első olyan fizikai vizsgálat, amely bizonyította Einstein elmélet, mely szerint a fény nem minden esetben utazik egyenes vonalban. Eddington egy Afrika nyugati partjaitól igen távol található szigetre utazott, hogy megfigyeljen egy teljes napfogyatkozást. A jelenségről számtalan fénykép készült, egyes fotókon olyan fényes foltokat lehetett felfedezni, melyeket a szakember később a Hyadok nyílthalmazként azonosított.
Mivel a csillagcsoport ekkor a Nap mögött helyezkedett el, a kísérlet bebizonyította, hogy a Nap hatalmas tömege képes volt olyan mértékben meghajlítani a téridőt, hogy ezzel a Hyadok fényét is elgörbítette, így az a Földről is látható volt.
Most, közel egy évszázaddal később a Jet Propulsion Laboratory kutatói arra jutottak, a jelenséget felhasználhatnák távoli égitestek vizsgálatához is. Hogy az elképzelés megvalósítható-e, idővel kiderül, igaz, maga az ötlet is elképesztő.
Egyelőre egyetlen ember alkotta eszköz sem volt képes elérni ezt az elképesztő távolságot. Éppen ezért nem túl valószínű, hogy az elkövetkező években létrehozhatnánk a NASA szakértői által kigondolt teleszkópot.
