A moszkvai metróépítés során használt fúrópajzsok segítségével kialakított óriási, mintegy 6500 négyzetméteres járatrendszer építését 1951-ben kezdték meg, mivel jócskán fennállt a veszélye egy esetleges Egyesült Államokkal vívandó nukleáris háborúnak. A rendszer Kremlhez való közelsége nem véletlen, hiszen Sztálin és az ország vezetése háború esetén ide menekülhetett volna.
Két bejárata közül az egyik egy réginek tűnő ház mellett nyílt, másikuk pedig a közeli Taganszkaja metróállomás alagútjából, melyen át az építők is elhagyták anno a készülő bunkert.
Az 1956-ban elkészült, hatvanöt méter mélyen megbúvó bunker sosem működött teljes gőzerővel, de három évtizeden át, egészen az 1986-os enyhülésig itt volt a nukleáris fegyverekkel megrakott, nagy hatótávolságú stratégiai bombázók irányítóközpontja, de a kubai rakétaválság idején állítólag Hruscsov is itt bújt el egy időre.
A bázist a hatvanas években felkészítették egy esetleges nukleáris támadásra, így a felhalmozott étel és üzemanyagkészlet akár háromezer embert is életben tarthatott volna három hónapig, friss ivóvízről pedig két artézi kút gondoskodott volna.
A hetvenes években azonban felütötték fejüket az első nagyobb problémák – a falak vizesedni kezdtek, a dízelgenerátorok gyorsan öregedtek, és a szellőzés sem volt már a régi, így tervbe vették a bunker egy részének átalakítását és modernizálását, de erre végül sosem került sor. A földalatti bázis titkosítását végül 1995-ben feloldották.
2001-ben az orosz kormány még még egymillió rubelt (mai árfolyamon alig több, mint négymillió forintot) áldozott rá az éves költségvetéséből, de hasznosítani továbbra sem tudták. 2006-ban végül egy aukció keretében vált meg tőle az állam, melynek győztese a Novik Service volt, mai árfolyamon 755 millió forintos ajánlatával.
A lépcsőn és lifftel is megközelíthető, a felszín alatt 18 emeletnyi mélységben fekvő járatokban azóta Bunker-42 néven egy múzeum működik, többféle tematikus túrával, melyek a bunkerek építésének módját, történetét és a hidegháború légkörét mutatják be.
