A Vörös Hadsereg nagyszabású támadást indított a keleti fronton a 1944 nyarán, de előrenyomulásuk megakadt a Keleti-Kárpátokban védekező magyar és német katonák szívós ellenállásán. Ukrajna felől viszont betört Romániába, az ország rövidesen átállt a szovjetek oldalára. Ezzel megkerülhették a hegyláncokon kiépített magyar Árpád-vonalat, nyitva állt az út a Kárpát-medencébe.
Erdély a csapda
Az Erdélyben küzdő magyar és német csapatok, hogy elkerüljék a bekerítést, hátrálni kezdtek és felkészültek az ellencsapásra. Az Alföldre érkező szovjetek Debrecen-Nyíregyháza-Csap elfoglalásával észak felé igyekeztek előretörni, hogy bekerítsék az Erdélyben védekező magyar és német haderőt. A németek a Cigánybáró hadművelet keretében először az Alföldre kijutó ellenséget tervezték megsemmisíteni, hogy utána keletre fordulva elfoglalják a Kárpátok átjáróit – írja A magyar honvédség a második világháborúban című könyvében Ungváry Krisztián.
A vörösök voltak lépéselőnyben, október 6-án harckocsival és 22 lovas-és gyalogoshadosztállyal szétverték a mindössze 70 tankkal és nyolc hadosztállyal védekező magyar 3. hadsereget. Hídfőállásokat építettek ki a Körösökön és megállíthatatlanul törtek előre. Amennyiben elérik a Budapest-Nyíregyháza vasútvonalat, lehetetlenné teszik a visszavonulást, a harapófogó bezárul.
A német hadvezetés minden nélkülözhető erejével az ellentámadást készítette elő, céljuk a Szolnok és Nagyvárad felől előretörő szovjetek bekerítése volt, és saját csapataik kimenekítése Erdélyből. Így alakult ki október 9-26. között a debreceni – vagy alföldi, illetve hortobágyi – páncéloscsata, a keleti front egyik legváltozatosabb helyzetekkel járó tankcsatája.
120 ezer halott a rónán
Nem a “klasszikus”, frontvonal mentén lezajlott ütközet volt ez. Gyalogság hiányában a Tiszántúlon ekkor gyakorlatilag megszűnt az összefüggő arcvonal, a két fél a pillanatnyi helyzet függvényében birtokba vett, majd feladott egyes helységeket, az “első vonal”e csoportok körül alakult ki – írja Ungváry. Szovjetek és németek ölték egymást a magyar Alföldön, előbbi mellett csupán a statiszta szerepe jutott a román, míg a másik oldalon a magyar egységeknek.
“Bizony úgy érzem magam, mint a fába szorult féreg! Mi lesz, ha akár az orosz,akár a német páncélosok végigsétálnak ezen a pár ezer kimerült és amúgy is lelkét vesztett szerencsétlen magyar katonán?” – írta helyzetükről Tömöry Jenő vezérőrnagy, a 12. tartalékhadosztály parancsnoka október 15-én. A csata végül szovjet győzelemmel ért véget, a Vörös Hadsereg elfoglalta a Tiszántúl teljes területét. Stratégiai célját, a német Dél Hadseregcsoport bekerítését viszont nem sikerült elérnie.
A szovjet-román egységek 525-637 páncélost és 84 ezer katonát, a német-magyar erők 270 páncélost és 35 ezer katonát vesztettek.
