A nemi bűncselekményekkel kapcsolatos büntetőjogi szabályozást mindenkor az uralkodó közfelfogás, a társadalom erkölcsi viszonyainak általános helyzete és a hivatalos ideológia határozza meg. A középkorban tilalmazták és büntették a nemi ösztön házasságon kívüli kielégítését, sőt a jogalkotás a házasságon belüli szexuális szokások szabályozójának szerepében is fel kívánt lépni – olvasható a Rubicon.hu-n.
Az évszázados büntetőjogi szigor csak a feudalizmus alkonyán kezdett enyhülni: a közvélemény által el nem ítélt magatartásokat a bírák a törvénykezés során enyhébben kezdték büntetni. “Sok gonosz tevő vagy házasság törő, akiket közönségesen nyíri pajkosoknak mondanak, akik az erdőbe‚ s oda, ahová nekik tetszik, rossz nőket visznek ki, s istent igazságos bosszúra ingerlő szörnyű bűntettet, a paráznaságot követnek el” – fogalmazták meg Szabolcs vármegye rendjei 1711-ben. És szörnyű büntetéseket helyeztek kilátásba.
Bikapénz vagy paráznabírság
Évszázadokkal ezelőtt nagyon is komolyan gondolták az erkölcsök büntetőjogi eszközökkel történő védelmezését. A kis közösségek egymásrautaltsága jóval nagyobb volt, mint manapság, ezért a helyi elöljárók mindent elkövettek, hogy minimálisra csökkentsék széthúzást, villongásokat. Az egyik legfőbb érték a család volt, amelyre a legnagyobb veszélyt a nemi erkölcsök szabadon engedése jelentette – ez magyarázza a szigorú fellépést.
És azt is, miért esett nagyobb súllyal a latba, ha házas ember lépett félre. A paráznaság enyhébb esetében a házasságon kívüli nemi kapcsolat büntetése megszégyenítés, megveretés, legfeljebb – ha a bűnnek látható nyoma lett, vagyis terhesség következett be – kiűzés, kiközösítés a faluból, városból, uradalomból. A magyar gyakorlat egy sajátos bírsága volt a bikapénz, melyet a házasságon kívüli nemi kapcsolatot létesítőktől szedtek. A „paráznabírság” az úriszék egyik fő bevételi forrásának számított: Várpalotán például 1573-ban évi 100 forintra becsülték ezt a jövedelmet, miközben a földesúri malom 134 forintot hozott.
Ha viszont házasságban élők követtek el a paráznaságot, a büntetés sokkal súlyosabb volt, hiszen az elkövetők megsértették a vallás családra vonatkozó parancsait is. Ilyen esetekben nem ritka a vízbe fojtás, a tűzhalál, de Nyugat-Magyarországon előfordult a tövissírba élve eltemetés, valamint az egymásra fektetett vétkesek karóval átverése is.
Halál és közmunka a kerítőnek
Eleink különbséget tettek a paráználkodás, szajhálkodás és bujálkodás között. A pusztán félrelépő, egyébként tisztességes asszonyok, hajadonok vétkezése paráznaság volt. Az minősült szajhálkodásnak, ha valaki egy időben vagy egymást követően több partnerrel is testi kapcsolatot létesített – az üzletszerűség bármiféle követelménye nélkül. A szabados élet, a hivatásos vagy üzletszerűséggel összekapcsolható tartós és eseti nemi kapcsolatok létesítése már a bujálkodás kategóriájába tartozott.
Ez esetekben Küküllő vármegye így rendelkezett: „mely leány vagy asszonyember paráznaságon esvén azután abban nem élt, elég lészen 12 forinttal megbüntetni, ha abban perversálna, meg kell pellengéreztetni. Így sem akarván megszűnni, vettessék az vízben.” A „bujálkodás” főként városokban, forgalmas kereskedelmi centrumokban virágzott, és az idő múlásával enyhült a megítélése is: a 18. században, a szokások és az erkölcs változásainak megfelelően, már nem nézték oly szigorú szemmel a könnyűvérű lányok ténykedését.
Kezdettől fogva büntették a kerítést. Az ítélet szerint az anya, aki menyecske lánya paráználkodását három ifjúval elősegítette, sőt vigyázott időközben, “mint parázna kerítő, zsákban bújtatván, vettessék vízben”. Szakolca város ítélete szerint lábvasban elvégzendő három havi közmunkára ítéltetett az a polgár, aki „más ágyának csalárd megkísérlése” bűnében marasztaltatott el. A jogtörténet számos esetet jegyzett föl, amikor kocsmárosok a vendégek szórakoztatására tartottak szajhákat‚ könnyűvérű lányokat, s ez okból elítéltettek.
A témát a Hír24-en folytatjuk, a teljes cikk a Rubicon.hu-n olvasható.
