Az 1550 és 1750 közötti korszakot a hegedűkészítők aranykorának tartják, bár Claudia Fritz, a Párizsi Egyetem munkatársa szerint a legenda erősebb, mint a valóság. Az bizonyos, hogy ezt a periódust egyfajta “kis” jégkorszak előzte meg, amely hatott a faanyag minőségére és tény az is, hogy a neves itáliai mesterek speciális lakkal vonták be a hangszereket, ezek a tényezők rekonstruálhatók.
Fritz és munkatársai egy sötét hotelszobában 21 zenésznek kínáltak fel hangszereket a teszthez, amelyek közül csak kettő volt eredeti Stradivari és egy Guarneri, a többi a közelmúltban készült. A tesztek azt mutatták, hogy a zenészek számára nem volt teljes biztonsággal megkülönböztethető, melyik a régi és melyik az új hangszer. A 21 muzsikus közül csak nyolcan voksoltak a Stradivarik, illetve a Guarnerik mellett, tizenhárman viszont az újakat választották.
Novemberben egy Stradivari-hegedű pontos másolatát alkotta meg komputeres tomográfia segítségével egy amerikai kutatócsoport – egyrészt szerették volna megérteni, miként “működik” a hegedű, másrészt újra szerették volna alkotni a különleges hangszert, hogy elérhetővé tegyék a másolatokat fiatal hegedűművészek számára, akik nem tudják megfizetni az eredetit.
A Budapesti Fesztiválzenekar keretében alakult régizenei együttes egyik tagja, Szefcsik Zsolt szerint a historikus zene előadásához nincs feltétlenül szükség eredeti hangszerekre. A modern hegedűk például bélhúrok alkalmazásával közelíthetnek a barokk hangzáshoz.
