Minden nagy erejű technológiáról elmondható, hogy kétélű fegyver: a pozitív hozadékok mellett kockázatai vannak, hiszen sohasem tudjuk, kik, milyen célok érdekében próbálják majd felhasználni. Igaz ez a közösségi médiára is, ami teljesen átformálja a napjainkat: a Facebooknak már több mint 2,3 milliárd felhasználója van, és mi magunk is kevés olyan embert tudnánk említeni, akinek az életében nem tölt be aktív szerepet a szolgáltatás, legyen szó kapcsolattartásról vagy információszerzésről.
Mark Zuckerbergék gyermeke világot behálózó óriássá nőtte ki magát, és amellett, hogy sokféle módon könnyít az életünkön, nagyon ijesztő jelenségeknek is teret ad. A háttérben zajló folyamatok egy remek kriminek is alapot szolgáltathatnának, nem véletlen, hogy nemrég a Netflix is filmet készített a Cambridge Analytica-ügyből, aminek pont az volt a lényege, hogy a felhasználókat a Facebooktól szerzett adatok felhasználásával politikai üzenetekkel bombázták szponzorált hirdetések formájában.
A 2016-os amerikai elnökválasztás után került előtérbe az a probléma, hogy egyes országok kormányai aktívan élnek azzal a lehetőséggel, hogy a hatalmas elérést dezinformáció terjesztésére használják fel. Az elmúlt három évben mi is sorra beszámoltunk arról, hogy a közösségimédia-platformok különféle eszközökkel próbálnak megoldást találni a problémára, de továbbra is folyamatos a küzdelem a felhasználók világképét és meggyőződését befolyásolni kívánó tartalmak ellen. Amellett, hogy az álhírek terjesztésével bizonyos csoportok saját üzeneteiket kívánják erősíteni,
Manapság pedig, mikor sokak számára a hírfogyasztás elsődleges forrása a Facebook, az üzemeltetőknek még nagyobb a felelősségük. Nem véletlen, hogy a dublini Digital Summit konferencia egyik kiemelt témája az online dezinformáció volt, a problémára fókuszáló panelbeszélgetésen pedig részt vett Meg Chang, a Facebook választásokért felelős Public Policy menedzsere is.
Nagyobb a fenyegetés, mint gondoltuk
A dezinformáció és az álhír nem ugyanaz, bár szorosan összefüggenek. Minden álhír dezinformáció, de nem minden dezinformáció álhír. A dezinformáció egy szélesebb kategória, aminek nemcsak a légből kapott hírek, hanem a valóság elferdítésén alapuló történetek is részei. A dezinformáció a valós tényektől teljesen független álláspontok népszerűsítését célozza, de előfordulhat, hogy az olvasótábor meggyőzése helyett annak összezavarása áll a középpontban. A valóságban számos célja van annak, hogy valaki miért terjeszt dezinformációt: lehet pénzügyi, politikai, személyes vonzata.
Az Oxfordi Egyetem kutatói 2012 óta mélyebben is foglalkoznak a jelenséggel, 2017-ben megjelent a témát mélyen vizsgáló tanulmányuk. A Computational Propaganda projekt alatt azóta is évről évre tárják fel a közösségi médiában zajló médiamanipuláció összefüggéseit. A legfrissebb, 2018-as kiadásban már arról lehet olvasni, hogy:
- a szakértők 48 országban fedeztek fel szervezett, gondosan irányított, manipulatív jellegű kampányokat, ami nagy ugrás ahhoz képest, hogy 2017-ben még 28 volt ez a szám. Mindegyik érintett országban legalább egy politikai párt, vagy kormányügynökség használta arra a közösségi médiát, hogy befolyásolja a közvéleményt.
- Főleg olyan országokban találtak erre példát, ahol éppen választások zajlottak, vagy ahol a kormány fenyegetve érezte magát más országtól, erre válaszul saját propagandát indított.
- Öt országban ezek közül olyan chatapplikációkat is kihasználtak, mint a WhatsApp, a Telegram vagy a WeChat.
- Amellett, hogy jelentősen megnőtt a fizetett hirdetéseken keresztül való dezinformációterjesztés, az alaposabb kampányokban a keresőmotorokban való megjelenésre is nagy hangsúly fektettek.
A közösségi média manipulálása hatalmas üzlet: 2010 óta a kormányzatok és pártok több mint félmilliárd dollárt öltek bele kutatásba, fejlesztésbe és pszichológiai trükkök implementálásába a manipuláció érdekében, jellemzően a választások idején, és rengeteg pénz megy el a koordinált kampányokra.
Mi is ott vagyunk a 48 ország között
A panel háttéranyagaként hivatkozott kutatást átböngészve felfigyeltünk arra, hogy Magyarországot is e 48 ország közé sorolják a szerzők. A kutatók elemzése szerint az ilyen jellegű propaganda a 2010 óta miniszterelnöki posztot betöltő Orbán Viktor Fideszére jellemző. A magyar médiatermékek 90 százaléka közvetetten vagy közvetlenül Orbán pártjához kötődik – hivatkoznak Marius Dragomirre, a CEU Média, Adatfeldogozás és Társadalom Kutató központjának vezetőjére. Magyarországon a propaganda politikai célokat szolgál, a kormány által finanszírozott, kormánybarát tartalmakon keresztül.
A koordinált kampányok jellemzően Soros György elleni közterületi és facebookos hirdetéseken keresztül valósultak meg, melyek fő mondanivalója az, hogy Soros György és az Európai Unió illegális migránsok Magyarországra való betelepítésével ásná alá a magyar nemzeti szuverenitását – részletezi a tanulmány a módszereket. A fő narratíva a liberálisok és konzervatívok közt feszülő ellentét.
A legfrissebb uniós felmérés szerint a magyarok egyébként már alig bíznak a sajtóban hallottakban, ráadásul a magyarok több mint fele szerint a demokráciát is veszélyezteti az álhírek létezése. De a nagy többség úgy véli, ő maga ki tudja szűrni a dezinformációt.
Mit tesz a Facebook?
A Google és a Facebook is csak lassítani tudja az álhírek terjedését azzal, hogy olyan eszközöket fejlesztenek, amikkel a felhasználók egyszerűbben jelenthetik ezeket a tartalmakat, vagy tényellenőrző szolgáltatásokkal fognak össze, például a Snopesszal.
Meg Chang elmondása szerint a Facebook is több oldalról támad, hogy visszafogja az álhíreket. Főleg az oldalak háttérbe szorításával és a csoportok előtérbe kerülésével akarják megoldani a helyzetet, az első fontos lépcső a kétes hitelességű tartalmak felismerése, detektálása, amihez algoritmusokat is bevetnek. A már feltárt oldalakat, kamufiókokat és szervezeteket igyekeznek összekötni, hogy bizonyos jelek alapján felderíthessék a hálózatok további szereplőit. Olyan jeleket figyelnek algoritmusok segítségével, mint az IP-címek, a közzététel helye, időpontja.
A cég tavaly megduplázta a felhasználók biztonságán dolgozó mérnökök számát is, akik a kamuprofilok kiszűrésén dolgoznak. A Facebook együttműködik tényellenőrző szolgáltatásokkal is, hogy a nem megbízható forrásokból származó hírek terjedését lelassíthassák, ha törölni nem is tudják azokat. Eltávolítani ugyanis csak olyan tartalmat tudnak, ami megszegi a közösségi alapelveket – ide tartozik például a gyűlöletbeszéd vagy a terrorizmussal kapcsolatos posztok.
Szintén az idén vált bevett gyakorlattá, hogy hirdetések vásárlásához a szervezeteknek azonosítaniuk kell magukat, és összességében is szigorúbbá váltak a feltételek annak érdekében, hogy a megtévesztő információk terjesztése nehezebb legyen. A közösségi oldal tavalyelőtt egy olyan rendszer fejlesztésébe is belekezdett, ami az alapján oszt 1 vagy 0 pontszámot a felhasználóknak, hogy mennyire minősülnek megbízhatónak, és hányszor jelentettek be valódi híreket kamuként, maguk is álhíreket osztottak tovább, vagy propagandatrollok.
A közösségi oldal ezen felül már évek óta dolgozik azon a nagy médiavállalatokkal, hogy olyan eszközöket teremtsenek, amik a hiteles újságírást támogatják. A közösségi oldal például olyan termékeket fejleszt, mint a Crowdtangle, amit a kiválasztott szerkesztőségek ingyen és bérmentve használhatnak.
A cég a szerkesztőségek számára online tréningeket és információcsomagokat is garantál: ilyen a Facebook Safety for Journalists, ami az újságírók profiljainak és oldalainak védelmét segíti, valamint az online szférában történő zaklatást előzné meg, vagy a közösségi oldal által támogatott News Integrity Initiative, vagyis Hírintegritási Kezdeményezés, ami egy 14 millió dolláros alapítvány azzal a céllal, hogy összekösse az újságírókat a vállalatokkal, kutatóintézetekkel, nonprofit szervezetekkel, és megállítsa a médiamanipulációt.
Így szúrhatja ki az álhíreket
Chang utolsó fontos pontként említette az edukációt, a felhasználók tanítását. Mivel az internetet szabályozni lehetetlenség, az álhírek elleni védekezés kulcsa tényleg az emberi elme lehet, mert akiknek ez érdekük, az emberi érzelmeket aknázzák ki, ami ellen nem véd semmilyen algoritmus. Az álhírek sikeres kiszűréséhez minden esetben elengedhetetlen a forráskritika. Ha magunk úgy gondoljuk, álhírre bukkantunk, azt a Facebookon keresztül jelenthetjük is a moderátorok felé.
- Egy weboldal hitelességének felmérését érdemes az impresszummal kezdeni. Ahol semmi nincs feltüntetve, ott jó eséllyel megbízhatatlan tartalmakat fogunk találni. Érdemes rákeresni, hogy más, köztudottan megbízható médiumok milyen véleménnyel vannak a szóban forgó tartalomszolgáltatóról: hivatkoznak-e rájuk, részei-e a médiadiskurzusnak.
- Igyekezzünk ellenőrizni a médium hátterét, például hogy melyik cégcsoport áll mögötte, feltüntetik-e a kiadó székhelyét, a főszerkesztő, a felelős szerkesztő nevét. Gyakori, hogy egy nyugatinak tűnő domainnév mögött egy marginális, megkérdőjelezhető álhírportál áll.
- Ellenőrizzük a szerzőt! Létező személy a cikk írója? A megbízható újságírók munkásságuk alapján nyomon követhetők a világhálón, nemcsak a transzparencia, hanem az önmarketing miatt is. A szerző szakmai beágyazottsága gyorsan kideríthető az illető Twitter-fiókjából: a profil jellegéből, a követői számából és az általa követett személyek szakmai profiljából.
- Ismerős valahonnan a tartalom? Az álhíroldalak gyakran nem saját tartalommal igyekezni félrevezetni, hanem a nyugati médiában már megjelent híreket használják eltorzítva, saját narratívájuk megerősítésére.
- Érdemes tanulmányozni a híroldal szövegének stilisztikai jellegzetességeit. Ha egy weboldal többnyire indulatos véleményeket közöl, ahol nem a tájékoztatás, hanem az olvasó meggyőzése a cél, joggal feltételezhetjük, hogy nem hírportállal állunk szemben.
- Ellenőrizzük a forrásokat! Sokat elárul a tartalom előállítóiról, hogy szerzőként milyen forrásokra hivatkoznak és kiket szólaltatnak meg. Az álhíroldalak gyakorta hivatkoznak névtelen blogokra vagy nyíltan Kreml-párti felületekre, Facebook-posztokra és közismert, angol nyelvű extremista felületekre, miközben forrásaikat „nyugati médiaként” álcázzák. Az orosz propagandaoldalakon az sem ritka, hogy a hivatalos forrásként feltüntetett személyről kiderül, valójában semmilyen hivatali tisztséget nem visel. A Kreml-párti propagandaoldalak, saját álláspontjuk alátámasztásának céljával, előszeretettel hamisítják vagy manipulálják az általuk használt statisztikai adatokat, felméréseket és az eredmények volumenét. Ugyanezzel a logikával rendszeresen hamis következtetéseket vonnak le közvélemény-kutatási eredményekből is.
- Diverzifikáljuk a forrásainkat, és ne támaszkodjunk pusztán a Facebook algoritmusára vagy a Google hagyományos keresőmotorjára. Nehezíti ugyanis az álhírek visszaszorítását, hogy a hírfogyasztók többsége nem tudatosan osztja meg a tartalmakat a közösségi oldalakon. Figyeljük meg, hogy tartalmilag egyezik-e a szöveg címsora, a bevezető (lead) és a szövegtörzs, mert ahol eltér, ott nagyobb eséllyel válhatunk manipuláció áldozatává.
- Az álhíroldalak előszeretettel használnak fotókat és videókat, amelyeket átszerkesztve vagy eltorzított kontextusban, félrevezető címmel és kommentárral adnak közzé. A Stopfake.org által javasolt ellenőrzési gyakorlatok része többek között egy letölthető plug-in alkalmazás „Who stole my picture” néven, amely képes beazonosítani a cikkben megjelent kép eredetijét. Érdemes megnézni a fotó publikálási időpontját is, mert az időbeni ellentmondás ugyancsak a kép hamisságára utalhat.
- A videók ellenőrzése már bonyolultabb feladat. Ha a videót Youtube-ról ágyazták a cikkbe, első lépésként keressük meg az eredeti anyagot a videó jobb alsó sarkában található Youtube-ikonra kattintva. Gyanakodjunk, ha egy videót többször is feltöltöttek, más dátummal. Ilyen esetben érdemes a feltöltött videók közül a legnagyobb nézettségűre kattintani, majd körülnézni a kommentszekcióban: elképzelhető, hogy az egyik felhasználó belinkelte alá az eredeti videót.
- Használjuk a rendelkezésre álló nemzetközi tényellenőrző oldalakat! A „Fact Check” funkció a Snopes.com-hoz hasonló tényellenőrző oldalak segítségével megmutatja, igaz-e a keresett állítás.
- Magyarországon a legkiemelkedőbb hasonló kezdeményezés az urbanlegends.hu oldal Marinov Iván újságíró szerkesztésével. A portál egy városi legendákból, szóbeszédekből, hoaxokból, mítoszokból, tévhitekből, kamuképekből tallózó, azok keletkezéséről és terjedéséről beszámoló oldal.
- Szerkesztőségeken átnyúló kezdeményezés a Wikitribune nevű oldal, ahol 40 újságíró-szerkesztő olvasói önkéntesekkel együtt dolgozva kommentálja a híreket a Wikipediához hasonlóan.
- Ugyanilyen hasznos lehet a megfelelő és nem megfelelő hírforrások listázása (blacklisting-whitelisting). Ezeken felül érdemes lehet figyelni a közösségi reakciókra is, mert előfordulhat, hogy a kommentelők iránymutatással tudnak szolgálni az igazságtartalmat illetően.
Kiemelt kép: Marjai János /24.hu
