Alexander Payne új filmjében még ebből is kisülhet valami keserédes és szívmelengető. A Téli szünet ismét egy erősen Oscar-kompatibilisre írt alkotás, amely ennek ellenére csendes és végtelenül kedves filmélmény.
Ki hitte volna, hogy az idei év egyik legkellemesebb filmélményét az jelenti majd, hogy egy kedves japán férfit nézünk két órán át, ahogy tokiói nyilvános vécéket suvickol?
Az alkotók szerint a film se nem klasszikus művészfilm, se nem kommersz vígjáték, hanem valami a kettő között, így az amerikai indie filmek lehetnének a legközelebbi rokonai.
És ez nem csak a Magasmentés főhősére igaz, de a film egészére is. Hiába a remek ötlet, az idei ősz magyar filmes dömpingjének újabb versenyzőjének megvalósításába túl sok hiba csúszott.
Főgonosz-eredettörténetnek ígérték, ám pont az nem derült ki, hogyan is torzult olyanná Snow elnök személyisége, ahogyan az eredeti filmekből megismertük. Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája – kritika.
Tóth Barnabás nagyot akart dobni új filmjével, és a látvánnyal-hangulattal sikerül is neki, de a szövevényes történet szálai hol megfojtják, hol orra buktatják a Mesterjátszmát. Kritika.
Kutyaharapást szőrével – mondják a Repülés kezdőknek főhősei, akik a repülésiszonyukból egy olyan tanfolyamon igyekeznek kigyógyulni, amelyen a számukra a világ legfélelmetesebb helyére – egy repülőgépre vezénylik őket.
A Z-generáció egyik kedvenc angol szava a cringe. A Cicaverzum című film pedig olyan, mintha ezt a kifejezést próbálta volna meg 91 percben illusztrálni. Kritika.
Minden idők legjobb horrorjának rendezője bevallottan gyűlölte a filmjének folytatásait, a szám szerinti ötödik részt pedig már nem élhette meg. Talán jobb is így, és Az ördögűző – A hívőt megnézve azt kívánjuk, bárcsak mi se láttuk volna. Kritika.