Szép élet ez. Mindenki azt kívánja, bárcsak megtehetné, de soha senki nem teszi meg
– nyilatkozta a BBC Scotland The Hermit of Treig (A treigi remete) című dokumentumfilmjében Ken Smith, aki közel 40 éve él szinte teljesen elzárva a világtól a skót felföld egy tava mellett, egy kézzel készített fakunyhóban. A házban se csapvíz, se áram nincs bevezetve, gyűjtögetéssel és horgászattal szerez magának ételt a remeteséget vállaló 74 éves férfi.
Megközelíteni se könnyű, két órára lakik Smith a legközelebbi úttól a Loch Treig nevű tó partján.
Az eredetileg Derbyshire-ből származó Smith 15 évesen kezdett el dolgozni tűzoltóállomások építkezésénél, aztán az élete nagy kanyart vett, mikor egy banda megverte 26 évesen. Agyvérzést kapott, 23 napra elvesztette eszméletét.
Azt mondták soha nem fogok felépülni, hogy soha többé nem leszek képes beszélni, hogy soha nem fogok tudni járni, de tudok. Akkor eldöntöttem, soha nem fogok mások elvárásai szerint élni.
Elkezdett utazgatni és egyre inkább érdekelni kezdte a vadon. Az Alaszkával határos kanadai Yukonban járt, mikor a fejébe ötlött, mi lenne, ha lehajtana az autópályáról, és útját a „semmi felé” folytatná.
Közben meghaltak a szülei, de ezt csak hazatérése után tudta meg. Sokáig fel sem fogta, elkezdett Nagy-Britanniában barangolni, Rannoch-nál járt, mikor eleredtek a könnyei. Ezen a környéken maradt végül, ahol 100 kilométereken át nincs semmi a közelben.
Itt, a Loch Treignél elálltak a könnyei, tudta, hogy itt akar letelepedni, és befejezi a vándorlást.
Épített magának egy kis faházikót, fapálcikákkal kísérletezte ki előtte a formáját. Négy évtized múltán is híján van a bekötött gáznak, áramnak, víznek, fával tüzel, amit az erdőből vág ki, térerő természetesen egyáltalán nincsen.
Zöldségeket, bogyós gyümölcsöket termeszt, de a fő tápanyagforrása a halak a tóból.
A film rendezője, Lizzie McKenzie kilenc évvel ezelőtt ismerte meg Smith-t, az elmúlt két évben forgatta le vele a filmet. 2019 februárjában, tíz nappal azután, hogy McKenzie elhagyta a kunyhót, a férfi agyvérzést kapott, mikor kint volt a hóban.
Smith-nek szerencséje volt, mert napokkal korábban kapott egy GPS-es személyes helymeghatározó jeladót, amivel SOS-t tudott küldeni a texasi Houston veszélyhelyzeti központjába. Innen értesítették a a brit partiőrséget, akik helikopterrel szállították kórházba. Heteket lábadozott a klinikán.
Orvosai megpróbálták a városban maradásra bírni, ahol lehet lakása, és vigyázni is tudnak rá, de Smith mindenképpen vissza akart térni a kunyhójába. Csakhogy most már nem tud olyan önellátó lenni, mint korábban agyvérzésének következményei, emlékezetkiesései és kettős látása miatt. A terület fő vadőre, aki ara az erdőre is felügyel, ahol a férfi lakik, segít neki, pár hetente visz neki élelmiszert, amit Smith nyugdíjából fizet ki.
Agyvérzése után egy évvel újra kórházba kellett szállítani, miután ráomlott egy farakás és megsérült. De nem aggódik a jövője miatt.
Nem maradunk örökre a Földön. Én itt leszek addig, míg el nem jön az utolsó napom. Sok balesetem volt, de mindegyiket túléltem. Valamikor újra meg fogok betegedni. Valami történni fog velem, ami elvisz engem, mint ahogy mindenki másnál is történik. De remélem, akkor már elérem a 102 éves kort.
