Elöljáróban két dolog:
- Tudok választani, ha könyvről vagy sorozatról van szó – legutóbb például azon bosszankodtam, mennyire idegesítő lett az egyik legfelkapottabb „motivációs” könyv.
- Úgy terveztem, az említett BBC-doku mindhárom részét megnézem, mielőtt cikket írok belőle, de már az első rész után is azt érzem, hogy többet kaptam annál, mint amit akartam. De sajnos nem a minőségi tartalomból.
Az Inside Monaco több szálon fut, de a fő esemény a tavaly május végi Formula–1 nagydíj és a köré szervezett bulik, fogadások, illetve díjátadó, ahol az alig negyvenezres Monaco pár napig kétszázezer embert lát el. A sorozat leírásában az szerepel, hogy háttértitkokat tudunk meg a gazdagok játszóteréről. Ehhez képest nem sok olyan dolog derül ki az első egy órából, amit ne tudna bárki, aki legalább egyszer rákeresett Monacóra a Google-ben.
Ha nem mondják el, milyen célból készült ez a doku, azt hiszem, azt akarják bemutatni vele, hogy miként fest az a világ, amit a koronavírus-járvány lecsengése után azonnal magunk mögött kell hagynunk. És itt kicsit sem arra gondolok, hogy egy fogadáson II. Albert hétszáz emberrel fog kezet, vagy hogy felesége, Charlène monacói hercegné legalább ugyanennyit köszönt puszival:
Az egyik rendezvényen például olyan pezsgőt szolgálnak fel, amelyből egy üveg még euróban is sok (28 ezer), átszámítva tízmillió forintba kerül, a helikopterezésre úgy tekintenek, mint máshol a taxira, ha pedig valaki nagy méretű jachttal érkezik, az éjszakánként kétezer euróért, azaz közel hétszázezer forintért parkoltathatja az öbölben.
Az első részben feltűnik David Coulthard is, aki 1995 óta Monaco lakosa, így 37 ezer társával együtt például neki sem kell személyi jövedelemadót fizetnie, és celebtársaival együtt élvezheti azt, hogy a törpeállamban hivatásos fotókat csak állami engedéllyel lehet készíteni, így a lesifotósok miatt sem kell aggódnia. A videóban arról is szó van, hogy Monaco lakosságának nagyjából csak a negyede polgár (azaz az elődeik is itt éltek), a többiek csak lakosok, akik pénzzel (például a bankszámlájukon 150 millió forintnak megfelelő eurónak kell lennie) és más, szubjektív és ismeretlen döntési folyamat alapján beköltözhetnek.
Bár SZJA nem létezik, áfa igen, az húsz százalék, így minden ott vásárolt termék után elég szép összeg kerül az államkasszába. A Grand Prix mindennel együtt százmillió eurót, azaz 35 milliárd forintot hoz Monacónak, ami éves bevételének hat százaléka.
A videóban elhangzik egy mondat, ami tökéletesen leírja Monaco „titkát”:
Ide kell vonzani a gazdagokat, és rá kell venni őket, hogy költsenek.
Ez eddig eléggé sikerült, de mivel egyre öregebb emberek jártak az államba, fontos a vérfrissítés. És pont, amikor azt hittem, ennél nem lehet rosszabb,
Szakemberek ugyanis kitalálták, úgy teszik vonzóvá Monacót a fiatalabb generáció számára, hogy díjátadót rendeznek influenszereknek, azaz olyan embereknek, akik vagy gazdag családba születtek, és emiatt mindenki által irigyelt luxuséletet raknak ki az Instagram kirakatába, vagy kellően sok baromságot csináltak ahhoz, hogy sok követőjük legyen, ami miatt cégek elkezdtek velük hirdetni, lett pénzük, és most már ott tartanak, ahol az első csoport.
A Grace Kelly-érának vége, Monacónak pedig olyan helyekkel kell versenyeznie, mint Dubaj vagy Szingapúr, és az elit most már nemcsak középkorú-idős fehér emberekből áll, de többek között fiatal, gyorsan milliomossá vált techvállalkozókból vagy éppen olyan YouTube-sztárokból, mint Jake Paul.
Az utcai jelenetek is változtak: míg korábban a sztárok takarták magukat, amikor autóikból kiszállva a Hôtel de Paris-ba igyekeztek, a mostani hírességek már úgy szállnak ki a luxusautóikból, hogy filmezik magukat.
Régen el akartak rejtőzni az ide érkező emberek, most semmi mást nem akarnak, csak látszani
– mondja a videóban a hotel egyik alkalmazottja, akinek az a feladata, hogy megforduljon az autókkal, ha annak a sofőrje éppen lusta a manőverhez.
Az influenszer-díjátadó estéje egy másik híres ottani hotelben, a Hôtel Hermitage-ban volt, ahol pont az zajlott, amire mindenki gondolt volna: harminc év alatti fiatalok szelfiztek egész este, miközben olyan ételeket ettek, amelyeknek az összetevőiről átlagember még csak nem is hallott, közben meg valamilyen „szuperobjektív” szempont alapján kiosztottak közöttük néhány díjat. A célt, az eszközt és a folyamatot is tök jól leírja, amikor az előválogató zsűri az alapján választja ki a meghívottakat, hogy kinek hány millió követője van az Instagramon. Az esemény fővédnöke Camilla, Castro hercegnéje, amikor pedig arról beszélt, hogy miként húznák be a fiatalokat, az a Steve Buscemi-mém volt a szemeim előtt, ami azt figurázza ki, amikor az idősebb korosztály próbálja felvenni a fonalat a fiatalokkal. Ez az:
A dokuban szó van még a nemzeti napról is, amit 1734 óta rendeznek meg, és aminek a célja, hogy a hercegi család szorosan tartsa a kapcsolatot a helyiekkel. A rendezvényre 1700 embert hívnak meg, és annak része az is, hogy a palota előtt összegyűlnek a lakosok, és integetnek a teraszra kilépő családnak. És akkor hangzik el az a mondat, ami a legjobban jellemzi, hogy mennyire színjáték ez az egész, amihez mindenki asszisztál:
A spontaneitást meg kell tervezni.
A hatvan perc revelációja számomra egyébként az, hogy egyszer tökre elmennék Monacóba, mert gyönyörű, de lehetőleg ne legyenek ott se sportkocsik, se jachtok, se emberek.
Kiemelt kép: Pascal Le Segretain/A. Hudson/Getty Images
