A Bátor, a gyáva kutya eredetileg 1999-től 2002-ig volt látható az amerikai Cartoon Networkön, négy évadot és száznégy epizódot élt meg, az egyik legnépszerűbb szériája lett a csatornának, itthon szintén a CN adta, hét éven keresztül. Viszonylag népszerű lett a magyar gyerekeknél is, nem volt rajta korhatár-besorolás, rövidek voltak a részek, és különösebben agyalni sem kellett azon, mit miért csinálnak a főszereplők.
John R. Dilworth írta és dirigálta a sorozat elkészülését, aki egy átlagos rajzfilmsztorit alkotott meg: egy idős házaspár, Eustace és Muriel Bagge találnak egy kölyökkutyát az utcán, akit befogadnak kansasi otthonukba, és el is nevezik Bátornak. A ház egyébként a semmi közepén található, magyar fordításban ez Kiesfölde volt. A család így éldegél hármasban, a dologban mindössze egy csavar van:
Némi pikantériát ad még a történetnek, hogy Eustace utálja Bátort, aki neve ellenére rettenetesen félős, lényegében mindentől megijed, mégis felveszi a harcot, hogy megvédje otthonukat. Muriel ugyanakkor imádja az állatot, kvázi gyerekként kezeli, így kontrasztot adva Bátor családban betöltött szerepének. A sorozat pilot epizódját 1995-ben Oscar-díjra is jelölték a legjobb animációs rövidfilm kategóriában, de a Wallace és Gromit ellenében veszített.
Tulajdonképpen a humorral, a szereplők szerencsétlenkedéseivel a készítők megpróbálták elnyomni azt, hogy a széria aggasztóan félelmetes legyen egy gyereknek, főleg annak tudatában, hogy nincs rajta korhatár-besorolás. És tényleg elég megnézni bármelyik epizódot, felnőtt fejjel is lehet ugyan vicces, de attól még könnyen leszűrjük majd: ez minden, csak nem kicsiknek való műsor. Mutatjuk, miért.
Húsz év távlatából még rémisztőbb
A második évad tizenegyedik része például különösen rémisztő, ha meseként tekintünk rá: az epizód sztorija szerint a család hazafelé tart, és elgázolnak egy emberméretű ormányos bogarat, aki aztán beédesgeti magát Bátorék otthonába, hogy ott próbáljon felépülni. A bogár azt állítja magáról, az ő fajuk a segítségre született, mindenkit kiszolgálnak, mert benne van a vérükben – komornyik bogárként is ismerik őket.
Bátor végignézi az esetet, de mivel nem beszél embernyelven, így érthetően nem tudja figyelmeztetni Murielt a veszélyre. Őt is szipolyozni kezdi a bogár, végül arra a döntésre jutnak, versenyben összeméri erejét Bátorral, és aki borzalmasabb kajákat bír megenni, az győz, ezzel párhuzamosan maradhat a házban. Főtt brokkolival indítanak, majd főtt, állott brokkolival folytatják, végül főtt, állottal, amit egy hétig lábujjak között érleltek. Itt azért már érezzük, a rajzfilm próbára teszi az idegrendszerünket. Végül a kutya nyer, és elűzi a házból a vérszívó bogarat.
Érdekesség, hogy a bogár egyébként cilindert és frakkot visel, és komornyikként állítja be magát, angol akcentussal beszél. Érdemes az ijesztően megrajzolt gonosz figura mellett a zenét is figyelni, ami egy baljós, sötét, drámai hatást ad az epizódnak – és még mindig korhatár-besorolás nélkül.
Az első évad kilencedik része szintén elég meredek: a sztori szerint egy Benton Tarantella nevezetű független filmrendező bekopogtat a család ajtaján, mert ezt a helyszínt szemelte ki új horrorfilmjének elkészítésére. Nyilván elsőre is látni lehet, hogy a karakterrel valami nincs rendben, hiszen mű orra van, és igazából egy élőhalott. Ennek ellenére Muriel és Eustace beengedik a rendezőt, aki felajánl egy csomó pénzt nekik, ha itt forgathat.
A kutya persze látja, hogy baj lesz, ami nem csoda: Tarantellának előbb az orra, később a keze is leesik a földre, ezzel mutatva, hogy élőhalottként akar valami rosszat csinálni a családdal. Bemutat egy forgatókönyvet a Zombik feltámadása a tanya alól címmel, amit elkezdenek felvenni.
A terv nem jön össze: a kutya ellopja a forgatókönyvet, és Tarantella művét úgy írja át, hogy a zombik visszatérnek a sírba, amit készségesen meg is tesznek – elvégre ez áll a könyvben. Az együgyű módszer ne tévesszen meg senkit, ettől még rémisztő az egész: maguk a karakterek, a háttérsztori, és a lehulló testrészek sem igazán lehet gyerekbarát jelzővel illetni.
Tessék, itt egy összefoglaló, csak a gyereknek ne mutogassátok, ha nem muszáj.
Az első szezon tizenegyedik része valószínűleg a legrémisztőbb mind közül, egészen a legutolsó két percig, ott ugyanis van egy hatalmas csavar. Az epizód szerint Muriel megbetegszik, így elküldi férjét és Bátort, hogy hozzanak neki némi ételt, útközben meg vacsorázzanak valahol, így elkocsikáznak egy útszéli étterembe. A pultos egy disznó, akiktől két hamburgert kérnek. A kajáldában rajtuk kívül ücsörög még egy kalapos férfi is, aki kimegy a mosdóba, de többé nem jön vissza, a pultos sertés pedig már el is pakolja a férfi holmijait az asztal alá.
Meghozzák a burgereket, Bátor pedig felfedezi, hogy az imént még ott üldögélő férfi arca van a húspogácsán, tehát valószínűleg őt szervírozták fel nekik. Ez azért nagyjátékfilmekben is erősnek számítana, horrorfilmekben is viszonylag ritka, ha kannibalizmus van a történet középpontjában. A kutya aztán lemászik a pincébe, és egy szobából kiszűrődő árnyékok alapján végignézi, ahogy a kalapos férfiből gyúrják a húspogácsát. Majd a pultos üldözni kezdi, mert állítása szerint a felesége imádja a kutyákat, szeretné őt is megismerni.
Bátor elmenekül a félelemtől, otthagyja Eustace-t, az utolsó jelentből pedig kiderül, hogy a pultos felesége hússzobrász, és szimplán csak megformálja az étterem vendégeit.
Inkább való egy tízéves gyereknek
Néhány plusz dolgot is megtanított a rémületen kívül a rajzfilm, ugyanis azon túl, hogy állítólag gyerekeknek szólt – amire azért ezeket látva nem esküdnénk meg –, vélhetően vannak mélyebb üzenetei is:
- Muriel és Eustace házassága tényleg a két véglet, míg a nő egy gondoskodó, szerető háziasszony, addig férje egy zsémbes, folyton morgó öregember, akik valamilyen szinten gyerekként kezelik a kutyát. Így a nevelés több fajtáját is megtapasztaljuk, hiszen Muriel kedvesen gondoskodik, Eustace viszont agresszívan, folyamatosan bántalmazza verbálisan a kutyát, utóbbi kapcsán a gyerekek is felismerhetik, hogy melyik a normális viselkedésforma,
- már a cím is próbál némi tanulsággal élni, hiszen a kutyát Bátornak hívják, de igazából baromira gyáva – ezzel némileg próbálják a készítők igazolni, hogy alapvetően jobb bátornak lenni a félelmetes helyzetekben,
- utóbbival párhuzamosan pedig még egy logikai részt érdemes megfigyelni: a tényleg rémisztően ábrázolt teremtményekkel is felveszi a harcot a félős karakter, ami akár a gyerekeknek is jó példa lehet abban a korszakukban, mikor sok dologtól félnek.
Azt viszont konszenzusként megemlíthetjük, hogy bármennyire is kiváló a sorozat humora, jól megírt, a szereplők szépen rajzoltak, és még az alapfelállás is működik, baromira félelmetes egy gyereknek. Korhatár-besorolás nélkül ez konkrétan nyomokat hagyhat felnőtt korra, és tényleg érthetetlen, hogyan lehetett ezt bármilyen karika nélkül sugározni, főleg úgy, hogy ennél ezerszer lájtosabb rajzfilmeken is ott virít a tizenkettes szám.
Korszakalkotó mese nem lett belőle, de a mai napig elő lehet venni egy kis szórakozás erejéig, mert
Azt azért még megemlítjük, hogy a Fura Fred című epizód eléggé betegre sikeredett, és ezer százalék, hogy ebből semmi nem jön át a gyerekeknek, inkább önkényes írói húzás – vagy a rosszul megcélzott közönségválasztás eredménye.
Kiemelt kép: YouTube
