A halál utáni élet mindig is foglalkoztatta az embereket, a vallásgyakorlókat pedig még inkább: mi történik akkor, ha meghalunk? Sokak szerint ezekre a kérdésekre próbált választ adni Ed és Lorraine Warren, akik egy átlagos amerikai házaspár voltak mindaddig, míg az ’50-es évektől kezdve minden idejüket a paranormális történesek kivizsgálásának kezdték szentelni.
Kereszténypropaganda, bődületesen ügyes pénzszerzés vagy szimpla segítségnyújtás?
Az erőteljes keresztény értékeket gyakorló Warrenék közel tízezer ilyen esetet vizsgáltak ki Ed Warren 2006-ban bekövetkezett haláláig, némelyiket pedig azóta sem magyarázta meg senki, sőt még a bírósághoz is elcipeltek néhány ügyet. De tényleg megtörtént dolgokat adtak el a sajtónak vagy csak egyszerű valláspropagálók voltak, akik cserébe még jól meg is szedték magukat a néha egészen hihetetlen sztorik felgöngyölítésével?
A házaspár története viszonylag hamar kezdődött: tinédzserként találkoztak, 17 évesen házasodtak össze, míg Warren eltávot kapott a haditengerészettől. Miután leszerelt, a férfi beiratkozott egy művészeti iskolába festészetet tanulni, de rövid időn belül ott is hagyta azt, majd feleségével vettek egy autót, és folyamatosan Amerika turistagyűjtő helyeire utazgattak. A dolog nem volt véletlen, mert Warren festményeit árulták igen jó pénzért, olykor meglehetősen cselesen.
A férfi ugyanis imádta a kísértetházakat, a paranormális jelenségekre épülő sztorikat (mert gyerekkorában sok hasonló eset történt vele is), így akárhányszor olyan helyre keveredtek, ahol ilyesmi történt, Warrenék mindig bekopogtattak a helyiekhez, hátha megmutatják nekik kísérteties lakhelyüket. Ed lefestette a házat, és úgy jutottak be, hogy a tulajnak ajándékozták a képet, ezzel lekenyerezve őt.
Az már ebből is jól látszik,
Miután a festménybiznisz szellemjárta házakba repítette őket, az ’50-es évek legelején megalapították The New England Society for Psychic Research elnevezésű társaságukat, amivel paranormális jelenségeket szerettek volna hivatalosan is megvizsgálni. Warrenék tényleg beleásták magukat a dologba: Ed vizsgálatokba kezdett, mindenfajta vallásból kikérdezett embereket a túlvilági kérdésekről, így lett belőle is ördögűző, ami még a papoknál is ritkaságnak számított akkoriban.
Hosszú ideig azért nem kötöttek bele tevékenységükbe, mert racionálisan közelítették meg a vizsgálandó eseteket: nem hittek el mindent, amit az emberek meséltek, hanem tudósokkal, ésszerű magyarázatok segítségével találtak válaszokat megoldhatatlan ügyekre. Ezekből az ügyekből szemezgetett James Wan rendező-producer, miután megcsinálta a Démonok között című filmek első és második részét, illetőleg producer volt az Annabelle 1-2-3-nál, ugyanis a való életben mindegyik történetbe bekapcsolódtak Warrenék.
Míg Ed gyerekkorától ki volt téve a paranormális eseményeknek, addig ez feleségére nem volt jellemző, ám idővel kiderült: a nő látnoki képességek birtokában van, és megérzi a túlvilági jelenlétet, azaz lát halottakat, adott esetben kommunikálni is tud velük.
akik persze meglehet, tényleg valamifajta démoni megszállástól szenvedtek, de előfordulhat, simán csak diagnosztizálatlan mentális betegség tette tönkre őket.
Az Annabelle-baba még mindig el van zárva
Érdekes, máig megmagyarázhatatlan eset ez a Warren-házaspár életében, mert talán az egyetlen olyan ügy, amit racionális megmagyarázni nem lehet, egyúttal valótlanságát is képtelenség bizonyítani. Lorraine Warren néhány évvel ezelőtt mesélte el a történetet, amiből egyébként a film is építkezett.
A sztori úgy kezdődött, hogy a babát eredetileg egy 28 éves ápolónőnek készülő nő, Donna kapta az anyjától. Egy Rongybaba Panni-típusú játék volt, amit amúgy James Wan áttervezett a film készítésekor, hogy kicsit ijesztőbb legyen az eredeti, kissé bohócképű figurától. Donna kollégista volt, egy Angie nevű lánnyal lakott együtt, a babát pedig természetesen magával cipelte szobájukba. Egy idő után azonban a játékszer magától átkerült különböző helyekre, később pedig cetlikre írt üzenetek árasztották el a lakást: segítségkérő üzeneteket találtak, amik valószínűleg a babától jöttek.
Végül hívtak egy médiumot, aki azt mondta nekik, a babában egy kislány, Annabelle Higgins szelleme van, aki csak ott szeretne élni velük, mert biztonságban érzi magát. A naiv lányok megengedték, és itt kezdődtek a bajok: a baba agresszívvé vált, a szobába látogatókat fizikailag is bántalmazta, a lányok pedig papot hívtak, hogy megoldják a dolgot.
A pap viszont Ed és Lorraine Warrent hívta, akik hamar megállapították, nem a baba csinál veszélyes dolgokat, hanem egy úgynevezett inhumánus lény, egy lélek, ami eszköznek használja a babát, hogy találjon egy emberi testet, amibe beköltözhet.
Warrenék látták, ehhez több erőre lesz szükség, így egy ördögűző pap segítségét kérték, aki nem vette komolyan az esetet, és kinevette a játékszert. Hazafelé majdnem halálos balesetet szenvedett, a házaspár pedig épített a babának egy ládát, amibe bezárták azt, és elkezdték megáldatni egy pappal bizonyos időközönként, miután biztonságosan elzárták otthonukban. Az inhumánus lény továbbra is ott rejtőzik Warrenék pincéjében, az okkult múzeumban, több veszélyes tárggyal egyetemben, amiket szintúgy elzártak.
Nehéz megállapítani, hogy van-e igazság abban, amit Warrenék állítottak a babával kapcsolatban, vagy csak a pénzszűkében lévő kollégisták segítségével találták ki ezt a sztorit. Mindenesetre kajálták az emberek, láthatóan sok évvel később a filmrajongók is, mert három epizód is készült az Annabelle-ből.
Amityville, ahonnét dőlt a pénz – valószínűleg Warrenékhez is
Időrendben haladva ez a második komolyabb ügye Warrenéknek, de mindenképp a legnagyobb médiavisszhangot generáló. Beszédes, hogy az amityville-i esetet többször megfilmesítették már Hollywoodban, legutóbb 2017-ben, de korábban Ryan Reynolds karrierjét is igencsak felfuttatta az egyik feldolgozás.
Az eredeti történet szerint 1974. november 13-án az Amityville nevű kisvárosban brutális gyilkosság történik: az olasz DeFeo-család mind a hat tagját kegyetlenül meggyilkolják otthonukban, ráadásul éjszaka, miközben alszanak. A tettes szintén egy családtag, Ronald DeFeo Jr., aki másnap beismeri tettét, hatszoros életfogytiglanra ítélik. Azonban az ügy ennél bonyolultabb, ugyanis DeFoe a gyilkosság utáni reggelen elindul munkába, majd miután hazaérkezik, felfedezi, hogy a család összes tagja holtan hever a házban, aminek láttán azonnal rendőröket hív.
A rendőrség értetlenül állt a dolog előtt, ugyanis nem hitték el, hogy DeFeo egyedül képes lett volna megtenni, hiszen az áldozatokat álmukban érte a halál, mindannyian a hasukon feküdtek, látszólag fel sem ébredtek a sörétes puska hangjára, azaz ellenállás nélkül mentek a halálba. A tárgyaláson ennek ellenére is elítélik a férfit, aki amúgy komoly drogfüggő is volt, az ominózus éjszakán is LSD volt a szervezetében.
A ház megüresedik, potom pénzért lehet hozzájutni, erre csap rá a négy fős Lutz-család, akik a beköltözéskor papot hívnak, de az atyát valami elkergeti, így a ház nem kap teljes áldást. Huszonnyolc napig élnek a gyilkosság helyszínén, majd elmenekülnek, ugyanis elmondásuk szerint rettegtek ott. Indokaik a következők voltak:
- minden éjjel 3:15-kor felébredt George, a családfő – ekkor követték el egyébként a hatos gyilkosságot is,
- lányuk, Missy egy képzeletbeli baráttal, Jody-val beszélgetett minden nap,
- a házban hőingadozások voltak, legtöbbször hideg, ami démoni jelenlétre utalt szerintük,
- némely tárgy pedig magától mozgott, éjszaka pedig valaki/valami kopogott a falból.
Erre figyel fel az ügyvéd William Weber, aki a házban történt gyilkosság eseténél Ronald DeFeo Jr.-t képviselte. Könyvet akar Lutzékkal kiadatni, majd riportfilmet forgatnak a házban, ahová természetesen a Warren-házaspárt is meginvitálják. Semmilyen paranormális eseményt nem tudnak rögzíteni. Egyetlen fotó születik egy automata kamerával, ami egy fényes szemű alakot kap lencsevégre a házban, akit egy DeFeo-gyereknek titulál Weber és a Lutz-család.
Lutzék megunják a médiafelhajtást, elköltöznek Los Angelesbe, ahol egy forgatókönyvíró ajánlatára rábólintanak, így előbb hatalmas sikert arató könyv, később óriási bevételeket hozó film lesz az amityville-i esetből. Weber a médián keresztül támadja meg a családot, mondván, hazugság az egész sztori, perre is viszi az ügyet. Még a CIA is belekeveredik, akik hazugságvizsgálatra késztetik Lutzékat, ám átmennek a teszten, évekkel későbbi halálukig tartották is állításaikat.
2000-ben egyébként egy Ric Osuna nevű újságíró meglátogatta a gyilkos DeFeót a börtönben, aki akkor már azt állította, húgával és annak két barátjával együtt követte el a gyilkosságot.
Lorraine Warren az esetről úgy nyilatkozott:
Ha egymilliárd dollárt adnának, akkor se mennék vissza soha az életben Amityville-be. Tönkretette az életünket az a hely. Rémisztő, rémisztő hely. Levitáltam is
– mesélte, a videón pedig nem úgy tűnik, mintha valótlanságot állítana, legalábbis ha a testbeszédét, a gesztikulációt nézzük. Kicsit úgy idézi fel az esetet, mintha még mindig a sokk hatása alatt állna.
Az enfieldi szellemjárás, ami kamu volt
1977-ben Warrenék elhagyták Amerikát, és Londonba utaztak, hogy megvizsgálják egy enfieldi család történetét. A média ugyanis fenntartásokkal kezelte az állítólag figyelemre éhes gyerekek meséjét a kopogó szellemekről. Peggy Hodgson egyedül nevelte négy gyerekét, akik rendszeresen panaszkodtak neki a házban zajló furcsa, megmagyarázhatatlan történésekről. Egy éjjel pedig sikoltozásra ébredt fel az anya, berohant a gyerekek szobájába, majd a komódot valami láthatatlan erő átlökte a szoba egyik végéből a másikba.
Peggy átrohant a szomszédokhoz, akik azonnal rendőrt hívtak.
A tehetetlen anya később a Daily Mirrorhoz fordult, hogy küldjenek fotósokat dokumentálni az esetet, a kiérkező fényképeszeket pedig szintén repülő tárgyak veszélyeztetik. Itt lépett a képbe Maurice Grosse, aki paranormális jelenségeket kutató szakemberként dolgozott Londonban. A Mirror aztán címlapon közölte a család viszontagságáról szóló cikkét, viszont Grosse és az újságírók ténykedését is szkeptikusan kezelték az olvasók:
- egyrészt Grosse lánya autóbalesetben meghalt korábban, aki így beleőrült a túlvilággal kapcsolatos történetekbe,
- másrészt a különös jelenségek csak egyetlen gyerek, Janet körül voltak észlelhetők.
Később bedurvultak az események, miután Janet férfihangon kezdett el ijesztő dolgokat beszélni, anélkül, hogy kinyitotta volna a száját. Először hasbeszélésre gyanakodtak, de ehhez szakértőre volt szükség, így meghívták Ray Alen hasbeszélő mestert, aki megállapította, Janet Hodgson áll a trükk mögött. Azonban akadtak megmagyarázhatatlan dolgok: Janet egy Bill Wilkins nevű 72 éves férfi hangján beszélt, akinek szinte egész életét vissza tudta idézni – olyan dolgokat is, amikről nehezen lehetett tudomása.
Ekkor csatlakozik a Warren-házaspár az enfieldi szellemjárás vizsgálatához. Egy hetet töltöttek a házban, de komolyabb bizonyítékot nem találtak szellemjárásra, ellenben Ed készített egy interjút Janettel, amit rögzített is, ebben hallhatjuk, hogy a 72 éves Wilkins hangján beszél a lány:
Kiment a helyszínre Guy Lyon Playfair parapszichológus, aki könyveket is írt már a témában, ő egy 2018-as interjúban úgy emlékezett vissza, Warrenék mindössze egy napot voltak Enfieldben, akkor is olyanokat mondtak, hogy ebből sok pénzt lehetne kiszedni.
Arra gondoltam, vajon ez minden, amit elsőként tudnom kéne róla?! Nem voltam lenyűgözve. Olvastam valami leiratot egy interjúról, amit állítólag ő csinált az egyik lánnyal, amire még a lány se emlékszik, hogy beszélgettek volna. Egy csomó érdekes dolgot olvastam, amiből szerintem semmi nem történt meg
– mesélte Playfair, ami megint csak érdekes adalék a Warrenék képességeit, illetve hitelességét kétségbe vonó állításokhoz.
A bírósági ügy, ahol démoni megszállásra alapozták az ártatlanságot
1981-ben Warrenéket egy olyan üggyel hozták kapcsolatba, mikor egy Arne Cheyenne Johnson nevű férfi megölt egy másikat, de állítólag azért, mert megszállta a démon. A férfi ügyvédje Warrenék javaslatára ezzel az állítással védekezett a tárgyaláson. A házaspár ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy egy korábban vizsgált esetükkel hozható összefüggésbe ez a gyilkosság.
Ugyanis Johnson feleségének öccsét korábban megszállta valami, belőle pedig Warrenék űzték ki a gonoszt. Ezen az ördögűzésen megjelent Johnson, akibe ekkor kapaszkodhatott át az entitás, később pedig emiatt gyilkolta meg késszúrással az áldozatát. Egyes infók szerint a 11 éves fiúban, akin az ördögűzést elvégezték, pszichológiai károkat is okoztak, és nem lett volna szabad, hogy idáig fajuljon az ügy.
A bíróságon egyébként nem sikerült meggyőzni a bírót, ám annyit elértek, hogy húsz év helyett mindössze ötöt kapott Johnson. 1981-ben a New York Times címlapon számolt be az esetről, igazolva, hogy nem mindennapi tárgyalást folytattak le Connecticutban. Az ügy egyébként azóta is „A gonosz kényszerített, hogy megtegyem” nevet viseli. A történet körüli hatalmas hírverés ismét előtérbe helyezte Warrenéket, akik ezáltal még több ügyet vizsgáltak ki Amerika-szerte.
James Wan, a Démonok között-filmek rendezője korábban azt nyilatkozta, ez a sztori jó lenne a széria harmadik epizódjához.
Nem szükséges, hogy a sztori egy tárgy köré épüljön, ez simán csak Warrenék egyik ügyét dolgozza majd fel. Volt ez a férfi, aki úgy védekezett a bíróságon, hogy démoni utasításra gyilkolt. Szerintem ez az első eset az amerikai történelemben, amikor ilyesmi volt a védelmi indok. Ez pedig kivételes
– magyarázta a rendező-producer. A történet még 2019-ben is izgalmasan hangzik, gondoljunk csak bele, milyen lehetett 1981-ben először szembesülni vele. A történet igazságtartalmán túl, Warrenék ezt is remekül menedzselték a médiában.
Érdekes még az igazság?
Ed Warren 2006-ban, Lorraine Warren 2019-ben halt meg, de a házuk pincéjében lévő okkult múzeum továbbra is üzemel, ahová a legveszélyesebb tárgyak vannak kiállítva ilyen-olyan paranormális eseteikből. Állításuk szerint mindegyikhez valamilyen veszélyes démon kötődik, bár hivatalos bizonyíték nincs ezekre.
Valószínűleg az egész misztikum, ami a házaspárt körüllengi, kétféleképp értelmezhető:
- vagy hiszünk ezekben a dolgokban,
- vagy pedig nem.
És ezzel nagy talányt nem fejtettünk meg. De igazából ennyi a dolog nyitja, és persze a tálalás, amiben elvileg nagyon jók voltak ketten. A hívőket gyaníthatóan könnyeben is tudták elkápráztatni eseteikkel, míg éppen a vallást nem gyakorló vagy ateista embereknél ez nehezebben működött. Ettől függetlenül az az érdekes az ő egész munkásságukban, hogy a történeteikből készült filmeket viszont az emberek igen nagy százaléka kajálja.
Nem számít a vallásosság, a paranormális jelenségekben való hit,
Hogy a Warren-házaspár karrierje mitől volt egyedi, érdekes vagy szimplán csak az ingerküszöböt átlépő, arra lehet, sokkal egyszerűbb a magyarázat, mint hinnénk: az ’50-es évektől kezdve ez hatalmas újdonságnak számított Amerikában, hiszen a történeteikben az akkortájt igencsak népszerű horrorfilmek elevenedtek meg – elmondásuk szerint nagyon is valóságosan.
Nem csoda, hogy végigsöpört a hírük az egész országon. Hogy aztán tényleg találkoztak-e bármilyen paranormális jelenséggel több évtizedes pályájuk során, egy bizonyos ponttól fogva talán már nekik is mindegy volt.
