Bagi Iván nemrég megjelent, Csak szeretet legyen! című önéletrajzi könyvében őszintén leírja, hogy felnőttként a legnehezebb feldolgoznia a család hiányát. Pszichológusokkal is kezeltette magát, élete ezen időszakának legnagyobb traumáját az egyedüllét jelentette.
“Mit is kívánhatna egy árvaházi gyerek? Természetesen azt, hogy valaki hazavigye magával. Voltak úgynevezett próbahétvégék, amikor pénteken elvitt egy család magával, majd vasárnap este visszavitt. Ez egyfajta teszt volt, hogy megnézzék, milyen a kiválasztott gyerek, és valóban őt akarják-e örökbefogadni. Van például egy homályos emlékem arról, hogy valakinek az ölében ülök, és az autóját vezetjük. Végül azonban senkinek sem kellettem. Leírhatatlanul csalódott voltam, hogy méltatlan vagyok mások szeretetére. Nem csak én voltam ilyen szerencsétlen: tízből nyolc gyereket nem fogadtak örökbe. Mindannyian éreztük, hogy lehetne másképp, máshol is élni. Tudtuk, hogy van más lehetőség is, és nem mindenki él úgy, ahogyan nekünk kell élnünk” – írja a kötetben Bagi.
A népszerű parodista arra is tisztán emlékszik, hogy édesanyja sosem ment érte az intézetbe, otthon a látogatások alkalmával pedig nagyon zordan bánt vele.
“Anyukám nem jött értem soha az intézetbe: vagy a nővérem, vagy a bátyám vitt el hozzá. Az is megesett, hogy egy idegen szállított ‘haza’. Anyám azt hajtogatta nekem folyton, hogy én tettem tönkre az életét. Nagyon haragudott rám – szerinte nagy bűn nyomta a lelkemet. (…) A kis budaörsi házban, ahol laktunk, egyetlen szoba volt csak, ahova én nem mehettem be. A bátyámmal az előszobában, az ajtó melletti sarokban, matracon aludtunk. Ő szolidaritásból volt mellettem. A bátyám és az öcsém ugyanis bemehetett abba a szobába” – tette hozzá Iván.
Fotó: TV2
