Foci

Crvena zvezda-Arsenal: egy meccs, amely túlmutatott önmagán

A hét egyik megmeghatározóbb futballélményére tekintünk vissza blogbejegyzésünkkel.

Már napok teltek el a meccs óta, de még mindig a telefonommal felvett videókat és képeket nézegetem, mint egy kisgyerek. És igen, még mindig fel is áll a szőr a hátamon.

Ha az embert arra kérnék, mondja el, melyik futballmeccs alkalmával érezte a teljes katarzist, a legtöbben gondban lennénk – főleg, mert jó magyar focit a mi generációnk már nem látott (a tavalyi Eb-t azért sosem feledjük). Merthogy, persze, jólesik egy-egy nagy siker, nagy győzelem, nagy fordítás vagy váratlan továbbjutás, a kedvenc csapat bravúrja, de a totális élményhez sok mindenre szükség van.

A Crvena zvezda-Arsenal Európa Liga-mérkőzésen minden megvolt, ami ahhoz kell, hogy majd unokáim is halljanak arról, mi történt a Rajko Mitic Stadionban, a belgrádi Maracanában.

Unoka híján következzen egy visszaemlékezés ezen a hasábokon!

„Indul a vonat”

Topolyánál gondolták úgy a szerb rend őrei, hogy felszállnak a Keleti-pályaudvar és Belgrád között közlekedő Ivo Andric nemzetközi gyorsvonatra. Addigra világossá vált ugyanis, hogy a gyorsvonatnak semmiképp sem nevezhető járaton (8 óra 34 perc alatt teszi meg az utat…) éppen 33 angol drukker tartózkodik, útban az Arsenal belgrádi fellépése felé.

Nem én számoltam meg őket, hanem a megállóként egymást váltó rendőrök, akik nyomban leszervezték (tényleg profin), hogy a végállomáson busz várja majd a drukkereket, és egyből elvigye őket a Crvena zvezda stadionjába. Ennek a nem várt fejleménynek ők kifejezetten örültek, igaz, addigra sok mindennek, merthogy angol barátaink megismerték a Dreher márka jótékony hatásait. Heinekenből is akadt egy rekesz, mint ahogyan Jack Daniels-üvegeket is fel-felmutogattak egymásnak – nem kellett kétszer mondani senkinek sem, jöhet-e az újabb kör.

Az összehangolt biztonsági intézkedés a határ utáni első megállónál, Szabadkán kezdődött, ott találkoztak először az angolokkal, aztán Újvidéktől már az összesen három vagonból álló szerelvény egyik kocsija csak nekik lett fenntartva (meg nekem, miután kikérdeztek, hová tartok), a többieket átterelték a másik két kocsiba.

Fotó: Dobos Sándor

Semmi baj nem volt egyébként a drukkerekkel, nem a Kazinczy utcából szalajtották őket. Zenét hallgattak (egyáltalán nem hangosan), iszogattak, de nem kötekedtek, szépen elvoltak a maguk várakozással teli hangulatában. Furcsa volt egyébként, hogy semmi sem emlékeztette őket arra, hogy Arsenal-drukkerek, a piros színt abszolút nélkülözte az öltözékük, és sálak, egyéb kiegészítők sem jelentek meg – ez korrekt a részükről, megadni sem akarták az esélyt arra, hogy beléjük kössenek. Ez a „hiányos megjelenés” aztán már-már zavaró volt, mert miután az egyik rendőr szuvenírért esedezett (merthogy ő is az Ágyúsoknak szurkol állítása szerint), egy árva aláírókártyát kapott csupán, tapintható volt részéről a csalódottság.

Mondjuk, azt el tudom képzelni, hogy azért volt csak ily csekély a gesztus, mert a szerb fickó következetesen Adebayornak szólította az egyik színes bőrű drukkert, erre a poénra pedig nem volt túl fogékony a közösség. És nem azért, mert a togói játékos a 2000-es évek közepén hároméves arsenalos karriere után a Citybe, majd az ősi rivális Tottenhamhez igazolt… Josh (így hívták a srácot, aki csak bőrszínében hasonlított az említett focistára) becsületére legyen mondva, nem nagyon vette fel a megszólítást, inkább nevetett egy jót.

Videoton, Videoton, hm?

– ezt már tőlem kérdezte az egyik szerb rendőr, megbeszéltük, hogy túl sok közöm nincs a fehérváriakhoz, mint ahogyan a jelenlegi csapatnak sem sok az UEFA-kupában az 1984-85-ös szezonban menetelő elődökhöz (a Partizan Belgrádot 5-2-vel búcsúztatta a Vidi a nyolcaddöntőben egyébiránt).

Szóval nyolc és fél óra a Budapest-Belgrád vonal vasúton, fel is merül a kérdés, vajon az angolok miért ezt a módját választották a kirándulásnak – elvégre ennyi idő alatt elrepülhettek volna újra Londonba, meg vissza is jöhettek volna még egyszer. A megoldás a pénztárca vastagságában keresendő, a WizzAir és a Ryanair Budapestre repül… Hogy a következő Zvezda-Arsenal meccsre már a kínai hitelből megépülő új vonalon száguldunk le? Ebbe a találgatásba inkább nem megyünk bele.

„A Partizannál fordulj le!”

Mint később kiderült, jól átvert a belgrádi vasútállomás előtt kiválasztott taxis, 2000 dínárért vitt el a stadiontól 15 perc sétára található alkalmi szállásomhoz. Az árat (valamivel több mint 5000 forint) a helyzet súlyosságával magyarázta, mondván mindenki a meccsre igyekszik, nagy a dugó stb. (Másnap 350 dínárért tettem meg ugyanezt az utat.) Olyan nagy dugó addig a szakaszig nem volt, később meg már csak rendőri irányítás mellett lehetett haladni.

Csak egyenesen, aztán meglátod majd a Partizan stadionját, ott fordulj le, és már látni fogod

– szólt a válasz a kérdésre, merre induljak el a Zvezda-stadionhoz. Kissé furcsa volt, hogy a rendőri forgalomirányítás során az éppen visszatartott sofőrök teljes erőből, kivétel nélkül dudáltak, de ez vélhetően arrafelé megszokott reakció, ami nem jár retorzióval.

Fotó: Dobos Sándor

A Hyde Park étterem (tényleg!) után valóban eljött a kereszteződés, és nem kellett csalódnom, két órával a meccs előtt már ezrek vonultak a Maracanának is nevezett aréna felé – már nagyon is pirosban, a Crvena zvezda, a Red Star, a Vörös csillag drukkerei voltak ők. Az ember abszolút biztonságban érezte magát, a hangulat pedig…, nos, maradjunk annyiban, magával ragadó volt.

Egy 19 évvel ezelőtti meccs emlékei

A Crvena zvezda az 1978—79-es idényben döntőt játszott az UEFA-kupában, a menetelés során a nyolcaddöntőben az Arsenalt verték ki a belgrádiak. Belgrádban 1-0-ra sikerült nyerni 1978. november 21-én (a gólt a 14. percben Cvijetin Blagojevic szerezte), Londonban 1-1-et harcoltak ki az akkor még jugoszláv csapat játékosai, Dusan Savic a 87. percben egyenlített a Highburyben – ezzel mentek tovább, a döntőben a Mönchengladbach jobb volt.

Az emlékezetes belgrádi meccs:

Előtte és később sem találkozott egymással a két csapat, így a harmadik összecsapás következett csütörtökön.

Nyolcéves voltam, amikor legyőzte a Zvezda az Arsenalt. Nem mindenre emlékszem tisztán, de édesapám tett arról, hogy megmaradjon az emlékezetemben, nagyon sokat mesélt arról a két meccsről

– mondta Vladan Milojevic, a Crvena zvezda edzője még a meccs előtt. A klub meghívta az akkori legendákat a Rajko Mitic Stadionba, a nagy öregek a jelenlegi csapat játékosaival szerdán találkoztak.

Milojevic ezt fantasztikus pillanatnak gondolta, ezzel együtt hozzátette, bármi is lesz, ők már nyertek azzal, hogy az Arsenalt a csoportba sorsolták, elvégre a klub hosszú idő után fogadhat egy igazi nagyágyút, Európa legerősebb bajnokságából (a jelző tőle származik).

A Zvezda egyébként az első körben csak 1-1-et játszott a BATE ellen, majd Kölnben nyerni tudott, így érkezett el a csúcsmeccsig.

55 000 ember között

Fotó: crvenazvezdafk.com

Egy ilyen nagyságrendű és súlyú mérkőzésre nem könnyű újságírói akkreditációhoz jutni, de „lesz, ami lesz” alapon bepróbálkoztam pár hete. Egészen október 14-éig nem kaptam választ, majd akkor jelezték, küldjem el a nevem és tüntessem fel a médiumot is a levélben. Így történt, semmi másra nem voltak kíváncsiak a Zvezda munkatársai, még egy igazolványképre sem. Kedden, két nappal a meccs előtt jelezték, elfogadták a kérvényt.

Mennyei érzés, főleg, ha félig lemondott már az ember róla, és csak bízott a csodában, egyszersmind hirtelen jött probléma – hogyan jutok el Belgrádba? (A kérdésre az elején megadtam a választ.)

Természetesen, a stadionhoz érve senki sem tudott rólam, mint ahogyan az Index három munkatársáról sem, akik nem sokkal később ugyanahhoz a kapuhoz értek, ahol én próbáltam bejutni, képletesen lobogtatva a szerb kolléga egymondatos visszaigazoló e-mailjét.

Aztán csoda történt, jött egy rendező, aki egy másik kapuhoz kísért minket, bement rajta, és kihozott két borítékot. Az egyiken az én nevem volt.

S a meccs?

A gyakorlatilag 90 percen keresztüli ámulat mellett figyeltem azért arra is, és magam is megtapsoltam volna  parádés gólját, amit még parádésabb passzjáték előzött meg. De csak szolidan örültem, elvégre mellettem szenvedélyes szerb újságírók és családtagjaik szurkoltak és dolgoztak.

Giroud álomgóljával nyert az Arsenal, a Hertha a kiesés szélén az EL-ben
Korhuték is kikaptak, a Lazio Nizzában fordított, a Real Sociedad brazilja 25 perc alatt ért el mesternégyest.

Igen, talán a szenvedély az, ami ezt a meccset leginkább meghatározta.

Ilyen szurkolást és atmoszférát Angliában sosem él át egyik csapat sem, nem véletlen, hogy Arsene Wenger meccs utáni sajtótájékoztatójában azt emelte ki, hogy a fiatalokkal megtűzdelt csapata (na meg Petr Cech) végül el tudta viselte ezt a légkört.

A Crvena zvezda stadionja ebben a 90 percben valóban egy emberként szurkolt (és a meccs után fél órával is ott maradtak még pár ezren a lelátón), olyan hangorkánban, amit szavakkal itt biztosan nem tudok visszaadni, nem is próbálkozom tehát.

A Crvena zvezda valóban visszatért Európába, és ennek az az UEFA is örülhet, amelyet igen határozottan maffiázott le az 55 000 (mínusz 800, an angolok voltak ennyien) néző, legfőképp a hazai kiállítás után.

Még egy gondolat a szenvedélyről: a kiállítás alkalmával a sajtólelátón egy sorral feljebb egy fiatal srác (biztosan nem újságíró volt), dühében az asztalt csapkodta, majd kisvártatva elsírta magát.

Ez az, amit valószínű mi sosem értünk meg. Maximum ámulhatunk rajta.

Nyitókép: crvenazvezdafk.com

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.